Olvass!

KönyvesBlog

Kód előtte, kód utána

2009. január 09. könyvesblog

Karácsonyra írtatok nekünk sok szép recenziót, amit nagyon köszönünk. Most Vékony Gábor írását olvashatjátok.

D
Javier Sierra: A tiltott út. Ulpius-ház Kiadó, 2008, 400 oldal, 3499 Ft. Fordította: V. Pánczél Éva

 

Az Íliász azért született meg, hogy Homérosz az égbolt 25776 évenként lezajló változásáról tett felfedezését allegorikus formában közölje. Néhány apostol már a kora kereszténység idején eljutott Amerikába, tehát a navaho indiánok nyelve a héberrel lehet rokonságban. Alexandriában egy mozijegyért sorba álló hölgy alatt megnyílt a föld, hogy az ott nyugvó Nagy Sándor végre asszonyhoz jusson. Aligha meglepő, ha A tiltott út olvasója a fenti, többsoros terjedelemben kifejtett elméletek láttán kétségbeesetten nyúl – a szöveg és a saját védelme érdekében - az irónia feliratú kapcsolóhoz. Az „áh, nincs ez itt komolyan gondolva”-érzése nagyjából a könyv tizedénél legyinti meg az embert, hogy aztán hamar arcunkra fagyjon a mosoly: az 1971-es születésű, két bestsellere (A titokzatos vacsora; A kék dáma titka) révén már idehaza sem ismeretlen spanyol szerző ugyanis teljes komolysággal tart terepszemlét az elmúlt hatezer év rejtélyes jelenségei, titkai, összeesküvései fölött. Sierra ezúttal nem regénnyel jelentkezett, inkább meglévő és megírandó fikciói hátterét tárja fel A tiltott útban, amely a két említett sikerkönyv ismerőinek talán szolgál néhány új információval. Aki viszont - hozzám hasonlóan - a regényekkel eddig nem találkozott, csak azt veheti tudomásul, mennyi időt takarított meg neki a szerző, ugyanis eddigi művei összes rejtélyének lehetséges magyarázatát sikerül az orrunkra kötnie.

A spanyol dilettáns detektív Indiana Jonest elsápasztó buzgalommal nyomoz évezredes rejtélyek után, tucatnyi országot bejár, őseredeti helyszíneket, festményeket, szövegeket vizsgál, szakértőket faggat, lelkesen ered nyomába minden információnak, ami legalább egy negyed történelemhamisítást sejtet; a téma lehet a szabadkőműves elnököktől kezdve, az Egyiptom-mániás pápákon át az önmagával találkozó Goethéig bármi. Hogy aztán mindebből egy kontúrtalan kompilációt hozzon létre, megközelítve a silányabb tévés dokumentumműsorok narrátorszövegeinek nyelvi összetettségét és gondolati mélységét.

A történelmi, vallás- és művészettörténeti kódfejtések divathullámának Dan Brown nevű éllovasa legalább rendelkezett annyi sütnivalóval, hogy kusza, ezoterikus olvasmányélményeit ne egy újabb, leleplezőnek szánt, lábjegyzetekkel tudományosnak álcázott könyvben foglalja össze, hanem egy gördülékeny középiskolai fogalmazással egyenértékű, de mozgalmas, az olvasóval roppant előzékeny regényben. Sierra viszont ebben a munkájában csak azt bizonyítja, hogy milyen sok dologról mennyire felszínes tudással rendelkezik. Vasvillával hányja egymásra világrengetőnek szánt felismeréseit, a fejezeteket pedig a Vajon ki és miért akarta megmásítani ezt a tényt?-típusú blöffkérdésekkel zárja. A magyar kiadás javára csak az elegáns kék-arany borítószínek írhatók, mert egy új felfedezésekkel, eddig láthatatlan alkotásokkal hivalkodó kiadvány esetében az volna a minimum, hogy térképvázlatok, színes reprodukciók, fotók segítik eligazodni a kíváncsivá tett olvasót. Ehelyett A tiltott útból becsszóra kell elhinnünk, hogy egy új-mexikói sziklán héber írásjelek olvashatók, egy 15. századi térkép pedig hajszálpontosan ábrázolja az amerikai kontinens nagy részét.

Hogy Sierra regényírói erényekkel bír-e, azt sokmilliós nemzetközi olvasótábora tudná megmondani. A tiltott út egy pontján számomra azért fölcsillant a lehetősége egy nagyszerű történetnek, amelyet a szerző már meg is írt egy eddig idehaza meg nem jelent regényében. 1799 nyarán az éppen Egyiptomban tartózkodó Napóleon egy éjszakára bezáratta magát a gízai Nagy Piramisba. Sierra, a hatóságok engedélyével, mintegy kétszáz évvel később szintén részesülhetett ebben az élményben. Annak érzékeltetéséhez, hogy mit élhet át az ember a mélyűri csönd, a hideg és a feketeség egymásra növő perceiben, a rászakadó régmúlt fojtogató tudatában, minimum Kafka fantáziája és Dosztojevszkij lélekboncoló tehetsége kellene, de Sierra néhány keresetlen mondata számomra képes megsejtetni valamit ebből a rémisztő magányból: „Hosszú órák múlva beletörődtem, hogy a halálom közeledtét érzem. Meghalni! Felszippant ez az áthatolhatatlan sötétség, (...) az életet e végeláthatatlan órák alatt távoli, üres tapasztalatnak láttam. (…) Amikor kiléptem a piramisból és újra megláttam a nap fényét, a langyos hajnali levegő meglegyintette arcomat. Akkor úgy éreztem: feltámadtam.”

A szerző minden buzgósága és jó szándéka ellenére a könyv többi részében csak az okkultizmus sánta asztalát táncoltatja – meggyőződéssel, de ritmusérzék nélkül.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr98848842

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.