Olvass!

KönyvesBlog

Gregorik András: Alaphiba (részlet)

2008. november 15. Scala

Gregorik András: Alaphiba, regény, 257 oldal, IAT Kiadó, 2009-es várható megjelenés február. 1900 Ft

 

Az olvasóközönség előtt mindmáig ismeretlen Gregorik András (saját szavaival: "30 körüli fáziskésett bölcsészfazon"), két első, nehezen behatárolható stílusú regényének (Alaphiba, A Natasa-kaszt) kézirata hónapok óta közkézen forog szerkesztőségekben és a (kultúr)blogszférában. Ez idő alatt a szerző jónéhány meleg hangú recenziót bezsebelt -- s majd' ugyanannyi viszolygót.
 
Eleinte ismertebb kiadók (JAK/L'Harmattan, Park, Ulpius) is fontolgatták az egyik kézirat megjelentetését, de a jelek szerint végül leszavazták; a szerzőnek az elmúlt időszak regénypályázatain sem volt sokkal több szerencséje. Az IAT Kiadó jóvoltából azonban végre mindenki első kézből eldöntheti, igaza volt-e Alföldy Jenő irodalomtörténésznek, amikor az Alaphibát "korszerű létkritikának" nevezte, mely "a jó fejlődésregényekre emlékeztet", s melynek szerzője "a regénykomponáláshoz nagyon ért, a különböző szálak összebogozásához"; vagy Szőcs Géza költőnek, aki szerint a könyv üzenete ugyan "mélységesen deprimáló" s főhősei "csak undort ébresztenek az olvasóban", azonban "vitathatatlan írói erények" mutatkoznak meg "a kompozíció egészének a léptékében", így "a kétségtelenül fordulatos cselekményszövésben"; illetve Papp Andrea ELTE-docensnek, aki szerint A Natasa-kaszt témaválasztása "abszolút aktuális", s az ír csoda helyett "a valós Írországról" szól "olvasmányos, gördülékeny" stílusban, noha a hősnő alakja "sokakban" ellenérzést szülhet.
 
Alább az Alaphibából, hamarosan A Natasa-kasztból közlünk egy részletet.
 
 
Gregorik András: Alaphiba. /IAT Kiadó. 2009./
 
(Egy rejtélyes lélekbúvár, s elsősorban a hozzá párhuzamosan járó, egymást nem ismerő három problémás fiatal története.)
 
 
            Anya már ott ült állandó helyén, kavargatta a gőzölgő levest a tányérban. Gergő örült, hogy két főre terített, bár valahogy el is várta. Az ő tányérja üres volt, de a merítőkanál a félig teli lábosban minden jel szerint rá várt. Anya nem nézett fel egyből, amikor fia belépett a konyhába. Gergő már régen megfigyelte, hogy ha anyja közvetlenül az ő színrelépése előtt másokkal kommunikált, akkor kell neki néhány pillanat, míg átvedlik fiához, akivel más szinten, lassabban és megértőbben beszél, mint bárki mással. Ezt Gergő nem találta hízelgőnek, de elfogadta és megértette. Utálta is volna, ha anyja úgy szól hozzá, mint félismeretlen rokonaihoz. Még mielőtt a fiú leült volna, anya egy pillanatra felnézett rá, majd vissza a levesre.

            – Szia – mondta anya kissé fakó hangon. Gergő vissza szeretett volna köszönni, de valami elterelte a figyelmét: fel kellett állnia és újra rálépnie a konyhaküszöbre, közben valami kellemesre gondolnia, mondjuk a szerepjátékra. Tudta, hogy a sírhely miatti feszültség teszi ezt a ma esti fokozott ősforrásaktivitást. Felállt és megtette, rálépett. Anya, mint ilyenkor mindig, enyhén furcsálkodva elnémult. Megkísérelt elsiklani fia kisebb, ártalmatlan rigolyái fölött, de mélyen belül azért bántották, ezért régebben kampányszerűen különböző lelkibúvároknál kötöttek ki, akik rendszerint kényszerbetegséget állapítottak meg a fiúnál, és költséges, hosszadalmas pszichoterápiát ajánlottak, ami egyiküknek sem volt ínyére. Anya bízni próbált fia vélt öngyógyítási képességeiben, és bár fogalma sem volt a titkolt kamerás módszerről, örömmel észlelte, hogy az évek folyamán lassan, árnyalatonként, valóban enyhült állapota a kamaszkori szinthez képest. Érzékelte azonban azt is, hogy ez az enyhülés nagyon is két lépés előre, egy lépés hátra-rendszerben zajlott, s a ritka, de komoly visszaesések ugyanúgy jellemzőek voltak a fiúra, mint a súlyosnak mondható, kiszámíthatatlan hangulatingadozások.
            Gergő visszaült az asztalhoz, s mereven maga elé nézett, mintha a leves most mindennél fontosabb lenne. Elment a kedve a köszönéstől is, zavarba hozta az anya előtt produkált küszöbpatak, levest szedett magának és enni kezdett. Patakokban és medrekben gondolkodott, ezek alkották az általa ősforrástannak keresztelt személyreszabott lélektan alapvetését. Anya manapság szinte csak ilyenkor, vacsora közben látta fiát, ha egyáltalán együtt vacsoráztak, ha fia hajlandó volt lejönni a tetőtérről vagy bejönni a kertből. Anya ezért ilyenkor szívesen legeltette rajta a szemét, nem mintha túlságosan büszke lett volna rá, de valóban szerette, talán csak őt igazán a világon. Ezeken az estéken szinte mindig, ha saját hangulata engedte, beszélgetésre próbálta bírni, a fiú hangulata azonban ezt gyakran megvétózta.
            Gergő huszonöt éves volt, de általában kevesebbnek nézték feltűnő, kamaszos szétszórtsága, elmaradhatatlan kócos-ápolatlan frizurája és ártatlan, néha szeppentnek tűnő tekintete révén. Lenőtt gesztenyebarna haja ugyanúgy hozzátartozott akaratlan imidzséhez, mint az állandó kis borosta, aminek csak akkor esett neki ósdi, zajos villanyborotvájával, ha már zavaróan sűrűre nőtt, de ez a borotva csak rövidíthette, nem tüntethette el a sötét szőrzetet. Igénytelen, olcsó holmikban járt, különösen a könnyű nejloningeket és a kényelmes, oldalcsíkos melegítőnadrágokat kedvelte, elsősorban azért, mert ezeket lehetett kapni a budamezői buszvégállomáson, a bazársoron. A kínai bolt mellett rögtön ott párolgott a török büfé, amellett meg a jókora zöldségespavilon, ahol mindig zümmögött valami, légy, darázs, dongó vagy krumplibogár.
            Gergő szerette a bazársort, mert minden ezirányú igényét kielégítette, s bár viszonylag keveset érintkezett a hasonlóan szűkszavú nemzetközi személyzettel, mostanra félszavakból is megértették egymást: "falafel simán" vagy csak "sima", aztán "iksz-iksz-el", "iksz-el" vagy "rövidujjú". Utóbbiból, melyet két-háromszáz forintért vesztegettek, néha féltucatnyit is vásárolt egy-egy körútja alkalmával. Mivel a varrás mentén könnyen feslettek, fogyócikknek tekintette őket, s a már nem vállalható példányok általában anya portörlőiként fejezték be pályafutásukat (Gergőnek nem volt szokása port törölni). "Vállalható", ez nála mást jelentett, mint számos embertársánál, mert igen keveset mutatkozott Budamezőn kívül, például a közeli fővárosban, s nem zavarta, ha egy ingről leszakadt a mellére varrt zseb, vagy kilukasztotta egy ölébe vett kóbormacska. Nem vállalhatónak az olyan többlyukas, teafoltos, gombjaveszett ing számított, ami már a bazársori büfésnek is feltűnt.
            Hálószobaszekrényében tömött kupacban álltak az alsók, pólók és páratlan zoknik, ennek megfelelően leginkább össze nem illő párokat vett föl, gyakran a színük is teljesen különbözött. A fürdést időfecsérlésnek tartotta, reggelente rendszerint csak a hónalját mosta meg, utána néha elfeledkezett a dezodorról. Hajat körülbelül másfélhavonta mosott, amikor testszaga révén már amúgyis a zuhanyra fanyalodott. Nyári cipőkészlete egy ősrégi, viharvert, és egy újabb, márkás szandálból állt, egyéb évszakokban két pár sportcipőt részesített előnyben, ezek hasonlóan arányultak egymáshoz, mint a szandálok: az egyik pár büdös, kopott talpú futócipő volt, melyet sosem használt futásra, a másik egy tisztább, megállapodottabb külsejű túracipő. Ha bármilyen, igen ritka alkalomból Budapestre kellett buszoznia (innen huszonöt percnyire volt a budai határ), mindig az utóbbit húzta fel.
            Hatéves volt, amikor szülei elváltak. Apja azon nyomban elköltözött otthonról — ami akkor még egy tűrhetően szűkös angyalföldi lakást jelentett —, s ezzel el is tűnt anya és fia érdeklődésének homlokteréből. Kapcsolatuk nem szakadt meg vele teljesen, de az ünnepekre korlátozódott, amikoris apa kereste fel őket, sosem fordítva. Gergő szívesen töltött vele időről időre néhány órát, de nem azért, mert olyan közel állt volna szívéhez, hanem mert apa olyan magyartanár volt, aki kitűnően tudott mesélni a gyertyafényes, kopott vacsoraasztalnál, és mindent, amiről mesélt, legyen az belterjes családi adoma, Ady kései szerelmi élete, vagy a Gilgames-eposz, valami utánozhatatlan varázsporral hintett be, ami ideiglenesen misztikussá, borzongatóan nem evilágivá emelte nemcsak magát a történetet, de a mindenkori helyszínt is, ahol elhangzott. Ez a helyszín leggyakrabban a szürke családi konyha volt (ritkábban egy-egy környékbeli kávézó), s annál csodásabbnak hatott az atyai meseszövés, minthogy a konyha ilyenkor a fiú számára érezhetően színt váltott. Gergő már kamaszként sejtette, hogy emlékeiben apából mindenekelőtt ezek az esetenként gyertya nélkül is gyertyafényes hangulatú karácsonyi és születésnapi vacsorák fognak megmaradni, s miután apa újabbkeletű magánéleti gondjainak hatására látogatásai és életjeladásai még tovább ritkultak, sejtelme beigazolódott. Gergő huszas éveiben előfordult, hogy már Karácsonykor sem találkoztak, de tudata ekkorra már a mesék izgalmas ködével társította apát, s jóleső érzéssel gondolt rá, miközben nem sóvárgott a mielőbbi viszontlátás után, bár szívesen vette volna. Úgy tűnt, hiába is sóvárgott volna, különösen miután tizenkilenc éves korában kiköltöztek anyával és anya megözvegyült, beteges nővérével a budamezői kertvárosba: apa maradt az egyre sajátosabb lelkületet öltő Gergő által fokozatosan megutált Pesten, beleolvadt a pestiségbe, s a fiú úgy érezte, van abban valami szükségszerű, ha még jobban eltávolodnak egymástól. Apa urbánus alkat volt, csak rá kellett nézni — Gergőre is csak rá kellett nézni.
            "Túlérzékeny", "mimóza", sőt "anyámasszonykatonája", ezek és hasonlók jutottak Gergő eszébe, ha visszaemlékezett gyerekkorára és arra, miként jellemezték akkoriban a többiek, jórészt felnőttek, akiknek véleményére sokkal inkább adott, mint kortársainak illetve saját magának az ítéletére. Számtalanszor végigzongorázta már, de nem jutott dűlőre, hogy vajon egyke volta tehető-e közvetlenül felelőssé családszerte közmondásos gyerekkori félszegségéért, vagy valami egészen más, valami veleszületett tényező? Egyedüli gyerekként rengeteg időt töltött magában, s egy testvér kétségkívül nagyot módosított volna alakuló élményvilágán, amit így Jedi-bábuk, kvarcjátékok, képeskönyvek, tévéfilmek és magányos otthoni délutánok formáltak. Nem volt boldogtalan ebben a közegben, megszokta és megszerette az egyedüllétet, de félszegsége mindenkinek feltűnt az általános iskolában, társai céltáblájává vált, s maguk között még a tanárok egy része is megmosolyogta. Mindig az utolsó padot részesítette előnyben a tanteremben, s ha a tanár célzatosan az első padba ültette, erősen szorongani, feszengeni kezdett. Már gyerekként gyűlölt mindenfajta feltűnést, s hangját sohasem emelte fel, ha egyáltalán megszólalt az iskolában. Velősebb megnyilvánulásait anya számára tartotta fenn, egyben ő is volt az egyetlen, aki valódi érdeklődést mutatott ezek iránt.
            A válás anyát és fiát is megrázta, a hatéves gyereket vélhetően mélyebben. Utólag maga is lélektani lappangási időszaknak ismerte fel azt a két-három évet, ami apa végleges lelépése és az ősforrás első tüneteinek előbukkanása közt eltelt. Eleinte, kilencéves kora körül, még csak arra lett figyelmes, hogy zavaró, sőt nyomasztó módon tudatában maradnak bizonyos véletlenszerű összetett szavak, amiket például utcai cégéreken ("vegyeskereskedés") vagy újságok szalagcímében ("múmiaszerű") vett észre először. A szavak forrása mindig a védett lakáson kívüli külvilág, a zajos, forgalmas, félelmetes pesti utca volt. Maga a lakás, és bármi a lakáson belül, nem fenyegette és nem vált rögeszméjévé. A számára furcsa, és valami rejtelmes, mély szinten a nagyvárossal azonosított szavak hetekig-hónapokig uralkodtak tudatán, aztán letűntek és újabbak léptek a helyükbe, idővel már nem csak a városon belül, hanem például nyaralás alkalmával is. Ott ült a hallgatag tízéves gyerek az üdülő üres társalgójában, a nyitott ablak alatt elterülő rétről gyöngyöző gyerekkacaj, labdajáték puffanó-súrlódó zajai szűrődtek fel, s ő azon rágta magát, miképpen feledhetné azt a szót, hogy "tartósítószer".
            Az akkor még névtelen, nyers, javarészt fel nem fogott ősforrás általános üvegfalat képezett kortársai és ő közötte, s a fal nyaralások idején vált a legnyilvánvalóbbá, bár a gyermeki önfeledtség áldása nagynéha őt is meglepte, ilyen alkalmakkor az üvegfal látszólag képlékennyé, majdnem-átjárhatóvá változott. Az elidegenített szavak mellé egy idő után álmai is betársultak, ébrenléti tudatát rögeszmévé lett fura álomképek kísérelték meg kisajátítani. Egy röpke álomból például bevésésre került egy kép, melyben az álmodó egy szakadék szélén áll és egyik lábát maga mögé emeli. Egy másik kép hídpózban kifordult nőalakot ábrázolt.      
            Anyának, akinek figyelmét részben elterelték válás utáni zavaros pasiügyei, szinte mindent elmesélt, amit tízéves eszével nem vélt tökéletes hülyeségnek, de így is szégyenkezett és kétségbe volt esve. Nyitott egy számára korszakalkotó, cím nélkül maradt füzetet, melyben a lehető legszabatosabb módon fejezte ki a mindennapjait megkeserítő, rejtélyes lelki- és szellemi állapotot. Ez még nem napló volt, de jóval később azzá alakult, s abban a kifejlett formában már nem is mutatta meg senkinek (kivéve egyvalakit, de azt meg is bánta). Az első füzet azonban — lényegében egy nagyon egyszerű, gyermekded álomfejtéssorozat és összetettszó-határozó — egész kis karriert futott be, amennyiben nem csak anya olvasgatta rendszeresen, hanem az a négy-öt gyermekpszichológus is, akikhez az évek folyamán elvonszolta a fiút. Gergő utólag nem tudta megállapítani, hogy vajon nekik köszönhető-e — ebben messze nem volt biztos —, de a kezdeti rögeszmés képek és szavak tizenkét-tizenhárom éves korára eltünedeztek. Egy újabb, vészesebb, komolyabb hullám váltotta fel ezeket, s ez már a felnőttkorig kísérte, egész mostanáig. Ösztönösen érezte, hogy az új "tünetegyüttes" gyökere, forrása teljesen ugyanaz, ami a gyerekkori nyomasztásé. Ilyen kifejezéseket, hogy "tünetegyüttes" meg "szeparációs szorongás", ettől kezdve elég sokszor hallott, mert az új hullám újabb lélekbúvárlátogatásokat termett. Ezek a sajátos új szavak azonban már nem hatottak rögeszmésen, a lelki jelenség szintet és módot váltott, új formákat keresett.
            Elsők között adott hírt magáról az angolul valamennyire beszélő Gergő által később a szerinte frappáns "touch and go"-patak névvel illetett jelenség. Tisztában volt vele, hogy ez is rögeszmének számít, mégis mennyire másnak tűnt a klasszikusokhoz képest... Ha egy idegen vagy idegenné vált tárgyat bármi okból megérintett, az utolsónak szánt érintés közben valami kellemesre kellett gondolnia, lehetőleg egyenesen élményszinten megélve. Mivel a kamasz Gergő legfőbb örömforrása a számítógép és a regényolvasás volt, a jóleső gondolat legtöbbször egy kaland- vagy szerepjátékban, esetleg egy Heinlein-regény vagy egy Lovecraft-novella bizonyos jeleneteiben öltött formát. Ha sikerült, mehetett a dolgára, de ritkán sikerült elsőre, s erre gyakran csak akkor eszmélt rá, amikor már árkon-bokron túl járt, maga mögött hagyván a tárgyat. Ilyenkor nem szeghetett törvényt, muszáj volt visszatérnie és jobban összpontosítania a döntő pillanatban. A "touch and go"-patak mind a mai napig az egyik legéletképesebb megnyilvánulási formának bizonyult, s áldozatát időről időre közröhej tárgyává tette az iskolában, amit amúgyis szívből gyűlölt. A pataknak volt egy sajátos, inverz módozata is, amikor azt kellett elérnie, hogy másvalaki érjen egy adott tárgyhoz, miközben ő ugyanúgy egy szép képzetre összpontosít.
            A tömött, rumlis középiskola nem hozott minőségi ugrást Gergő életében az általános iskolabeli évekhez képest. Ugyanúgy nem szerzett, nem szerezhetett barátokat, barátnőről pedig nem is álmodhatott, és nem csak lenőtt-kócos haja miatt, mely ekkoriban kezdett jellegzetességévé válni. Őt magát egyáltalán nem érdekelte a külcsín, anya érdeklődése pedig — bár eleddig volt némi gondja fia külsejének gondozására — ekkorra szinte teljes egészében aktuális élettársa (javarészt valami kigyúrt kis- vagy középvállalkozó) és egyre jobban profitáló külkereskedelmi munkája felé irányult. Anya a válás utáni néhány, számára minden téren szűk esztendő után most különösen örült munkahelye felvirágzásának, s ahogy tehette, első dolga volt a csonka kis család kiköltöztetése a közepesen felkapott Budamezőre. A szolid, két lakószintes, alápincézett ház földszintjét néhány évig, haláláig, a nagynéni is lakta, s rövid időszakokra az egymást váltó élettársak is beköltöztek.
            Gergő a költözés idején már egy éve leérettségizett — ennek valahogy nem érezte tétjét, s ironikus módon kevésbé szorongott tőle, mint számos iskolatársa —, s teljesen tétlen, szemlélődő, négy fal közti életet alakított ki magának. Anya ugyanis zokszó nélkül, mintegy magától értetődően eltartotta az informatikai szakközépiskola elvégzése után is. Volt ebben együttérzés, megértés, türelem, még némi szánalom is. Pontosan érezte, hogy fia még nem áll készen a nagy arénára, melyben ő maga is kapott jónéhány hatalmas pofont, sőt, örök sebet. Nem áll készen, és kérdéses, hogy elkészül-e valaha. Visszafogja és a markában szorongatja valamilyen erő, amiről ma már egyáltalán nem beszélnek egymás között, de aminek precíz körülírására pontosan emlékszik a közlékenyebb, gyerekkorú Gergő szájából. Bíztató jelekre várt, a külvilág felé irányuló rezdülésekre a fiú részéről, melyek arra utalnának, hogy gyógyul, érik, növekszik. Hajlandó volt eltartani, hajlandó mindenre, de igazán komoly jelek csak nem érkeztek, hiába múlt Gergő közben húsz, huszonkét, huszonnégy éves. A fiatal felnőtt napjai nagyjából ugyanúgy teltek, mint a kamasz iskolán kívüli napjai, legalábbis anyának úgy tűnt: nagy sétákkal, kommersz és néha kevésbé kommersz regények habzsolásával, alternatív rock- és popzene hallgatásával fülhallgatóval vagy egész hangosan, és gyaníthatóan szexmagazinok rendszeres böngészésével. Anya jó nyomon járt, de a lényegi, korszakos különbséget nem láthatta a kamasz és a felnőtt Gergő között, ami nem róható fel neki, hiszen ez volt a fiú legféltettebb, legrejtettebb kincse: régi szimpla álomfejtős füzetei mára nagyalakú spirálfüzetekké nőtték ki magukat, melyekben évek alatt, a puszta tolakodó szükségtől vezérelve, ösztönös és csaknem légbőlkapott vagy inkább lélekbőlkapott módon, azaz a tudományos szakirodalom szinte teljes mellőzésével dolgozta ki saját bejáratú pszichológiáját, azt a bizonyos ősforrástant. A névválasztást messze megelőzte magának az ősforrásnak meghatározása, ami belső élettörténetének korszakalkotó pillanata volt, és húszéves korára tehető. Lelkinaplószerű, félig összefüggéstelen írásfolyama akkoriban váltott nagyalakú, masszívabb füzetekre, és ezzel nagyjából egyidőben termette meg ezt a kulcsfontosságú gyümölcsöt: napvilágra hozta a szorongás belső szerkezetét, működési mechanizmusát. Sikerült végre, pusztán a "kéznéllevő" jelenségből kiindulva, tudatosítania ezt a szüntelenül bensőjében fortyogó valamit, aminek viselkedése mintha a vízzel állna rokonságban, bár érzése szerint mindenképpen jobban hasonlítható mocsárvízhez, mint életadó ásványvízhez. Leírta és lényegretörő ábrákkal illusztrálta ősszorongásának működését, miközben egy árva klasszikus lélektani szakkifejezést nem vett bele tanába. Helyettük patak, meder, meg patakvisszaterelés szerepelt. Nem sokkal később elérkezettnek látta az időt egy rendezettebb, rendszeresebb napló nyitására.
            Mindez gyermeteg játék is lehetett volna, mely leköti, de nem segíti a nagykisfiút, az ősforrástan azonban komoly gyakorlati eredményeket is fel tudott mutatni. Bár Gergő hasztalan próbálta lerombolni a tüneteket, azaz "visszaterelni a patakokat" pusztán a kiírás és elmélkedés eszközeivel, egy idő után nagy hatékonysággal kecsegtető gyakorlati módszer kezdett kikristályosodni: ráérzett arra, hogy ha az ősforrás kicselezi az eddig használni próbált fegyvereket, mint az egyes patakjelenségek szabatos, leleplező jellegű leírása illetve az ezeken való elmélkedés, akkor ezek erőteljesebb, kifinomultabb, képiesített változata talán már túl sok lesz neki. Ugyanúgy spontán módon kezdett kamerázni, mint "tünetnaplót" írni, s ezen tevékenység viszonylagos furcsasága ugyanúgy meghökkentette eleinte, mint az elődé. Érezte, hogy magát a "gyökeret", a legijesztőbb aktuális képzetet kell mozgóképbe öntenie, és máris visszaverte a patakot, részben vagy egészében. Ha a tünet képi jellegű, illetve könnyen abba önthető volt, nyert ügyet mondhatott magáénak: nagy örömmel tapasztalta, hogy a patak okozta szorongás alábbhagy, mintha csak reflektorfényt irányítottak volna az éjjeli vámpírra. Ha a tünet elvont, nehezebben megragadható patakot illetve medret jelentett, arra jött rá, hogy pánikolás helyett mélyebbre kell ásnia, és ezáltal megleli tudata homályosabb régióiban a szívós patak videókompatibilis magvát vagy forrását. Maga a TRV900-as addig elhanyagoltan fogta a port egy földszinti szekrény mélyén. Digitális kamkorder volt, mely vételekor, még '98-ban, a piac egyik legjobbjának számított. Anya hozta haza egyik, akkoriban gyakorta előforduló újgazdag ötpercében, csak hogy legyen végre egy családi kamerájuk. Ő maga azon nyomban el is feledkezett róla, Gergő viszont egy ideig némi érdeklődéssel babrálta, néha kivitte az utcára is, hogy megcsodáltassa a járókelőkkel. Végül a süllyesztőben kötött ki: egy ritkán nyitott, régi szekrényben a nappaliban.
            Gergő tehát huszonöt éves volt. Anyát még mindig hallgatag, elbújós tizenöt éves gimnazistára emlékeztette, főleg mert ugyanúgy nem dolgozott, mint tíz éve, és külső viselkedésében is akkori önmagát idézte, ebben keveset változott. Gergő nem erőltette, hogy felnőttesebbnek tűnjön anyja szemében, egyelőre elegendő volt neki a tudat, hogy szellemileg is, lelkileg is jótékony fényévek választják el kamaszkori önmagától. Büszkeséggel töltötte el, amit lerakott már az asztalra, csak úgy maga elé magának — és az ősforrásnak. Ma már elmondhatta, hogy jobbára kordában tudja tartani, mint egy éveken át épült szívós gát a tolakodó víztömeget. A kamera, a mini-DV kazetták, és az utómunkára hivatott számítógép ehhez létszükségletnek bizonyultak, de jól működött a rendszer, mintegy magát olajozta a gyakori patakokkal. Gergő észre is vette, hogy legnagyobb fájdalma ma már nem feltétlenül az ősforrás — s ez nagy szó! —, hanem a kortársakkal, mindenekelőtt egy még ismeretlen ellenkező nemű kortárssal való kapcsolat hiánya. Ez nála ugyan örök, nagymúltú probléma volt, de csak a közelmúltban bukkanhatott elő az ősforrás gigászi árnyékából.
            Társasélete kimerült az ismerős bazársori árusokkal (az említettek mellett még egy ütött-kopott hardverüzlet eladójával) folyó hol futó, hol kissé elnyúltabb eszmecserékben, egy-két hasonlóan ráérős, de jóval idősebb szomszéddal való felszínes fecselyben, és elsősorban az anyával folytatott esti, asztal körüli beszélgetésekben, már ha épp mindkettejüknek kedve volt hozzá. Húszéves korától kezdve — felgyorsult ütemben fejlődő tudatosodásának jegyében — a szomszédokat, az árusokat, és bizonyos mértékig az anyai csevelyeket is arra használta fel, hogy trenírozza magát, és ezáltal megvesse az alapját annak a verbális és nonverbális kommunikációs készségnek, amit elengedhetetlennek ismert fel legmagasztosabb céljára, a jövőbeni barátnőszerzésre nézve. Mivel így is rengeteg időt töltött egyedül, igen lassan haladt beszélőkéjének kifejlesztésében, ami, mint felfedezte, egyenes arányban haladt általános önbizalmának növekedésével. Huszonhárom éves volt, amikor összeszedte minden kivívott bátorságát és feladott néhány társkereső hirdetést. Kapott is néhány választ, főként Pesten tanuló vidéki lányoktól, aminek külön örült, mert a fővárosi fiatalokat, szerény tapasztalatai alapján, nemkívánatosnak minősítette. Egész addigi életének diadalmas kicsúcsosodását látta abban az estében, amikor a rövidke második randevú végén meg mert csókolni egy amúgy kevéssé emlékezetes külsejű Csongrád megyei lányt, s az nem is hárította el. Maga a fizikai csók, életének első csókja, nem hozta tűzbe, csak a tudat, hogy megtörtént. Nem sokkal azután elbúcsúztak aznapra, és összesen még néhányszor találkoztak, míg a lány unalmasnak nem kezdte találni a fiú ragadós szótlanságát és kurta válaszait. A kéthetes, plátói minikapcsolatot záró egyoldalú szakítás alapjaiban rázta meg a fiút, legalábbis akkor azt hitte. Napokkal később már össze is szedte magát és sikeresen összejött egy másik válaszolóval, egy félszeg, de kellemes Borsod megyei lánnyal. Gergő kezdte magát Hódítónak érezni, de ez a románc is csak két hetet bírt ki: a két tökéletes kezdő nem tudott egymással mit kezdeni, félt a nyitástól, a másikra várt. Amikor a lány hinni vélte, hogy hiába vár, szó nélkül lelépett.
            Gergő ismét megrendült, de nem adta fel. Ennek ellenére szűk esztendők következtek, további hirdetései javarészt válasz nélkül maradtak, esetleg túlkoros, harminc körüli, kiélt tanárnőktől kapott levelet, ezekre nem szívesen válaszolt volna. Hiába volt nagyon büszke az eddigi két eredményre, ha nem tudott folytatást kerekíteni. Végül úgy érezte, túl nagy az anyag ellenállása, s jobban teszi, ha visszavonul — nem mintha előzőleg valóságosan és tartósan kitört volna megszokott budamezői miliőjéből. Ismét a könyvekhez, a számítógéphez, a szexlapokhoz és discmanjéhez fordult. Rákapott a "hivatalos" pszichológiai művekre, sokat olvasott és tanult Freudtól, Adlertől, de a korszerűbb könyvek még jóideig taszították, amíg fel nem fedezte magának V.E. Frankl-t. Szinte fel sem nézett a monitorból és a könyvekből, s eltelt újabb másfél év. Külső élete kellemesen szendergett ez idő alatt. Nem szeretett utazni, nagyra értékelte az otthoni kényelmet, de anya kifejezett unszolására nyaranként vidékre vonatozott, egyedül, üdülés címén. Ezek egyhetes, anya által szervezett, reménytelenül egyhangú panziólátogatások voltak, melyeket Gergő már csak szocializálódási hiányosságai okán sem tudott élvezni. Tudta ezt előre, ezért mindig vitte magával aktuális olvasmányait.
 
            Ma este úgy esett, hogy egyikük sem volt beszédes kedvében. Anya mégis tanácsosnak látott egy kis csevelyt, ha másról nem, hát a mai kerti történésekről. Gergő némán kanalazta levest, nem nézett anyjára.
            – Csináltál ma valami értelmeset? – Anya kérdése nem sikerült túl kedvesre, túlságosan is híven közvetítette mélyen megbúvó neheztelését, ami nagynéha tört csak fel belőle, s ami az említett hosszútávú, félig reménytelen jelváráshoz kapcsolódott. Anya az évek múltával egyre kevésbé tudta és akarta véka alá rejteni azirányú csalódottságát, hogy posztgraduális korba lépett fia végletesen otthonülő életmódra rendezkedett be, s láthatóan nem érdekli sem a továbbtanulás, sem a munkábaállás, talán még a női nem sem. A végtelen türelem és a fiú lelki nehézségeire irányuló megértés részben néma vádnak adták át helyüket, mire Gergő elérte a negyedszázados kort. Ugyanakkor nem talált, nem is igazán keresett fogást a fiún, nem szívesen állította volna csak úgy feje tetejére a sajátos, de végeredményben működőképes otthoni idillt, ezért maradt a neheztelés néma, mint valami gázszivárgás. Anya azért sem kereste fiával a konfliktust és a szembesítést, mert — s ezt csak legőszintébb pillanataiban merte magának bevallani — már jóideje szakított utolsó élettársával, s a jelenlegi házbéli status quo (felnőtt fia az emeleten, ő a földszinten) rejtélyes módon legalább részben kielégítette élettársi viszony alakítására irányuló vágyát.

 

A részletek után egy-két héttel recenziót is megjelentetünk, mindkét kéziratot végigolvastam. 

Egyelőre várjuk a kommenteket: a szöveg alapján kialakult benyomásokra, véleményre vagyunk kíváncsiak. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr40769772

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.