Olvass!

KönyvesBlog

Az elbeszélő, ha játszik

2008. december 22. Burden

Márton László: Amit láttál, amit hallottál, elbeszélések

Jelenkor Kiadó, 2008, 357 oldal

Aki elolvassa Márton László Amit láttál, amit hallottál című új elbeszéléskötetének első két szövegét, elsőre akár azt is hihetné, hogy egy regényt, de legalábbis egymáshoz szorosan kapcsolódó történetek fűzérét tartja a kezében. Aztán hamarosan azt tapasztalja, hogy maguk a történetek egymáshoz ugyan csak lazán kapcsolódnak, ám az egymástól eltérő narrációs stratégiáik nagyon is szorosan összefűzik a kötetben szereplő szövegeket.

Az első elbeszélés, Az ablakkeret már az első percekben különös helyzetbe hozza az olvasót. A történet egyik fordulópontján ugyanis – tulajdonképpen egy bekezdés kellős közepén – egyes szám első személyűre vált az addig stabilan harmadik személyű elbeszélő. Az olvasó ekkor kicsit zavarba jön, mintha a narrátor elfeledkezett volna a saját pozíciójáról, a fölülről szemlélődő, a történet menetébe bele-belekotyogó elbeszélő maga is szereplővé válik, mi több, a főszereplő pozíciójából beszél tovább. Aztán amikor az hinnénk, hogy a történet ilyen – többé-kevésbé suta - módon a végére ért, egy újabb szövegrészben arról kezd értekezni, hogy vannak történetek, amelyek akkor is készen vannak, ha nincsenek befejezve, míg másoknak hiába van befejezésük, még sincsenek készen. Aztán pedig nem mást tesz, mint az írás módszertanával kapcsolatban bocsátkozik elméleti magyarázatokba, és egészen konkrét gyakorlati tanácsokkal látja el az olvasót arra az esetre, ha netán maga is történetek írására adná a fejét. Hamar kiderül aztán, hogy jelen elbeszélés a narrátor szerint még közel sem készült el, noha, van befejezése. Így immár ismét egyes szám harmadik személyben nekirugaszkodik a befejezésnek, és továbbírja a szöveget mintegy négy oldalon keresztül. A második novellában aztán mellékszeplőként bukkannak fel az első elbeszélés egyes szereplői, de már más megközelítésből, és aztán többet nem is találkozunk velük a kötetben. (Kár értük, jó lett volna többet megtudni róluk.)

Annál nagyobb az olvasó öröme, amikor rájön, hogy ha az első két novella szereplőivel nem is, de az elbeszélői jártasság megannyi frappáns megnyilvánulásával annál többször találkozik majd a kötetben.

Bizonyos esetekben például annak a fajta narrátornak a pozícióját ismerjük fel, amelyik nemcsak hogy többet tud a szereplőiről, mint ők magukról és egymásról, de azt sem titkolja, hogy hatalmában áll beleszólni a sorsukba. A narrátor időnként még hangsúlyt is ad ennek a lehetőségének, amivel aztán nagyvonalúan, kegyetlenül vagy éppen – saját bevallása szerint - gyáva módon nem él. Ilyen eset például a Halált megvető gyávaság című szövegnek az a pontja, amikor a következő megjegyzést teszi: „Nem hallgathatjuk el, hogy elbeszélői tisztségünknél fogva magunk is gyávák vagyunk. Gyávaságunknak adjuk tanújelét azzal, hogy elbeszéljük, mi történt a föld alatt, és nem avatkozunk be, nem is próbáljuk megvédeni Klárikát. Pedig a magyar kultúra, melyet igénytelen sorainkkal magunk is gyarapítani szeretnénk, legkiválóbb emlékeivel arra buzdít, hogy egy nőt, bárki legyen is az, és a gyerekeket is, ha bántják őket, egy férfinak meg kell védenie. Mi azonban halált megvető, férfiatlan gyávasággal folytatjuk hétköznapi és, mi tűrés-tagadás, némileg szürke történetünket.”

Persze ez a narrátor sem áltatja az olvasót azzal, hogy mindent tudna a szereplőiről vagy a történetről, amit elbeszél. Vannak események, amelyekre egészen hétköznapi módon nem terjed ki a figyelme, van, amit maga is csak később vesz észre, és akkor tudósítja az olvasót az eseményről. Ezzel a narrátortípussal hasonló díszletek mellett egyébként már találkozhatott az olvasó Márton szövegeiben, ha máshol nem, a Ne bánts, Virág! (Jelenkor, 2007.) című hosszabb elbeszélésben, amely a kötetben szereplő novellákhoz hasonlóan szintén egy közelmúltban játszódó történetet mesél el.

A regényhősnő mégsem tér haza című szövegben az elbeszélés térbeli megragadhatóságának bizonytalan voltára játszik rá a narrátor. Az olvasót az elbeszélés kellős közepén beavatja kétségeibe, tudniillik, hogy a szereplőjét olyan helyszínre küldi, amelyet maga nem ismer. Aztán elmondja, hogy ez egy cseppet sem probléma, merthogy a történet amúgy is az idegenségről szól, és egyébként is számos kiváló író példája bátorítja, hogy nyomukba lépve idegen helyre küldje szerelőjét.

A kötetben aztán találkozunk olyan elbeszélővel is, amely bár végig egyes szám első személyben beszél, és a saját történetét mondja el, mégis szinte majdnem mindenben bizonytalan. Nem emlékszik pontosan a nevekre, a történet egyes részleteire, csak elmondja, aztán kiderül, hogy nem is úgy volt, nem azokkal a szereplőkkel történtek meg azok az események, ráadásul lehet, hogy egészen másképpen történt, mint ahogy az elbeszélő maga emlékszik.

Vagy ott van a címadó novella, az Amit láttál, amit hallottál, amelyben szintén egyes szám első személyű a narrátor, ám itt nyoma sincs a bizonytalanságnak, sőt, az elbeszélő emlékezete a lehető legprecízebb módon tár fel egy évtizedekkel korábbi történetet. Meg vannak abszurdba hajó elbeszélések is, mint Az arc temetése, amelyben a gyermeki fantázia megnyilvánulásai különös keveréket képeznek a felnőtt elbeszélő vélt tudatosságával.

Akárhogy is, a narrációs stratégiák sokszínűsége mégiscsak konzisztens módon mutat rá, egyetlen problémakörre, nevezetesen az objektív valóság, mint elbeszélői pozíció kijelölésének abszurditására. Azért tartom fontosnak ezt megjegyezni, mert Márton László egy korábbi cikkében (Az elbeszélő hová menekül? [Lettre, 46. szám, 2002. ősz]) maga is értekezett már erről. Akkor abból a személyes szerzői tapasztaltból indult ki, hogy mint írta, gyakran szegezték neki a kérdést azidőtájt különböző pódiumbeszélgetéseken és riportokban, hogy miért is menekül az úgynevezett „mai magyar valóság” elől. Vagyishogy miért ír, írt történelmi aspektusú elbeszéléseket, ahelyett, hogy inkább a jelen idejű „valóságból” merítené a témáit.

Márton László a cikkében erre azt a megjegyzést tette: már-már unalmas bizonygatnia, hogy a külső forma, tér- és időreferenciák nem a legfontosabbak egy elbeszélő mű vagy egy dráma megítélése szempontjából. Vagyishogy teljesen mindegy, hogy az elbeszélő milyen térbeli és időbeli „valóságba” helyezi a szereplőit, a műve minőségének szempontjából ez tökéletesen irreleváns. Márton értekezése szerint ezzel szemben érdekesebb kérdés, hogy hol válik el a valóság a valótlanságtól? S a feltett kérdésből már szinte adóik is a válasz, mégpedig annak a késő-modern felfogásnak az alapján, amely szerint olyan világkorszakban élünk, hogy nem egy, de egyszerre több szubjektív valóság burjánzik ugyanazon a helyen. A válasz tulajdonképpen újabb kérdést vet fel, mégpedig azt, hogy vajon létezik-e olyan objektív valóság, melyre a szubjektív valóságok sokaságával szemben instanciaként lehetne hivatkozni. Márton László értekezése ezt persze nem filozófiai, hanem írói, elbeszélői problémaként teszi fel. Az elbeszélői probléma pedig nem globálisan értendő, hanem minden egyes elbeszélés esetében külön-külön felmerül. Vajon melyik az az elbeszélői pozíció, amely a legalkalmasabb az adott történet elbeszélése szempontjából? Vagy ha tetszik, melyik valóság alkalmas az elbeszélés univerzumának megteremtésére és fenntartására?

Az Amit láttál, amit hallottál című kötet szövegei szerintem többek között erre a problémára igyekeznek válaszolni. S teszik ezt úgy, hogy az olvasó egy percre sem tévesztheti szem elől, az elbeszélések köszönőviszonyban sincsenek a „mai magyar valósággal.”Még akkor sem, – és ezen a ponton talán megbocsátható egy vérbő pofátlanság – ha csakugyan a mai magyar hétköznapokról szólnak. Mert az elbeszélésekben felbukkanó egyes helyszínek, például a Margit-híd, a Krisztinaváros, a Bajza utca és hasonlók, és persze a maguk a szereplők is hétköznapi értelemben ismerősek. Mégis a történetek fikcionális volta mindig ott lebeg az olvasó szeme előtt, ami elsősorban a mindenkor elbeszélői pozíció játékos jellegéből fakad. És mindez meglepően könnyed, természetesnek tűnő játék. Az elbeszélő egyszemélyes színpadi játéka, sok nyelvi humorral és számos árnyalt intertextuális utalással.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr88791228

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.