Olvass!

KönyvesBlog

Kijózanító szerelmi történet

2008. október 24. anslemoo

Juan Marsé: Utolsó délutánok Teresával, Magvető Kiadó, 2008. 432 oldal, 2990 Ft.

 

Bő negyven évvel az első kiadás után végre nálunk is megjelent Juan Marsé talán legsikeresebb regénye, az Utolsó délutánok Teresával. A zsúfolt politikai környezetben játszódó történet két fiatal ellentmondásos és társadalmi feszültségekkel terhes szerelmét beszéli el. Teresa, a vagyonos családból származó, baloldali elkötelezettségű egyetemista lány, és Manolo, a murciai tolvaj végzetesen egyszerű, mégis megindítóan komplex kapcsolatán keresztül a szöveg bepillantást enged a spanyol „kasztrendszer” rigorózus szabályaiba, és egy kívülálló narrátor pozíciójából kérdez rá a társadalmi determináció szükségességére. A regény nem demokratikus kiáltvány, hanem kijózanító szerelmi történet.

A szövegről leválasztott részletek mindig izgalmas kihívás elé állítják az olvasót, ha nem válnak idegesítően tolakodóvá, mint a könyvet nyitó szerzői megjegyzések esetében. A három részre bontott történetet itt egy alig másfél oldalas előszó vezeti fel. Ez a rövid kis szöveg először harsány líraiságával tűnik ki, valódi funkcióját azonban csak az események pontos ismeretében nyeri el, önértékén kezelve tehát nem több egy enigmatikus bevezetésnél. Visszamenőleg azonban a regény önreflexív szinopszisaként olvashatjuk, amely szívbemarkolóan figyelmezteti olvasóját, bármi is történjék, ne tápláljon hiú reményeket: a fikció kegyetlenül elbánik a „valósággal”.

„Vannak ragadványnevek, amelyek nemcsak egy életmódot jellemeznek, de annak a világnak a társadalmi légkörét is, amelyben az illető él” – írja Marsé, a főszereplő Manolo kizárólag az elbeszélő síkján megjelenő ragadványnevére utalva. A Pijoaparte kifejezés jelentése a piperkőc gigerlitől a vonzerejét tudatosan használó csábítón át a középosztály szemében szánalmas csavargó figurájáig terjed. Manolo bravúrosan egyesíti magában az elnevezés különböző aspektusait. Marginális státuszát kihívó szépségével és pofátlan fellépésével ellensúlyozza, öltözködése és habitusa pedig egyaránt jellemzik a spanyol társadalmat az ötvenes évek derekán meghatározó előítéletességet és a fiú szándékos kívülállását. Manolo mint afféle felforgató retorikai trópus gátlástalanul besétál a felső középosztály aranyifjainak kerti mulatságára, és végzetesen a szívébe zárja egy gazdag szőke lány arcát, miközben egy másikkal vonul el a kert árnyékos zugaiba. Kispályás motortolvajként semmi esélye nincs legálisan, vagyis a társadalmi szabályokat betartva megközelíteni a lányt, de a felsőbb rétegek által stigmatizált környezetből állandóan kitörni vágyó Manolót ilyen apróságok nem akadályozhatják meg céljai elérésében. Lassan világossá válik, hogy a kétes ambíciók nem a nyomorban vagy az igazságtalanságban gyökereznek, sokkal inkább a fiú naivan romantikus álmodozásai táplálják azokat. Gátlástalan fellépésének elemi erejét ezért nem a külső környezet, hanem a belső szükségszerűség indokolja. Ez a szükségszerűség írja felül a főszereplők sokáig fatális véletlenek sorozatának tűnő megismerkedését is. A narráció elvárásai szemernyi kétséget sem hagynak afelől, hogy ennek a furcsa párnak találkoznia kellett. Teresa dialektikus gondolkodása csak Manolo nyers érzékiségében képes eljutni a szintézisig, a fiú álmodozásai pedig csak az események tragikus fordulata után vezethetnek katarzishoz.

A kapcsolat egy meglepően kisszerű tévedéssel indul. Manolót feltörekvő cinizmusa egy úrilánynak hitt cselédlány ágyába hajtja. Maruja, a szeretetéhes szolgáló azonban éppen a mulatságon megcsodált szőke Teresa családjának dolgozik. A fiú kezdeti viszolygását, és sértettségét ezért könnyedén átértelmezi az izgalom, amit a gazdag, elkényeztetett szőkeség fizikai közelsége okoz. A cselédlány ettől kezdve valamiféle pótlékként funkcionál számára, közvetítő közegként, amely a felsőbb osztályok köreibe segítheti. Amikor Teresa szembesül alkalmazottuk titkos kapcsolatával – aki gyermekkori játszópajtása is egyben –, Maruja az ő szemében is közvetítő metaforává alacsonyodik, méghozzá az irigyelt munkásosztály egészséges érzékiségét képviselő alakzattá. A szöveg az egyenlőtlen kapcsolatokon keresztül ábrázolja a meg nem értettségből eredő feszültséget, amely a másik illuzórikus megragadásából és a társadalmi osztályok önhittségéből származik. Az eltérő kasztok tagjainak sorsa és rendeltetése a bőrük színébe és a hajuk illatába kódolva tudósít a keveredés lehetetlenségéről. Mindenki olyannak akarja látni a másikat, amilyen ő maga sosem lehet. Ezért amikor egy újabb tragikus véletlen következtében a két fiatal közelebb kerül egymáshoz, mint azt bármelyikük is remélni merte korábban, a közelség felismeréséhez vezető úton saját magukat kell legyőzniük ahhoz, hogy megér(in)thessék a másik igazi arcát.

A szöveg alapvető eleganciájával próbálja egyensúlyban tartani a miliők hitelességét. Sajnos a sötét oldal, a barcelonai nyomor leginkább hiányként jelenik meg, míg az elit környezet életszerű. De alighanem ez az egyetlen pont, ahol beleköthetünk Marsé prózanyelvébe. A még harsányságában is mértéktartó nyelvezet minden különösebb cselekmény nélkül is megállná a helyét. Olyan precízen keveredik benne líraiság a prózával, hogy egyes bekezdéseket újra és újra el kell olvasni, és ízlelgetni kell ahhoz, hogy teljes mélységükben váljanak élvezhetővé. A metaforikus nyelv azonban túlmutat a szimpla díszítő funkción.

A kibékíthetetlen ellentét a két főszereplő minden mozdulatában benne rejlik, de az előszóban megjósolt tragédia, éppen a folyamatosan tolódó konfliktus állandó jelenléte miatt, csak a fináléban következik be. Görgetik maguk előtt a problémákat, miközben vágyképeik és a „valóság” egyre jobban eltávolodnak egymástól. A környezet ellenállását okolják a kapcsolat törékenységéért, de a szerelem elmúlásáért nem a társadalom, hanem a belső szükségszerűséget hangsúlyozó narratíva a felelős. Az elmúlás minden pillanatban jelen van, ezért a szöveg kompetenciájába utalt tragédia nem sűrűsödhet egyetlen pontba, hanem visszamenőleg szóródik szét. Mire Teresa rádöbben, hogy nem egy eszmébe, hanem egy férfiba szeretett bele, addigra olyan közel engedi magához a fiút, hogy a vágyát puszta ürességnek látja. Hiszen Manolo érzékisége éppen a másságában rejlett, de ahhoz, hogy birtokolhassa, meg kellett szüntetnie azt. A fiú, mikor rádöbben a távolság elvesztésére, elkeseredetten igyekszik visszanyerni függetlenségét, és a régi pijoapartei attitűdjével újra megszerezni Teresát. De mindketten a történet sajátos dialektikájának foglyai maradnak.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr43715206

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.