Olvass!

KönyvesBlog

Gregorik András: A Natasa-kaszt (részlet)

2008. november 20. könyvesblog

Gregorik András: A Natasa-kaszt, regény, 348 oldal, IAT Kiadó, várható megjelenés: 2009. szeptember, kb. 1900,- Ft

 

Ismét kiadás előtt álló ifjú szerzőnk van terítéken, most második regényével.

Az Alaphiba című műből néhány napja közöltünk részletet.
 
Papp Andrea ELTE-docens már idézett véleményén túl tetszését fejezi ki afelett, hogy a szerző "nagyon is realista módon" ábrázolja a hősnő útját, hozzátéve, hogy "jó lenne, ha ezt sok kalandvágyó fiatalunk olvasná, és elgondolkodna azon, hogy Nyugaton sem fenékig tejfel az élet".
 
Greskovits Endre szerkesztő/műfordító már jóval kevésbé van elragadtatva: "egy elkényeztetett leányka önanalízis-kísérletét [olvashatjuk], amely csúfos kudarcba fullad. Ilyenkor kiált fel az ember kétségbeesetten: menj analízisbe, Ofélia! Mert szakember nélkül nem boldogulsz. Natasa csak mutogat másokra meg a világra, hogy jaj, nem szerettek engem. Komolyan mondom, ez egy óvodás érzelmi szintje: tessék velem foglalkozni!" 
 
A fiatalabb korosztály képviseletében Anami blogger(ina) elismerően ír a könyvről: "Vezet a történet, és az olvasó csak lapoz és lapoz és lapoz, és a körmeit rágcsálja, hogy vajon mi fog történni a következő oldalon, hogyan alakul Natasa sorsa. De nem láthatjuk előre, hiszen ő maga sem látja előre..." 
  
Ma tehát A Natasa-kasztból olvashattok részletet.
 

 

Gregorik András: A Natasa-kaszt. /IAT Kiadó. 2009./ 

 

(Natasa, a 23 éves bölcsész, egy nyári reggel Írországba szökik vőlegénye, családja, barátai elől, és soha többé nem akar visszatérni. Döntését senki sem érti, eleinte ő maga sem.)

 

 

            Oké... – mondta. – Elég egyszerű a munkánk: a felszolgálók folyamatosan hordják a koszos tányérokat, villákat, késeket. Lerakják ide ni, ahol mutatom, mi meg tisztára dörzsölünk mindent, és óvatosan átrakjuk ide. – Ekkor lehajolt, egy alacsony szekrényből fehér kötényt vett elő és átnyújtotta Natasának, aki csak most vette észre, hogy a lány derekán is hasonló kötény lóg. A rövidre fogott tájékoztató után Erin ismét elkezdett mosogatni, a csörömpöléstől és az újra megnyitott vízsugár süvöltésétől Natasa alig értette a befejező mondatot:

            – Onnantól már nem a mi reszortunk, a fiúk viszik őket tovább... Ja, ott a kesztyűd. – A szomszédos csaptelepre mutatott, egy pár használt kék gumikesztyű lógott rajta keresztbevetve.

 

            Mielőtt nekilátott volna a robotmunkának a neki szánt szabad helyen, Natasa megpróbálta kizárni tudatából a feltörő szégyenérzetet, ami Péter és a két család képzetéhez kapcsolódott. Úgy érezte, ha közülük akár csak egy is megneszelné, milyen munkába fog másodperceken belül, elsüllyedne a föld színéről. Nincs Budapest, nincs Magyarország, megszűnt számomra, csak Írország van, nincs Budapest... – mantrázott magában, mert enélkül nem gyűjthetett volna elég erőt ahhoz, hogy elkezdje a mosogatást. Ahogy felveszi a gumikesztyűt és megindítja a vizet, gondolta, élete új fejezetbe lép, ami ugyan felfogható stabilabbnak, mint első két írországi hete, de cserébe alantasabb és megalázóbb lesz életének minden eddigi időszakánál. Ezért jött ide?.. Nem gondolt bele, az idő sürgetett, az émelyítően illatos sajtos-kolbászos-ananászos pizzákat és szendvicseket gyártó “szakácsok” rá-rápislantottak a szemük sarkából, máris kezdték az új munkaerő felmérését, így haladnia kellett. Fogta a vizenyős gumikesztyűt a csaptelep hosszú csövéről, felhúzta, kicsit túlméretesnek bizonyult, szára a csuklója alá, az alkarjáig húzódott. Derekára kötötte a kötényt (előbb kellett volna, mint a kesztyűt, így kissé nehézkessé vált a művelet) és pozícióba helyezkedett. Egy megtermett félvér pasas folyamatosan maszatos tányérokat és kolbásszagú evőeszközöket hozott a közösbe, az Erin és ő közte fénylő hatalmas fémtálcára. Ez a pasas leplezetlenebb, tolakodóbb kíváncsisággal nézte, mint a kukták, s Natasa megpróbált tudomást sem venni róla, de már előre félt, hogy mikor fog a fenekébe csípni vagy ilyesmi, ahogy néha filmekben látta. Megindította a vizet, de eleinte csak a kínai lányt figyelte, az ő technikáját. Erin sebesen és látszólag vigyázatlanul kapkodta fel a tányérokat a tálcáról, mintha nem porcelánból, hanem papírból lennének. Az áttetsző, almazöld mosogatószerrel csínján bánt, minden tányérnak csak néhány cseppnyi jutott a flakonból. Bal kezében ott figyelt egy tenyérnyi, mindig habzó szivacs, amivel mintha összenőtt volna, egy pillanatra sem tette le, átsúrolta vele a fehér tányérokat, a villákat, a késeket, majd a jobb kezére eső, "tiszta" tálcán levő szárítóbordára állította őket. Natasa csak most vette észre az ő saját bejáratú szárítóbordáját, de neki bal kézre esett. Erin bordájáról hol a potenciálisan fenékcsipkedős félvér, hol egy másik, vékonyabb felszolgáló kapdosta le a tányérokat és evőeszközöket nagyjából percenként. Ez utóbbi, harmincas fickó jókora törölközőt vetett a vállára, azzal törölte végig az elmosott holmikat félúton a konyha közepe felé, ahol eltűnt Natasa szeme elől a zsír folyamatosan felszálló füstjében. Munkához látott — megnyugtatta kissé a tudat, hogy otthon évek óta ő mosogatott magára, így maga az élmény, a tevékenység elvileg nem jelenthet újdonságot.

            Ebédszünetben aztán Erinre tapadt — mást nem talált elég szimpatikusnak a konyhában, és nem is tűntek nyitottnak rá, kivéve a nagydarab felszolgálót, akire meg nem volt kíváncsi —, kikísérte a sarki, szintén zsírszagú hamburgerzabálóba, de neki csak néhány szelet sültkrumpli ment le az összeszűkült torkán. Erin, aki elmondása szerint félig kínai, félig koreai származású volt, de szüleivel ellentétben már itt született, meglepődött kissé az új lány kitüntető figyelmén, bár sejtette, hogy inkább kezdeti zavarodottságában csapódott mellé. Ha már így alakult, örült neki és egyfolytában beszélt: a munkáról, mindennapjairól, szintén szürkés hétvégéiről, s hogy mennyire vágyik Szöülba a nagyszüleihez, amely útra azonban, ha így folytatja, sohasem lesz pénze. Natasát mindez kevéssé érdekelte, legalábbis most, az adott élethelyzetben, ezen az első munkanapon, de nyugtatólag hatott rá már a puszta tény is, hogy valaki folyamatosan beszél hozzá, ráadásul olyasvalaki, akitől kicsit sem kell tartani, aki nem akar, nem vár tőle semmit.

            Amikor este visszatért a hostelbe, George-ot találta a recepciós pult mögött. Mike-nál valamivel idősebb, komorabb figurának tűnt, aki első perctől kezdve nem kedvelte a lányt, és bár ő volt az egyik állandó esti recepciós, sohasem elegyedtek szóba. Egymás nevét is csak Mike-on keresztül tudták meg. Natasa nem törődött vele, de a látszat kedvéért mindig illedelmesen, bár halkan köszönt neki, s az vissza. Amikor most belépett az ajtón, George a szokásosnál is szúrósabban nézett rá — tudta, minek szól, de végre valahára módjában állt gyorsan lefegyverezni:

            – Szia, van munkám, fizetek két napon belül – mondta a fickónak, aki erre nem tudott mit válaszolni, s Natasa remélte, most leforrázva érzi magát. George némán átnyújtotta neki a kulcsot, s őt eltöltötte valami vidámság, éppen itt, ebben a hostelben, ahol annyi tépelődést és keserűen magányos órát kellett megélnie. Jó hangulata nagyjából addig tartott, míg felért a szobájába és egyedül maradt. A szoba, valószínűleg péntek este lévén, üresen kongott, csak néhány szanaszét dobált francia és orosz nyelvű útikönyv illetve újság árulkodott lakótársairól. Most az egyszer, ittléte folyamán először, jobban örült volna, ha nem teljesen üres szobába kell hazaérkeznie. Az orosz turistáknak jobban örült volna, mint a francia triónak, mert előbbieket értelmesebbnek és mélyebb lelkűnek vélte.

            Hosszú évek lelkinaplóírói gyakorlata után napló és toll nélkül is kiismerte magát önmagán annyira, hogy megállapíthassa: most, hogy a legeslegsötétebb felhő, a fizikai túlélés és a nincstelenség gondja elmúlni látszik a feje fölül — köszönet ennek az alantas és szégyenteljes munkának, ami viszont mégicsak megfizetett munka —, rögtön előtérbe kerülnek érzelmi igényei. Egyszerre tudatosult benne, hogy nincs senki de senkije, hogy a pénteki műszak végén még a kínai lány is lerázta — valószínűleg futott haza a pasijához, de legalábbis a jóbarátaihoz —, az ő élete meg se ezzel, se azzal nem szolgálhat. Leült az ágya szélére és gondolkozni próbált. Először csak az jutott eszébe, hogy bárcsak belépne az ajtón valamelyik turista, beszélgetnének, lemennének kávézni, találkoznának a többi utazóval. Aztán megint zsákja mélyén kushadó, immár két hete kikapcsolt mobiltelefonja jutott az eszébe, mint utoljára napokkal ezelőtt: ha felhívná őt, egycsapásra megoldódna ez a kínzó gond — ha bocsánatot kérne, ha ígéretet tenne neki és a családnak, hogy visszatér és jó hitves lesz, talán még aznap postáznák neki a repjegyet, és a dublini kitérő kurta-furcsa véget érne, s pontosan úgy emlékezne vissza rá, mint egy kurta-furcsa dublini kitérőre, amiről a család persze következetesen, szégyenkezve hallgatna évekig, évtizedekig, akár jelen van ő is a házban, akár nincs. Talán még választhat, talán még dönthet –– de az annyival jobb lenne?.. Észbekapott és elhessegette a hazatérés most először felmerülő gondolatát. Nem kell neki sem Péter, sem az ő szülei, sem azok a kilátások –– és ha lenne itt most egy naplója, ezt az alapigazságot akár a címlapra is odabiggyesztené, kék töltőtollal, csupa nagybetűvel.

            Felkelt, kinyitotta az ablakot: szinte pofonként vágta arcon a friss, augusztus végi, tengerközeli esti levegő. Odalent épp egy fiatalokból álló turistacsoport haladt át a szűk utcán –– a kurjantásfoszlányokból olasznak tippelte őket. A csoportról kissé lemaradva egy hozzá hasonló korú párocska bandukolt kéz a kézben, s beszélgetés közben néha megpuszilták egymást. Ez így együtt már soknak bizonyult, elfordult az ablakból. Megint elöntötte az első napokról ismerős érzés, higy Dublin egyetlen hatalmas buliforgatag, ahol mindenki jól érzi magát, kivéve őt, a “magyar kislányt”. Száműzni akarta végre tudatából ezt a bénító, lekicsinylő érzést egyszer s mindenkorra, de ehhez cselekednie kellett.

            Egy percig még toporgott, aztán döntött: előkereste zsákjából azt a kis piperecsomagot, amit ittléte óta még egyszer sem használt, majd otthagyta a szobát és bezárkózott a folyosó végén levő közös fürdőbe, az emelet egyetlen helyiségébe, ami tudomása szerint egészalakos tükörrel rendelkezett. Mielőtt nekilátott volna a szépítkezésnek, alaposan végigmérte testét a tükörben, hogy alkalmasnak találja-e magát egyáltalán a tervezett akcióhoz. Pólóját mellkasig felhúzta, így méricskélte csupasz csípőit, majd megfordulván feneke formáját vette szemügyre. Péter és az előtte jövő néhány fiú is dicsérő szavakkal illette alakját, de ez valahogy sosem győzte meg teljesen. Amikor utoljára mérte magát, olyan két hónapja, ötvennyolc kilót nyomott, amivel ő kiegyezett volna, de ha megkérdezett másokat, eltértek a vélemények. Ilyenkor jött volna jól egy igazi barátnő építő kritikája, gondolta, de ilyennel az általános iskola alsó tagozatai óta nem rendelkezett. Fenekét mindenesetre a teljesen sportmentes életmód dacára még mindig elfogadhatóan formásnak találta, alakját pedig némi, feltehetően lelki eredetű gerincferdülése ellenére, elég jónak és nőiesnek. Következett az arca. Egész közel húzódott a tükör elé, orra már-már beleütközött, s átkozta magában egy sort a gyenge, takarékoskodó közfürdőszobai világítást. Budamező óta most vette először tüzetesen szemügyre magát, most jött meg a kedve hozzá, s fontos lett volna, hogy mindent tisztán, alkalmasint kíméletlen fényben lásson. Egyenesszálú gesztenyebarna haját Dublinban tartózkodása óta még alváshoz is ritkán bontotta ki, de most megtette: szétterült a vállain, a lapockájáig ért le. Így mindig szebbnek látta magát, s randevúk előtt vagy alatt gyakran ösztönösen kibontotta, bár ez attól is függött, mennyire tetszett az adott fiú. Péter, a "legfőbb fiú" társaságában kezdettől fogva szinte kizárólag bontott hajjal mutatkozott, kivéve strapásabb utazásaik, elsősorban a tavalyi olasz körút alkalmával. Most fogta és megvizsgálta a hajvégeit, mennyire töredezettek, elhasználtak. Kellemesen csalódott ezen a téren is, noha előtte az volt az érzése, hogy haja biztosan megsínylette az eddigi lelki megpróbáltatásokat.   Arcára áldozta a legtöbb időt. Sokáig nézett zöld szemébe, ami Péter szerint néha színt váltott. Saját fájdalmát, az elmúlt hetek egész történetét próbálta kiolvasni belőlük, és örült, amikor ez nem jött össze: szemeiben ugyan kétségkívül bújkált némi szomorúság, de azért hamisítatlan huszonhárom éves lányszemek voltak, mélyek, titokzatosak ha kell, mosolygósak, és még egyértelműen előttük állt az élet java. Ez a látvány nyomán serkent hirtelen meggyőződés némi önbizalmat kölcsönzött neki, nyomban le is csavarta a szempillaspirál kupakját, és festeni kezdte magát. Hosszú, fekete, íves szempillái voltak, amik elismerést arattak mindenféle festés nélkül is, büszke volt rájuk. De csak kicsit. Csupán bizonyos, ünnepélyes randevúk előtt és más ritka alkalmakkor festette szempilláit, például annakidején az érettségi bankett estéjén, amire végül nem is ment el (az utolsó percben úgy érezte, nincs helye abban a társaságban). Most, hogy ébenfekete színben látta viszont pilláit, rögtön kissé ünnepi hangulata támadt. Következett a rúzs, egy több évvel ezelőtt vásárolt kis rúd, amivel még óvatosabban bánt, mint a spirállal, mert tudta, hogy rögtön feltűnővé teszi az arcát. Szájának formájában, teltségében nem látott különösebb kivetnivalót, bár néha felizzott benne az irigység, ha még szebb ajkakat vélt látni egy-egy leányzón (nem szívesen nézett Angeline Jolie-filmeket). Olyan régen rúzsozta ki magát utoljára, hogy szinte elfelejtette a mozdulatsort és attól tartott, elrontja. Ajkait beszívta egy pillanatra, hogy eloszlassa rajtuk a fénylő vörös zsírt, majd még közelebb hajolt a tükörhöz, s úgy találta, sikerült a művelet. Utálta és kerülte az alapozókat, úgy érezte, valami merev börtönbe zárják arcbőrét, ráadásul hosszútávon is ártanak neki, de egy kevés rúzst azért szétkent az arcán. Ezután kicsit távolabb állt a tükörtől, így nézte a kész művet. Jó régen, tavaly Karácsonykor látta magát utoljára így kisminkelve. Rögtön eszébejutottak az akkori körülmények: egy kétfős, meghitt, otthoni szentestei vacsora tiszteletére festette ki magát, de végül váratlanul anya és apa is csatlakozott Péterhez és őhozzá, így máris nagyot vesztett meghittségéből, s érzése szerint a smink is elvesztette létjogosultságát. Aztán arra gondolt, mennyire másnak tűnt még akkor lelki háztartása, noha a mélyben már talán készülődött előbukkanni a még mindig, az ő számára is hihetetlennek tűnő augusztusi “világégés” ötlete. Péterre akkor valóban úgy tekintett, mint meghitt társára, nem vágyott másra, csak hogy vele tölthesse a Karácsonyt, s a halkszavú, szellős beszélgetéseket az a simogató, kéz-a-kézben csönd szakítsa néha félbe, amit annyira szeretett, s amire nem tudott itt is nem vágyni.

            Hirtelen sarkon fordult, mert úgy találta, túl sok időt töltött a fürdőben, visszatért a szobába, de csak azért, hogy sietve átöltözzön: sok választása nem volt, farmernadrágról fekete szövetnadrágjára váltott, pólójára ráhúzott egy tűrhető külsejű világos inget, és belebújt újabb keletű, jobb külsejű sportcipőjébe a két magával hozott pár közül. Nem volt türelme mégegyszer kivonulni a folyosóvégi fürdőbe, hogy végignézzen az összképen a nagytükörben, és ebben a kirittyentett állapotban valahogy szégyellt is volna mutatkozni esetleg épp visszaérkező szobatársai előtt, ezért fogta szürke kiskabátját s a kulcskártyát, és elindult lefelé.

            George-nak elállt a szava, amikor a lány leadta nála a kártyát, és ez jólesett Natasának. A komor recepciós eddig csak smink nélkül, szürke hétköznapi valójában, vagy legfeljebb sebtében, jelzésszerűen kihúzott szemkontúrral látta őt, és most Natasa úgy érezte, fölélebeg és lehagyja őt. Kísértést érzett magában, hogy ezúttal el se köszönjön tőle, mialatt halad a kijárat felé, legyen inkább alkalmi femme fatale, aki szóra se méltat holmi gúvadt szemű recepcióst. “Viszlát”, vetette oda mégis pongyolán, fejével futólag feléfordulva, mert eszébejutott, hogy mégiscsak a hostel az otthona, s minek feszítse tovább a húrt otthonának egyik alkalmazottjával?

            Kilépett a kapun, kissé hűvös esti levegő fogadta, mint amikor kinyitotta fent az ablakot. Összehúzta magán a kiskabátot. A szűk, zárt utcában esténként jellegzetes szagok terjengtek, amik hétvégenként felerősödtek. Zsírszag, sült halszag, női parfüm illata, sörszag, hasisszag párolgott fel ide a túloldali széles utcáról nyíló étkezdék szűkös konyhájából és a pincekocsmákból, melyek apró, szégyellt, pókhálós bukóablakai erre az utcára nyíltak. A Leprechaun diákhostelnek ez az áporodott mellékutca jutott, itt jártak be, itt jöttek ki a vendégek és a dolgozók is. Natasa a kapun való kilépésének pillanatától kezdve ezúttal más szemmel nézte az utcát és körbetekintvén annak két végét: Dublinhoz való eddigi félszeg, keserű, idegenkedő hozzáállását ma este felváltotta a zsákmányra éhes fenevad vakmerősége. A környék színt váltott, a dübörgő lokálbejáratok új jelentést hordoztak. Állt még egy kicsit a Leprechaun kapujában, figyelmesen hagyta, hogy fokozatosan átlényegüljön szemében az utca, aztán elindult az este is vibráló, fényesen kivilágított sétálóutca felé, aminek kis részletét innen is látta.

            A félszegség, a Dublinnal szembeni fenntartás csírája továbbra is megmaradt benne, ezt akkor vette észre, amikor hangoskodó helyi fiatalok csoportja jött vele szembe, és bár ártalmatlannak tűntek, ő tartott tőlük, kissé összegörnyedve haladt el mellettük, mint egy önmagát szégyellő hajléktalan. Jókedvük sebezte, hangos szavuk elnémította őt, s arra gondolt futólag, nekik ez az általa most első ízben tapasztalt zsákmányszemlélet lehet az alapállapotuk, de jóval stabilabb és erőteljesebb változatában, mint ami őt  meglepte.

            Be akart pasizni. De nem érzelmileg érezte szükségét egy új valakinek, hanem szociálisan: keresni valakit, aki megvédi Dublintól, ettől a bepasizott várostól, az enyelgő korabeli párok látványától. Nem szerelemre vágyott, hanem védettségre, szilárd alibire. Nem azért nem érdekelte a szerelem, mert foglalt lett volna a szíve: a hátrahagyott fiatalember iránt alig érzett valamivel többet, mint lelkifurdalást. Megpróbálta nem a helyébe képzelni magát, hogy mit érezhet mostanában, mik járhatnak a fejében –– az áruló menyasszonnyal és általában az élettel kapcsolatban.

            Merev, gyors léptekkel, zsebrevágott kézzel járta az utcákat, s ha egy járókelő rápillantott, az lehetett a benyomása, hogy ez a lány siet valahová. Natasa nem akart sietni, de gondolatai és főleg iménti elhatározása erőt adtak a lábainak, vitték maguktól. A Liffey partján eszmélt csak föl, hogy milyen sokat legyalogolt. Megtorpant és a mindig hangos Temple Bar negyed felé vette az irányt. A szórakozónegyed péntek esti zsibongása idáig hallatszott, s biztosra vette, hogy még a folyó túlpartjára is jut belőle. Minden lépésével erősödtek, közeledtek a négy-öt különböző bisztróból kiszűrődő, kakofóniaként összemosódó bárzenék, a részeg kurjongatások, az önfeledt női felnevetések, a csörömpölés, a fiatal, lázadó külsejű turisták utcai duruzsolása, a lüktetés. Natasa úgy érezte, vérpad felé közeleg, mert gyűlölte ezt a közeget, az éjszakai élet nem tudta vonzani, de véres áldozatot kellett hoznia, ha nem akart továbbra is magányos sziget maradni ebben a városméretű vidámságóceánban. Úgy érezte, elárulja magát, legbensőbb magvát azzal, hogy itt van és olyanok közé igyekszik, akiket normális körülmények között messze elkerülne –– de éppen ők a szövetségesei és önmaga az ellensége, ha össze akar jönni valakivel. Nem akart most belegondolni abba, hogy mi lesz, ha sikerrel jár, ha megtetszik valakinek és beindul valami hevenyészett kapcsolatkezdemény. Állandósul majd önelárulása, feladja magát a félidegen pasasnak, aki minden bizonnyal őközéjük tartozó lesz és a valódi Natasából egy mukkot sem értene?

            Elérte a Temple Bar határát, rákanyarodott a sétálóutcára. A kaotikus zsivaly és a szinte csak fiatalokból álló emberáradat pillanatok alatt minden ép gondolatot kimosott a tudatából. Ami maradt, illetve ami átvette ezek helyét, az a már-már kínzó, egyirányú vágy volt arra, hog ne mutatkozzon magában, ne maradjon itt egyedül, hogy most azonnal szerezzen egy jóképű, vállalható pasit maga mellé, az se tragédia, ha a társaságért, az alibiért cserébe jól megdugja még ma éjjel, persze azért lehetőleg gumival, akár ott a hostelben is, saját ágyán, szobatársai szeme láttára és füle hallatára. Erről valamiért futólag, jelzésszerűen eszébejutott, amikor húszéves volt és bármi áron el akarta végre veszteni a szüzességét, amelynek meglétét főleg nővére előtt szégyellte mélységesen (Olga, mint a népszerű, vidám lányok közül oly sokan, még tizenöt évesen túl lett a tűzkeresztségen, erről elsőkézből származó információval rendelkezett). Első, megkésett komoly barátja végül megoldotta számára a problémát, de nem bizonyult nagy élménynek, a fiú legalább annyira félt a dologtól, mint ő maga.

            Megpróbált nyugodt, sőt vidám arcot erőltetni magára — fogalma sem volt, mennyire járt sikerrel —, hogy legalább első pillantásra ne üssön el olyan reménytelenül ettől a pirospozsgás, csillogó szemű tömegtől. Ha valaki furcsán nézett rá, egyből tudta, hogy az álarc finomításra szorul, biztos túl meredten, túl félősen nézett, arcizmai talán megfeszültek. Rasztahajú tizenéves kölykök, hatalmas fényes fülbevalót viselő szőke lányok, szolidabb külsejű, de társuknak szinte ijesztően élénken és hangosan magyarázó alakok keresztezték útját, egy gyökeresen más világ lakói, idegen faj. Mit csinálnak ezek itt ilyenkor? Miről beszélgetnek, miből merítik ezt a jókedvet, hova tartanak, hova ülnek be? Natasában valami menekülni akart, vissza a sötét hostelszobába, vissza egészen Budamezőig, kedves szobájáig a tetőtéren, ahol várja az ágy, a régi szekrény, az elrejtett naplók, az ismerős repedések a parkettán, a megnyugtató kipárolgások a megszokott bútorokból, az otthoni illatok. Támadást indított ezen menekülő valami ellen, erőszakkal némította el, de tudta, hogy a viaskodás közben megint odalett nyugodt álarca, s most nehezebben sikerült magáraerőltetni. Ha nem vigyázott, olyan képet vághatott, mint a frissen érkezett rab a telepen. A szagok, a hangok, az átható zene, a hangulat, minden idegen volt itt. Figyelmét megpróbálta arra terelni, hogy a lehetőségekhez mérten viszonylag rokonszenves kocsmát találjon magának. A főutca pubjai, amint kívülről is látta, dugig voltak vendégekkel, még ha akart se tudott volna belépni és szabad ülőhelyet keresni magának. Egy harminc körüli napbarnított turista vigyorogva utánaszólt olaszul, ahogy elhaladtak egymás mellett. Olasztudása megrekedt a csáónál és a tiámónál, de annyit azért valószínűsített, hogy a fickó tetszését nyilváníthatta ki. Ennek most kifejezetten örült, padlón heverő önbizalmába némi életet lehelt, s hálásan mosolygott vissza az alakra — azaz mosolygott volna, de már el is tűntek egymás látószögéből. Most, hogy egy árnyalattal magabiztosabb lett, még kényelmetlenebb, kínosabb lett a magány a tarka tömeg közepén: megjött a kedve a kommunikációhoz, a műmosolyhoz, a valódi téma nélküli csevelyhez, de nem volt kivel, üvegfal vette körül. Hogy kifújja magát, keresett magának egy csendesebb mellékutcát. Ez is a szórakozónegyed része volt, itt is lézengtek dülöngélő turisták és még részegebb helyiek, de a szélesebb utcák kavalkádjából csak a tompa zene szűrődött be ide. Natasa taktikai megbeszélést akart folytatni önmagával, ezért jobb híján egy kapualj kőlépcsőjére ült le, s reménykedett, hogy az utca néhány járókelője nem fogja prostinak nézni. A tompa, átható basszusdübörgés, ami a környék kocsmáiból és lokáljaiból kiáradt s az utcákon összefolyt, itt se hagyta rendesen gondolkozni, bár most úgy érezte, nem is igazán van miről: ha nincs itt vele senki, még egy haver, még egy mosogatótárs sem, mit kezdhet egyedül a dublini éjszakával? Egy társ úgy működne, mint egy belépőjegy, mint egy kulcs, ami megnyitná előtte ezt az önfeledt és most oly irigyelt világot. Sajnálni kezdte magát, s ha a járókelők szemével nézett magára, méginkább szánta magát. Tehetetlennek bizonyult az üvegfallal szemben, nem létezett az egész világon egy kalapács, ami széttörhetné. Érezte, hogy ha nem lennének itt járókelők, könnybelábadna a szeme. Az üvegfal csak kifelé érvényes, befelé szabad volt az út a sírás felé. Összehúzta magán a kiskabátot, ültében fázni kezdett. Körülnézett, és meglátott valamit az utca túlvégén, a szemközti oldalon. Két kopasz fickó állt egy csukott tejüveg ajtó előtt, felette valami szürke cégér. Velük szemközt, az úttest közepén, kis társaság dohányzott.  Natasa felsóhajtott, ahogyan kellemetlen feladat előtt szokás: látta, ez az ő helye. Felállt a lépcsőről, leporolta a fenekét és elindult az üvegajtó felé, ami éppen kinyílt, vihogó párocska lépett ki rajta, még leálltak kicsit megbeszélni valamit, mielőtt eltűntek volna az utca végében. Dübörgő rockzene hallatszott a csukott ajtón túlról, s ha kinyílt, a robaj betöltötte a fél utcát. Ez korántsem volt Natasa ínyére –– még a walkmant is halkan szokta hallgatni –– de leküzdötte a menekülés iránti vágyát, mielőtt az a robaj apropóján új erőre kapott volna. Elérte a folyton megújuló füstfelhőbe burkolózó négyfős csoportot, megállapította, hogy egyikük sem lehet több húszévesnél, s hirtelen öregnek érezte magát. Ez számára új (legalábbis Dublinban) és igen kellemetlen érzés volt. Átvillant az agyán, hogy kér tőlük egy cigarettát, aminek kettős jótékony hatása lehetne: egyrészt elandalítaná a nikotin, a füst a tüdejében, másrészt a gesztussal megejtené maga részéről az első repedést az üvegfalon. Életében összesen néhány alkalommal gyújtott rá, s jóval idősebb korában, mint ami generációján belül megszokott. Az első egy-két alkalommal kíváncsiságból, utána meg viccből, játékból, nővérével vagy első barátjával. Emlékezett arra a némileg bódító hatásra, amit okozhat, s tisztában volt vele, hogy ez a hatás soha jobbkor nem jöhetne, mint most azonnal, a tejüveg ajtó küszöbén. Mégsem szólította meg a két lányt és két fiút, főleg mert ahogy közeledett feléjük az úttesten, azok sanda, kissé elutasító pillantással fordították felé fejüket. Más talán észre se vette volna ezeket a jelzéseket, de ő megérteni vélte őket, hisz az antiszociális gesztusok mindig is közel álltak hozzá. Nem is állt meg, továbbhaladt az ajtó felé. Az ott álló kopasz fickók közül az egyik meglepően udvarias módon jóestét kívánt neki,  igaz, a másik cserébe még csak nem is biccentett. Most még ezt a két bőrkabátos kidobót is sokkal szerencsésebbnek és boldogabbnak érezte önmagánál, mintha felette lebegnének, mint alig félórája még ő George felett. Attól tartott — nem túl racionális módon —, hogy ha ezt megérzik rajta, ha érzékelik, hogy idegen és magányos, még csak be sem engedik az üvegajtón túlra. Mosolyt erőltetett magára, amiről fogalma sem volt, hogy nézhet ki, és hagyta, hogy az udvariasabbik kopasz gyors mozdulatokkal áttapogassa bokájától lapockájáig. "Jó szórakozást", mondta rekedten ez utóbbi kopasz, amin eltűnődött volna (szórakozni jött ő ide?), ha nem nyílik ki előtte azonnal az ajtó, s nem vágja mellbe az utcafrontról már ismerős agresszív rockzene. Faburkolatú keskeny lépcső vezetett lefelé, s a sárgán vibráló félhomályban balfelé kanyarodott el.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr97769787

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.