Olvass!

KönyvesBlog

Maurice Blanchot: Halálos ítélet - részlet

2008. december 04. könyvesblog

Maurice Blanchot: Halálos ítélet, Kalligram, 2008, 96 oldal, 1900 Ft


Az alábbi események 1938-ban történtek meg velem. Végtelenül zavarban vagyok, hogy beszélek róluk. Már többször megpróbáltam írásba foglalni, és könyveket is azért írtam, mert reméltem, általuk lezárhatom mindezeket a dolgokat. Regényeim is akkor születtek, amikor a szavak kezdtek meghátrálni az igazság előtt. Én nem félek az igazságtól, nem félek attól, hogy feltárjak egy titkot, ám a szavak mindeddig sokkal erőtlenebbek, sokkal ravaszabbak voltak, mintsem szerettem volna. Ravaszságuk, tudom, valójában figyelmeztetés volt. Tisztességesebb dolog lenne békén hagyni az igazságot. Az igazság számára végtelenül jobb lenne, ha nem derülne ki. Most mégis bízom abban, hogy hamarosan pontot tehetek a történet végére, ami szintén tisztességes és fontos dolog.
Meg kell jegyeznem, hogy egyszer már sikerült írásba foglalnom ezeket az eseményeket. 1940 júliusának utolsó vagy augusztusának első heteiben, a döbbenetemből fakadó semmittevésben megírtam a történetet. De mihelyt megírtam és újra elolvastam, azonnal megsemmisítettem a kéziratot. Ma már a terjedelmére sem emlékszem pontosan.
Egészen szabadon fogok írni, mert bizonyos vagyok abban, hogy ez az elbeszélés csak engem érint. Igazság szerint tíz szóban el lehetne mondani, éppen ettől olyan borzalmas. Mindössze tíz szót tudok mondani. Kilenc éven keresztül ellenálltam ezeknek a szavaknak, de ma reggel, október 8-án, tehát nagyjából (és ezt meglepve látom) a szóban forgó események első napjának évfordulóján, csaknem bizonyos vagyok abban, hogy le fogom írni azokat a szavakat, amelyeket nem lenne szabad. Úgy érzem, már hónapok óta elszántam rá magam.
Több szemtanúja is volt a történetnek, de csak egyvalaki, a legilletékesebb sejtette a teljes igazságot. Később még előfordult – eleinte gyakrabban, azután már csak ritkábban –, hogy odatelefonáltam a lakásba, ahol ezek a dolgok megtörténtek. Én magam is laktam ott annak idején, az X utca 15. szám alatt. Azt hiszem, a fiatal nő húga egy ideig még a lakásban maradt. Hogy később mi lett vele? Az udvarlóiból élt, amint azt előszeretettel hangoztatta is. Feltételezem, azóta már meghalt.
Minden akarat és élni tudás a nővérének adatott meg. Az egész, egyébként nagypolgári eredetű család elég nyomorultul járt. Az apát 1916-ban megölték, az anya pedig, aki egyedül maradt egy cserzőműhely élén, úgy ment tönkre, hogy valójában észre sem vette. Újra férjhez ment egy állattenyésztőhöz, majd egy szép napon mindketten felhagytak a vállalkozásukkal, és vásároltak egy borkimérést valahol a XV. kerületben. Ott aztán végképp tönkrementek. A műhely árának egy része elvileg a két lányt illette, vitatkoztak is eleget a pénz miatt. Viszont az kétségtelenül igaz, hogy B.-né az évek során valóságos vagyont költött idősebb lánya gyógyíttatására, amit aztán akaratlanul is a szemére vetett.
A történtekről őrzök egy „eleven” bizonyítékot. Csakhogy ez a bizonyíték nélkülem semmit nem bizonyíthat, és remélem, hogy életemben senki sem közelít hozzá. Ha pedig meghalok, már csak a titok felszínét alkotja. Remélem, akik szeretnek, halálomkor elég bátrak lesznek ahhoz, hogy kutakodás nélkül megsemmisítsék. Később még pontosítok néhány dolgot ezzel kapcsolatban. De ha mégse tenném, könyörögve kérem őket, ne avatkozzanak bele illetéktelenül kevés számú titkaimba, ne olvassák el a leveleimet, ha egyáltalán találnak néhányat, ne nézegessék a fényképeimet, ha előkerülne egy-kettő, és főleg, ne nyissák ki azt, ami zárva van: mindent semmisítsenek meg, anélkül, hogy tudnák, mit is semmisítenek meg, az igaz szeretet tudatlanságában és természetességében megmaradva.
1940 végén egy fiatal nő – az én hibámból – homályosan megsejtett valamit erről a „bizonyítékról”. Csakhogy mivel szinte semmit nem tudott a történetről, még csak a közelébe sem kerülhetett az igazságnak. Mindössze arra jött rá, hogy valami be van zárva a szekrénybe (akkoriban egy szállodában laktam), s amikor meglátta a szekrényt, tett egy mozdulatot, hogy kinyissa. Ám abban a pillanatban különös rosszullét fogta el. Az ágyra zuhant és egyfolytában csak remegett. Egész éjjel szótlanul remegett, hajnalban pedig hörögni kezdett. Csaknem egy órán át hörgött, majd végre elaludt, és így jobban lett. (Ez a még egészen fiatal nő általában nagyon higgadt volt, egyáltalán nem túl ideges természetű. Maga is többször panaszkodott túlzott megfontoltságára, viszont abban a pillanatban cserbenhagyta hidegvére. Rosszullétéről még azt is el kell mondanom, hogy jóllehet soha többé nem fordult elő, egy két vagy három évvel korábbi sikertelen mérgezési kísérlet utóhatása lehetett; a méreg néha erőre kap, újra támad az erősen megrendült testben, akár egy rossz álom.)
A legfontosabb dátumok bizonyára szerepelnek az íróasztalomba zárt noteszemben. Csak október 13-ára, egy szerdai napra emlékszem egészen pontosan. Egyébként ennek nem sok jelentősége van. Szeptembertől Arcachonban tartózkodtam, teljesen egyedül. A müncheni konferencia zavaros napjai voltak ezek. Jól tudtam, hogy annyira beteg, amennyire ember csak lehet. Ugyanis szeptember elején, egy utazásról visszatérve megálltam néhány napra Párizsban, és találkoztam az orvosával, aki még három hetet jósolt neki. Mégis rendszeresen felkelt, amolyan egyenrangú félként élt együtt folytonosan magas lázával. Igaz, néha órákig egyre csak remegett, de végül mindig felülkerekedett gyengeségén. Azt hiszem, október 5-én vagy 6-án húgával még a Champs-Elysées-re is kiautóztak.
Jóllehet néhány hónappal idősebb volt nálam, az arca nagyon fiatalnak tűnt, szinte alig látszott rajta a betegség. Igaz, általában sminkelte magát. De smink nélkül még fiatalabbnak látszott, túlságosan is fiatalnak, – a betegség legszembetűnőbb hatása az volt, hogy egy tinédzser vonásaival ruházta fel. Egyedül a szemei voltak túlságosan feketék, csillogóak és tágra nyíltak – s olykor a láztól még ki is dülledtek – ami természetellenesen merevvé tette a tekintetét. Például az egyik szeptemberben készített fotón már olyan nagyok és komolyak a szemei, hogy igen nehezen, mintegy csak tekintete ellenében lehet felfedezni az egyébként nagyon is nyilvánvaló mosolyt az arcán.
Miután találkoztam az orvosával, azt mondtam neki: „Az orvos még egy hónapot jósol magának.” – „Hát akkor ezt megmondom az anyakirálynőnek, aki még mindig nem hiszi el, hogy valóban beteg vagyok.” Nem tudom, hogy élni vagy meghalni szeretett volna inkább. Néhány hónapja betegsége, amely ellen már közel tíz éve küzdött, egyre elviselhetetlenebbé tette az életét, ő pedig a tőle telhető legnagyobb felháborodással átkozta a betegséget és az életet egyaránt. Nem sokkal korábban komolyan gondolt arra, hogy öngyilkos lesz. Egyik este én magam is azt javasoltam neki. Légszomja miatt nem tudott beszélni, de az asztalnál ült, akár egy egészséges ember, s miután meghallgatott, még akkor este papírra vetett néhány sort, amelyet aztán nem akart nekem megmutatni. Végül mégis megszereztem tőle, még ma is őrzöm. Néhány rendelkezésről van benne szó, melyben kéri a családját, hogy a lehető legkisebb ceremóniával temessék el, és határozottan megtiltja, hogy valaha is bárki meglátogassa a sírját. Továbbá egy kisebb összegről végrendelkezett az egyik barátnője, A. javára, aki egy viszonylag ismert táncosnő sógornője volt.
Engem még csak meg sem említett. Ebből megértettem, mennyire elkeserítette, hogy beleegyeztem az öngyilkosságába. Beleegyezésem valóban elfogadhatatlan volt, sőt még álnok is, mert ha jó meggondoljuk, s azóta én igazán sokat gondolkodtam ezen, áttételesen abból a gondolatból fakadt, hogy betegsége sohasem győzheti le. Iszonyúan küzdött. Tulajdonképpen már régen meg kellett volna halnia. De nemcsak hogy nem volt még halott, nagyon is élt, szeretett, nevetett, úgy járkált a városban, mint aki sohasem betegedhet meg. Az orvosa azt mondta nekem, hogy ő már 1936 óta halottnak tartja. Igaz, ugyanez az orvos, aki egy ideig engem szintén kezelt, egyszer nekem is azt mondta: „Magának már legalább két éve halottnak kellene lennie, minden egyes újabb napja csak ráadás.” Azt jósolta, hogy legfeljebb hat hónapot élhetek még, ennek pedig már hét éve. Persze akkoriban nagyon is jó oka volt arra, hogy azt kívánja, bárcsak a földben lennék már, jó mélyen. Diagnózisa pusztán a vágyát tükrözte, de ami J. esetét illeti, azt hiszem, abban igazat mondott.
Már nem emlékszem pontosan, hogyan végződött a jelenet. Úgy rémlik, szét akarta tépni a papírt. Amikor visszaadtam neki, nagy-nagy gyengédséget éreztem iránta, csodáltam lélekjelenlétét, kíméletlenül bátor szembenézését a halállal. Szinte látom magam előtt, amint ott ül az asztalánál, hallgatagon írja ezeket a végleges és egyébként meglehetősen különös szavakat. Lemeztelenített, kifosztott életével arányosan kicsiny testamentuma, utolsó gondolata, amelyből engem kizárt, kimondhatatlanul mélyen érintett. Ráismerni véltem benne indulatosságára, ugyanakkor tapintatosságára is. Szabadnak láttam, még ellenem is egyre csak küzdött, a legutolsó pillanatig. Általában gyakran és hosszasan sírt, de még könnyei sem gyengeséget tükröztek. Kétszer vagy háromszor megütött hangos veszekedéseink közben, de le kellett volna fognom, mert ha később eszébe jutott, mindig nagyon felkavarta, elborzadt saját tettétől: elborzadt attól, hogy kezet emelt rám, hogy valami aljas dolgot tett, de leginkább saját elragadtatottságától, ami ellen én egyáltalán nem védekeztem. Büntetve érezte magát, sőt sértve, s úgy érezte, ez még veszélybe sodorhatja. Pedig bizonyára lefogom, ha valóban halálos veszélyt jelent számomra a mozdulata. Nem tudtam volna szomorúságot okozni neki azzal, hogy hagyom magam megölni. Emlékszem, egy vagy két évvel korábban egy fiatal lány pisztollyal rám lőtt, miután hiába várta, hogy elvegyem tőle a fegyvert. Csakhogy azt a lányt nem szerettem. Egyébként nem sokkal azután megölte magát. […]

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr24801776

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: svapare 2019.05.14. 04:59:36

SEO Megoldások - SEO Megoldások

Trackback: sigaretta elettronica 2019.05.13. 07:28:11

Furcsa településnevek - Barangolás a világban

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.