Olvass!

KönyvesBlog

Tandori, biztos világtipp!

2008. október 20. sonnyK

A-

Tandori Dezső: Torlandó szörfpóker, Jaffa, 2008, 228. oldal, 2790 Ft.


Tandori prózájának vannak fanatikusai, én azonban jobbára olyanokkal találkoztam csak idáig, akik, ha nagyra is tartották költőként, a regényeit jobbára olvashatatlannak ítélik. A magam részéről a Narancsban megjelenő glosszákat élvezettel olvastam, de nagyobb lélegzetvételű szövegek esetében hamar bedobtam a törülközőt, ezért félve kezdtem bele a Torlandó szörfpóker olvasásába.

15 oldal után egyértelműen úgy tűnt, hogy fel kell adnom, idő előtt kapitulálni fogok, felhagyok az irodalommal, és elmegyek kohómérnöknek Dél-Afrikába, állítólag arrafelé nagy erre a kereslet. Szerencsére, mindig lelkiismeret furdalás gyötör, ha félbe hagyok egy könyvet, mindig attól tartok, hogy végül kimaradok valami jóból, erőt vettem magamon, folytattam, és nem maradtam ki a jóból. Valahogy úgy van ez, hogy kattan egyet az ember agya (az enyém úgy a 60. oldal környékén), és rááll erre a szövegre, tandoriasodik. Onnantól ütnek a poénok, már amennyit sikerül elcsípni belőlük, ugyanis, hogy teljesen képben legyünk, ahhoz minimum ismerni kellene jó néhány szerző teljes életművét (Woolf, Waugh, Highsmith stb.), és nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem teljes mélységig. Azonban, attól még, hogy nem vagyunk egy Tandori, még nem érezhetjük magunkat teljesen kizárva a szórakozásból, a popkulturális utalások megértéséhez például mindössze tévézni kell sokat, úgy látszik a szerzőnek még erre is jut némi ideje a folyamatos munka mellett.

Nehéz lenne összefoglalni, hogy miről is szól ez a történet, mindenesetre fontos figurának látszik Bernie, aki egy szoftpornó regényt fordít hollandról németre, s erről (a regény cselekményéről) folyamatosan tájékoztatja feleségét Bernát, aki pedig folyamatosan tájékoztatja a fordítót szomszédaik változatos életéről, ami maga is kiadna egy szoftpornó regényt. Nem csoda, hogy Bernie egy idő után összekeveri a két virtuális világot, azaz a saját reális világát, a regény cselekményével, így aztán időnként szomszédait írja bele a regénybe, máskor a szomszédok életébe keveri bele a regény szereplőit. Közben az elbeszélő, aki nem más mint Tandori, kommentálja, vagy korrigálja Berniet, és a regényt is, sőt egy váratlan tragédia után át kell vennie a fordító szerepét, szóval, elég bonyi, pedig még egyszerűsítem is a helyzetet.

Mostanában valahogy belefutok az ilyen regényekbe, amelyek a narráció szempontjából nem éppen szokványosak, erre mondjuk, hogy posztmodern (persze, Fielding sem szokványos, pedig ő nem is posztmodern, de ez most mindegy), nos, van aki ezt tűréshatáron belül csinálja (itt utalnék a Coupland könyvről megjelent kritikára), és vannak olyan írók is, akik nem túl kegyesek az olvasóval, ilyen Tandori is. Ez utóbbi csoport rendesen megdolgoztatja a befogadót a rengeteg utalással, meg azzal, hogy a szereplőik átlépik a határokat, és olyan szinteken (az elbeszélés szintjeire gondolok) kezdenek el beszélni, ahol hagyományosan nem lenne szabad.

Tandori tényleg nem finomkodik, a saját mitológiájától (mackók, verebek, gombfoci stb.), Woolf életrajzán át, többszintű elbeszélésig, minden ömlesztve, szétszálazhatatlanul van ebben a könyvben, s mindez roppant szórakoztató könnyedséggel. Nem szeretem a nagy szavakat, tényleg nem, de ez a könyv nekem a szabadságról szólt, még akkor is, ha a háttérben tudomást szerzünk a szerző aggasztó betegségéről, még ha a történetek tele is vannak tragédiákkal: ez a könyv az író, az írás tökéletes szabadságáról szól. Nagy szerencse, hogy Tandori bőven van annyira intelligens ember, hogy ne váljon pöffeszkedővé, nagyképűvé a szöveg. Ez egy játék azoknak, akik szeretnek olvasni, szeretik az irodalmat, vagy csak szeretnek játszani. Például az lehetetlen, hogy ne röhögjön fel az ember, amikor egyszer csak felhangzik az elmúlt időszak legnagyobb slágere: Elá-Elá, gondolom, mindenkinek megvan. Ja, és egy kicsit szomorú is azért.

Úgy tűnik, hogy itt megint az van, hogy egy nyugdíjas korú ember hülyét csinál a fiatalokból, akik próbálnak iszonyatosan fineszesek, trendik, modernek lenni, aztán jön ő, és csuklóból, izzadság nélkül ellőttük van, csak a hátát látják. Különben is, hogy nem lehet szeretni egy regényt, ahol a leggonoszabb figura az árvíz után (bár ő nem figura, de azért gonosz) Szodigomi??? Elképesztő! Küzdjenek meg vele, érte!

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr98688292

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.