Olvass!

KönyvesBlog

Megteremteni a pusztulást

2008. október 03. valuska

B+
Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent, Bp., Magvető, 2008, 3490 HUF.


Ha legjobb magyar írókról esik szó, Krasznahorkai László neve valahogy nem kerül elő automatikusan, pedig a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája mindenképpen ott van a legjobbak között, és az azóta megjelent könyvei is izgalmas nyelvi és elméleti kihívásokat hoznak. A szerző egy remete, nem nagyon mutatkozik, nem jár pogácsás felolvasásokra és találkozókra, nem szólal meg aktuálpolitikai kérdésekben, csak ír valahol a Pilisben, megteremti és átéli a kultúra és az emberiség pusztulását. Az Északról hegy, Délről folyó... és a Rombolás és bánat az ég alatt című kötetek távol-keleti tematikáival nagyon messze került a Sátántangó szociohangulatától, és egyre halad a folyamatosan szűkülő folyosón, ahonnan nagyon nehéz lesz megfordulni.

Mintha nem múlt volna el egy pillanat sem a négy évvel ezelőtti, utolsó Krasznahorkai-kötet, a Rombolás és bánat az ég alatt között, mert a szerző ugyanabban a távol-keleti kultúrkörben keresi az eltűnt kultúra nyomait, hogy ezzel a nyomozással jelezze, az európai (zsidó-keresztény) kultúrának vége, mindent szétrágott a pusztulás. Krasznahorkai mindig, minden szövegében a pusztulás nyomait deríti fel úgy, hogy a pusztulás ilyen esztétizált megírásával egyszerre teremti meg azt, illetve lehetetleníti el. Mert nem lehet szép és gyönyört keltő a kultúránk elsorvadása.

A Seiobo járt odalent című új elbeszéléskötet nem szolgál sajnos meglepetéssel, ugyanúgy el lehet merülni az oldal hosszúnyi mondatokban, mint a korábbi szövegeiben, miközben teljesen elveszünk a hihetetlen részletgazdagságban, ami egyszerre lenyűgöző és átlátszó trükk az olvasó megnyerésére. A kultúra és a hagyomány fontos, a kultúra és a hagyomány maga az élet, a kultúra és a hagyomány valami transzcendens dolog, de ezt már korábban megírta. Egy tipikus Krasznahorkai-mondat hömpölyög, és ebben a szóról-szóra részletező leírás, kiegészítés adja a mondatok feszültségét és lendületét, ezért van a novellák nem-történésében mindig valami feszültség és dráma:

"az örök éhség az úr, ezért aztán az ő esetében a tény, hogy vadászik, azt jelenti, hogy részt vesz az általános vadászatban, hisz körülötte minden élő minden élő egy véget nem érő vadászat alanyaként ront rá épp a neki előírt prédára, ráront, lecsap rá, megközelíti, és megragadja, elkapja a nyakát, eltöri a gerincét, vagy összeroppantja a hátát a közepénél, lelegeli, kiszippantja, kinyalja, beleszúrja és felszívja, megdézsmálja, elharapja, egészben lenyeli, és így tovább, a vadászat kimeríthetetlenségéből áll tehát ő maga is, oda van kényszerítve a célba, hogy vadásszon, mert így csak ezen a módon juthat táplálékhoz ebben az örök éhségben."

A szöveg a legutolsó kötetek hagyományát átmentve megőrzi a hosszú mondatokat és az egészen vékony szövegtestet, ami láthatóan mindenkitől eltérő irodalomfelfogásról árulkodik. Krasznahorkai hisz a művészetben, az irodalomban, az írásban és az olvasásban, hiszi, hogy nem csupán a szórakoztatás a célja, hanem hogy életek és halálok dőljenek el rajta.

Ezért szinte mindegyik szövegében két témát biztos megtalálunk a művészetet és a halált. A művészet végével az emberiségnek is rövid úton annyi. Japánból ezért nem a hightech vagy j-pop világot ismerjük meg az Egy buddha megőrzése című elbeszélésben, hanem egy végtelen és ősi harcot, amit a Buddha-szobor megőrzéséért vívnak, ami nem más, mint egy 41 oldalas, szinte versbeszéd-szerű leírása egy megőrzési (szigorúan nem restauráció folyik itt) technikának. A gyilkos születik című elbeszélésben a restaurálást a hagyomány visszaállíthatatlanságának kínos kudarcaként írja meg, csak a helyszín most Barcelona. Egy másik szövegben (Hajnalban kel) pedig a különleges, japán színházi maszkot készítő mester egy démont hoz létre. A festmények, illetve a művészi alkotások és a befogadó közötti lehetséges viszonyokkal játszik a kötet, van, amikor a milói Vénuszba őrül bele (Hova nézel), van, amikor egy festménybe (Csak egy száraz pászma a kékben).

Ha egy író a művészetről, kultúráról és a halálról ír, akkor nem tudja kikerülni ezek legfontosabb metaforikus terét, Velencét, így Krasznahorkai is kiszámíthatóan botlik bele egy Krisztus-képbe (Christo morto) a csatornák városában. Nekem kicsit elhasznált ez a kép, és mivel érdekes módon minden kultúrában és minden városban ugyanazt és ugyanúgy találja meg, ezért mondhatni elég repetitív a kötetszerkezet. Durvábban fogalmazva önismétlő és kiismerhető, így azon sem lepődöm meg, amikor megérkezve az Akropoliszra teljesen kikészül a nem-turistaságban. Ennek ellenére ez még elég olvasóbarát és fogyasztható a szöveg, itt jobban beleíródik a korunk a szövegbe.

Egy kritika keretei között nem lehet hosszan elemezni azt az elbeszélői problémát, amellyel Krasznahorkai szembenéz: a hatalmas, depressziós mindentudó elbeszélő szinte mindig szembekerül a hagyományok és a kulturális emlékezetek végével. A kultúra őrzőjének pozícióját felvevő Krasznahorkainak a mindentudása sem tudja elfeledtetni, hogy minden novellában idegenként, sőt, ami számára egészen kegyetlenül hangozhat, turistaként van jelen. Őt ugyanúgy a régi, az antik, a letűnt, az elmúlt érdekli, csak máshogy, esetleg pontosabban reflektálja, mint egy backpackersös kolléga, mert mindig kikerüli azt a fontos kulturális kérdést, hogy mi a viszonya a réginek a maihoz, mert talán ez a legfontosabb kérdés számunkra.

A kiszámítottságra és megtervezettségre egy példa a fejezetszámként szereplő Fibonacci-számok, amelyeknek köze van a művészet lényegéhez, az aranymetszéshez, illetve a nővényektől kezdve a leghihetetlenebb indián építményen át a legbonyolultabb programozói algoritmusig mindenben megtalálható, ahogy egyébként a Da Vinci-kódban vagy Philip K. Dick Valisában is, ahogy Marilyn Manson festészetében, egy Bartók-darabban vagy egy Tool-számban. Van egy számsor, ami létezésünk alapja, egy egyszerűnek látszó matematikai művelet, ami annyira tökéletes, hogy sokáig isten létezését is ebből magyarázták. Krasznahorkai ehhez nyúl, ennyire hatalmas dolgot akar megfogni legújabb elbeszéléskötetében. Tipikusan sokszor olvasandó könyvvel van dolgunk, és jöhetnek a komoly elemzők, értelmezők, készülhetnek a tanulmányok a medialitás hermeneutikai problémájáról. Rengeteget lehetne még írni, mert minden elbeszélésben benne van többféle diskurzus lehetősége is, de most ennyi, ígérjük, figyelni fogjuk a kritikákat, és beszámolunk a lehetséges vitapontokról.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr57693965

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.