Olvass!

KönyvesBlog

Kalapja alól felpillant az élet

2008. október 14. anslemoo

A
Juan Carlos Onetti: Rövid az élet, Európa Kiadó, 2008. 500 oldal.


Aki úgy érzi, hogy sínen van az élete, megérti a körülötte zajló világot és boldogan tekint a jövőbe, az messzire kerülje el ezt a könyvet. Juan Carlos Onetti regénye ugyanis az idegenség válogatottan kegyetlen eszközeivel sokkol, és szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy az élet végső soron értelmetlen és rideg. Mire a főhős és így közvetve az olvasó eljut a művészet megváltó erejének felismeréséig, a kiábrándult gonoszság már kiéget mindent, amit esetleg érdemes lenne megváltani. Hiába zseniális a szöveg, nem éri meg a fáradtságot, mert menet közben érvényteleníti az olvasásra irányuló fogalmakat, és végül csak a fájó üresség marad, a könyv emléke nélkül.

Juan María Brausen megunja az életét, ezért teremt magának két másikat. Kisszerű, megalázó kompromisszumokból és undorító közönyből gyúrt világa kitaszítja magából, vagy ő maga lép ki belőle, hogy létrehozza a kisvárosi orvos, Diaz Grey és a rezignált szerető Arce identitását. Beteg felesége közelségéből a fantáziájába és a szomszédban lakó nő ágyába menekül, hogy újra önmagára találjon. Ahhoz azonban először darabjaira kell széthullania, és csak a tagadás végső fázisát követően láthat hozzá az új személyiségek rekonstrukciójához. Emlékei a boldogsággal együtt fakulnak ki, és mire elér arra a pontra, ahonnan visszafelé már nem vezet út, a múlt éltető szépségei végleg elérhetetlenné válnak. Az önleépítésnek ez az önsajnálatba hajló fázisa az első kétszáz oldalon szinte elviselhetetlen, mert indokolatlanul kicsinyesnek tűnik. Amikor azonban körvonalazódik a nagy terv, az értékek átértékelése, lassan Brausen is megelevenedik, figurája kilép a homályból és kalapja karimája alól az olvasóra pillant. Jobb esetben ekkor érthetővé válik – ha indokolttá nem is –a rákos felesége gyógyulását övező érdektelensége, a gyilkosság ötlete, a szeretetlenség, a rezignáció és a folyamatos menekülés.

Mire azonban megismernénk, Brausen már nem is nagyon létezik. Arce, a szomszéd nő ellentmondásos szerelmének tárgya és Diaz Grey, a morfinista orvos elhomályosítják a főhős egyre halványabb kontúrokkal megrajzolt eredeti identitását. Sőt, azzal, hogy befurakodnak a szöveg intim terébe, a fikció és a „valóság” közti keskeny határt is megkérdőjelezik, és attól kezdve már egyáltalán nem egyértelmű, hogy ki fantáziálja a másikat. És hogy minden olvasói konvenciótól megszabadulhassunk, maga Onetti is belép a szövegbe, és egy (nem létező) irodát ad bérbe Brausennek. Ez a jelentéktelennek tűnő gesztus, komoly veszélyeket rejt magában. Ha ugyanis az író megjelenik a szereplője fiktív terében, akkor az elbeszélő fantáziájában mozgó figurákkal válik egyenrangúvá, vagyis a fikció fikciója és a referencia valósága összekeveredik, és ezzel végleg kicsúszik a talaj az olvasó lába alól. A szerzői pozíció elbizonytalanítása vagy a fiktív elbeszélés beillesztése egy dokumentum-értékű eseménysorba, mind-mind a befogadás ellen dolgozik. Ha nem lehet különbséget tenni a szereplők és a szöveg szintjén megidézett szerző funkciója között, akkor alig marad valami, amibe belekapaszkodhatunk. Ráadásul a létezési szintek egymásravetítése nem olyan szelíd gesztus, mint például Paul Auster egyes szövegeiben, sokkal inkább hasonlít Cortázar Az összefüggő parkok című elbeszélésének vagy Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó-jának technikájára.

És a szándékos elbizonytalanítással még nem értek véget a megpróbáltatások. A narráció ugyanis folyamatosan megakasztja a szöveget, a dialógusokat felszabdaló belső kommentárok és a leíró részeket felváltó fiktív beszélgetések kétségbe vonják a leírt és elhangzott részletek hitelességét. Mintha az események egyetlen zavaros rémálom termékei lennének, de hogy ki álmodja mindezt, az sosem derülhet ki. Nem elég tehát a rezignációt az elviselhetetlenségig fokozó belső monológ, a feladó és a címzett pontos helyét is homály fedi. De ne gondoljon senki a dél-amerikai szerzők esetében már majdnem kötelezőnek tekintett mágikus realista írásmódra, amelyben az enigmatikus szövegrészek a valóság egy más minőségét vezetik be. Onetti ízig-vérig európai regénye csak a helyszínek megnevezésével árulja el magát, de prózapoétikai szempontból semmi köze ahhoz a kontinenshez.

Minden kegyetlenség ellenére közel lehet férkőzni a szöveghez. Időt kell szánni rá, és lassan, mindkét résztvevőt kímélve haladni. Az apró momentumokba, az eldugott kis helyszínekbe, a könnyű kézzel felvázolt karakterekbe lehet először kapaszkodni. A szakrális aktussá minősített ivászatokba például, vagy az apró kacatokba, amelyek a szereplők identitásához hasonlóan hevernek szerteszéjjel, vagy a mindent elfedő kalapokba. Mert akármerre nézünk, kalapokat látunk. Utcán, bárban, munkahelyen, vonaton, dzsungelban, mindenhol kalapot hordanak. A kalap szinte a létezés jelölője, akiről lekerül, az nagy valószínűséggel utoljára szerepelt a szövegben. Nagyon kemény ez a könyv, és nem is biztos, hogy a lezárást követő értetlenségből valami felemelő bontakozik ki, de azt hiszem, ezen a regényen egyszer – a bevezetőben mondottak ellenére – mindenkinek túl kell esnie. Mert az élet végül felülemelkedik Brausen önpusztításán, és a fantáziába menekülve utat tör magának.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr71711291

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.