Olvass!

KönyvesBlog

Törököt fogtam, nem ereszt

2008. december 16. anslemoo

Orhan Pamuk: Fekete könyv,Fordította: Tasnádi Edit, Ulpius-ház, 2008, 590 oldal, 3990 Ft

 

Előszeretettel ontják magukból a kiadók a divatos jelzőket a felfuttatni, megismertetni kívánt alkotók szövegeivel kapcsolatban. Ez a jelenség nem új keletű, de mióta az elmélet rászabadult az irodalomra a csábítóan bölcs címkék használata szélesebb körben terjedt el, mint azt a kifejezések elméleti háttere indokolná. A folyamatos és reflektálatlan alkalmazás következtében lassan elértéktelenedő meghatározások közül talán a mágikus realizmus az egyetlen, amely a „valódi” és a közbeszédben használt jelentések hatalmas különbsége miatt megtartotta vonzerejét. Még az önjelölt irodalmárok által birtokba vett vulgáris diskurzusban sem értéktelenedett el a leggyakrabban Marquez, Rushdie, Calvino és Borges nevéhez kötött megjelölés. Talán a szerkezet önmagában is mágikusan csengő neve vagy a kifejezéshez társított írók munkássága hibáztatható ezért. Akármi legyen is az ok, komoly változásra nem számíthatunk, amíg olyan szerzőkkel hozzák kapcsolatba a mágikus realizmust, mint Orhan Pamuk.

Nem szerencsés egyetlen fogalomra korlátozni egy olyan heterogén írói világot, amely Pamuk munkáit jellemzi. De mivel jelen írásnak elsősorban a Fekete könyv, és azon keresztül a teljes életmű népszerűsítése a célja, a terjedelmi követelményektől függetlenül is maradok a mágikus realizmusnál. Egyrészt, mert a köznapi használatban meggyökeresedett „varázslatos” jelentés, amely a mindennapok unalmas valóságát a fantasztikummal vegyítő szövegként hivatkozik a kifejezésre, alkalmas a könyv elsődleges funkciójának leírására. Orhan Pamuk, legújabb magyarul is olvasható munkája ugyanis minden felszínes értelemben vett varázslatnak eleget tesz. Elbűvöli olvasóját a szó legérzékibb értelmében, és bepillantást enged abba a másik, saját valósága felett (vagy mellett) elhelyezkedő világba, amely a fantasztikus szövegek kiindulópontja. Nem válik sci-fi-vé, hiszen Galip, az eltűnt felesége után nyomozó ügyvéd mindvégig ragaszkodik a nyomok racionális értékeléséhez, de az álmok, emlékek és víziók egymásba fonódó szövetében gyakran elmosódik a határ a valóság és a képzelet varázslatos világa között. Másrészt a mágikus realizmus elméleti háttere igény szerint lehetővé teszi a szöveg mélyebb elemzését, a létezési módok eltérő értelmezésén keresztül a másság, az identitás és az egyéniség fogalmainak minél pontosabb megértését.

Orhan Pamuk Isztambulban született, abban a városban, amely nem csupán földrajzi elhelyezkedése miatt áll két világ határán. A legeurópaibb török városnak tartják, annak ellenére, hogy nagyobb része már nem ehhez a kontinenshez tartozik. S éppen az európaiság, a nyugati kultúra vonzásköre és az ebből következő szabadosság miatt Isztambul a vallási fanatikusok számára az iszlám Törökország egyik szégyenfoltja – derül ki több helyen Pamuk szövegeiből. Ez nem csupán vallási és ideológiai, de a személyes szférát is érintő következményekkel jár. Az identitásválság, a két világ között rekedt szubjektum problémája, amely Pamuk műveinek (különösen a Fekete könyvnek) visszatérő témája, az ország ellentmondásos viszonyainak az elszigetelt egyénre gyakorolt hatására reflektál. Ezt a különös, egyszerre elméleti és (a szereplők hivatkozásai miatt) gyakorlati problémát mindenféle állásfoglalást mellőzve, pusztán a szövegek kontextusában próbálom érzékeltetni. Ahogyan a mágikus realizmus terminusa alá sorolt egyéb szerzők esetében (például Rushdie, Toni Morrison), úgy Pamuknál is megfigyelhető a saját, a gyarmatosító nyugati logikától független lényegiség megleléséért folytatott küzdelem. A Fekete könyv egyik legszebb, ugyanakkor leghátborzongatóbb részében, egy isztambuli bábukészítő műhelyében szembesülhetünk a kulturális gyarmatosítás hatásával, amely torzítja a másodlagosnak titulált náció önképét, és így fokozatosan a kulturális emlékezet „elvesztéséhez” vezet. A vonzó nyugati minta átvétele ugyanis a saját, korábban problémamentes identitás leértékelésével jár(t) együtt. Az így két világ között rekedt szubjektumok szélsőséges válasza az időközben felismert folyamatra pedig csupán a válság elmélyítésére szolgálhat.

Nem muszáj persze a különböző irodalomelméleti irányzatok útmutatásai alapján olvasni a Fekete könyvet. Amennyiben a történetre, a szereplők megformálására, az olvasás (írás) örömére helyezzük a hangsúlyt – a lételméleti kérdések kárára –, a szöveg varázslatos világa ugyanúgy feltárul előttünk, mint az elméleti instrukciók követése esetén. Orhan Pamuk olyan odaadóan mesél, és a történeteiből sugárzó öröm és bölcsesség oly mélyen érintheti az olvasót, hogy az elbeszélésekben saját fiktív emlékeinek történetére ismerhet. A kultúrák közti párbeszéd kapcsán pedig ennél többet egy író nem tehet. Amikor a befogadó a másik, az emlékein keresztül feltárt másságában megérti önmagát – különösen, ha ez a másság hangsúlyosan van jelen a szövegben –, akkor az alkotási folyamatban megvalósulni látszik az, aminek leírásánál sokkal fontosabb az érzés, hogy a könyv és köztem (olvasó közt) valóban történt valami.

A Fekete könyv – amelynek történéseiről azért nem írtam semmit, mert ezt a mágikus világot mindenkinek egyénileg kell felfedeznie – alkalmas arra, hogy egy életre rabul ejtse az olvasóját. Természetesen mindenki találhat hibákat benne, és biztosan akadnak olyanok is, akik számára a fent leírtak értelmetlennek tűnnek majd a regény kontextusában, de ezek a vélemények csak megerősítik Orhan Pamuk történeteinek szerelmeseit. Mert aki egyszer odaadással ragadja meg, azt többé Pamuk nem ereszti.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr46815099

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.