Olvass!

KönyvesBlog

Egy utolsó regény

2008. október 08. anslemoo

A+
Csiki László: Ajakír, Magvető, Budapest, 2008, 504 oldal, 2990

 

 

A könyv háromnegyedénél tartottam, amikor szórványos lazításaim egyikén a neten böngészve egy halálhírre lettem figyelmes. Sietve átfutottam az első néhány sort, aztán visszatértem a regényhez. Semmi különös, fel sem fogtam a látottakat. De nem sikerült újra belerázódnom a szövegbe, a sorok összefolytak, és minden bekezdés végén rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, mit olvastam addig. Pedig egy puccskísérlet finisében tettem le a könyvet – vér, abszurd, erőszak –, működnie kellett volna. Szenvedés helyett inkább a borítóval kezdtem babrálni, és amikor a hátsó fülszöveghez értem összeállt a kép. Az a lágy tekintetű, szakállas író a fotón ugyanaz, aki a halálhírben szerepelt, és akkorra már a szavak is a helyükre kerültek. Csiki László elhunyt.

Vannak szerzők, akiket a kánon önkényének hála rendre elkerülök, részben a tájékozatlanság, részben a sznobizmus miatt. Nem nagy dicsőség, de igyekszem ledolgozni kétes restanciáimat. Ezért örültem különösen Csiki László legújabb regényének, hiszen tőle, egy-két, folyóiratokban megjelent versen kívül semmit sem olvastam eddig. Minden elvárás és előítélet nélkül vettem kezembe a könyvet, és a lustán hömpölygő nyelvezet néhány oldal után ellenállhatatlanul maga alá gyűrt (itt lehet beleolvasni). A néhol álomszerűen lebegő, máshol mikroszkopikus precizitással a dolgok mélyére hatoló szöveg minden komolyabb konfliktus, vagy szituáció hiányában is hátborzongató atmoszférát teremtett. Ilyesmit legutóbb a Sinistra körzet vagy Az ellenállás melankóliája kapcsán éreztem. Csütörtök estére már teljesen az Ajakír hatása alatt álltam, és csodálattal tekintgettem a belső borítón lévő fotóra, ez az ember tényleg ilyet tud írni. Azt hiszem, mire péntekre virradóra letettem a könyvet, Csiki László már nem élt.

A nyelv az élet határáig merészkedhet, a halált nem lehet szövegbe foglalni, mert az elmúlás túl van minden elmondhatón. Az élő ezért csak saját magáról beszél, amikor a halálról kellene, saját magát igyekszik távol tartani az elmúlástól, miközben valaki mást próbál meg a nyelv által megidézni. Úgy érzem ezen a fórumon a legméltóbb megemlékezés a szöveg egyszerű recenziója, se több se kevesebb.

Mindenek előtt – csak az vágjon neki a regénynek, akit nem tántorít el a cím alatt szereplő műfaji megjelölés: Hosszú történet. A könyv két nap eseményeit foglalja össze, ám bő ötszáz oldal után aligha lesz hiányérzetünk, a lassú, és komor atmoszférájú történet valóban nagyon hosszú. Ráadásul a narráció egy illatszerügynök belső monológja, a forradalomba fulladt katonai puccs legforróbb (és egyben legfagyosabb) napjaiból.

A messziről jött, és különleges megbízással érkezett idegen elsőre A pusztítás könyve című Dragomán György regényt jutatta eszembe, az elbeszélés módja ugyan jelentősen eltér a két szövegben, de a mindent megragadni vágyó tekintet és a legapróbb részletekig megkoreografált mozdulatsorok ugyanolyan erővel hatnak az olvasóra, szinte a történet résztvevőjévé avatják. Az Ajakír elbeszélőjét Párizsból küldték a meghatározhatatlan állagú diktatúrába, hogy a bölcs vezér, a Haza Bérce számára leszállítsa a világhírű kozmetikai cég rúzskollekcióját. A könyörtelen diktátor és kedves neje ugyanis élnek-halnak a legújabb trendnek megfelelő ajakírokért, a hatalom hivalkodó kontúrjainak kiemelése nélkül sosem mutatkoznak a nép előtt. De az egyszerű, csekély diplomáciai értékkel bíró kereskedelmi megbízatás hamar groteszk fordulatot vesz. Az ügynök mellé hivatalból kirendelt kísérők egyre több titkos információt hullajtanak el, majd szinte a kiejtés aktusával érvénytelenítik is azokat. A rúzs-biznisz koordinátoraként fellépő őrnagy pedig a főhőssel együtt az olvasót is rádöbbenti, hogy a vigéc tulajdonképpen hazaérkezett, nyelve és az elnyomásról őrzött emlékei közösek az eddig közönyös távolból figyelt szereplőkével. Ettől kezdve a vesztébe rohanó hatalmi mámor analízise az önteremtés eszközévé válik, a számtalan ál-néven futó hős (Konstantin, Pierre, Petya, stb.) a múltjához menekül, hogy megértse a jelenét. De a múlt, amelyet a hatalom a bezárt bányák tárnáiba száműzött, magyarázatra szorul. Hiába törnek fel sújtólég-szerűen az elfeledett emlékek, értelmezés hiányában a relativizáció megsemmisít mindent, amit a diktatúra szorgos apparátusa esetleg elmulasztott. A narrátor egy egyenes csőhöz hasonlítja a szituációt, melynek mindkét végén benéz egy-egy egér, mégsem látják egymást, annak ellenére, hogy minden feltétel adott. Az egyik egér ugyanis kedden, a másik szerdán pillant bele a csőbe. Nem létezik történelem a maga totalitásában, minden a viszonyítás, vagyis minden a narráció kérdése.

De a kollektív igazság is csak az egyéni valóságok összessége, egy diktatúra pedig a benne élők konstrukciója, a hatalmat hibáztatni lehet, de maradéktalanul megfeleltetni a hatalmon lévőkkel lehetetlen. Mire a puccs értelmi szerzői erre rádöbbennek az irányítás már réges-rég kicsúszott a kezükből. Pedig ha másért nem, saját gyengeségük miatt gyanút foghattak volna, hiszen a magukat ellenhatalomként definiáló erők is egy külső vonatkozási pontra, a narrátor közel sem mindenható figurájára alapozták a mindenhatónak szánt narratívát. Úgy akartak egy mindenre kiterjedő történetet alkotni, hogy közben magukat távolították el a középpontból.

A nyugtalanító nyelv, amelyben az irónia a groteszkkel vegyül, az egyén határait kijelölő hatalom körvonalait igyekszik kiemelni, ahogyan a rúzs az igazságot elfedő száj kontúrjait. Ebben a közegben semmi sem az, aminek látszik, sőt, minden azért van, hogy önmagát elfedje. A tévéadás csúsztatott valósága is az aktuális események törlését jelenti, az aktualitást viszont éppen az élőnek szánt adás biztosítja, vagyis már senki sem tudja, hogy mi történik valójában. A szereplők is a saját kommentárjaikra vannak utalva, amennyiben magukra akarnak találni, és végső soron a narrátor történetére, ha ennek a történetnek a részévé kívánnak válni. Hiszen végül minden feloldódik a monológ határozott anti-intellektuális gondolatiságában.

Az Ajakír, az események hatásától elvonatkoztatva, önértékét tekintve is kulcsfontosságú alkotás. Ugyanakkor mégis egy életmű lezárása, egy utolsó regény, amelynek befogadását mostantól ez a tény határozza meg.

Kapcsolódó anyag: Részlet a regényből

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr68701156

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.