Olvass!

KönyvesBlog

Salman Rushdie: A firenzei varázslónő - részlet

2009. január 12. könyvesblog

A világhírű szerző, Salman Rushdie legújabb regénye A firenzei varázslónő csodás történelmi utazás és egyben egy történelmi regény, a 16. században játszódik. A könyvben a szerző azt vizsgálja, milyen volt a kapcsolat kelet és nyugat között négyszáz évvel ezelőtt.


Salman Rushdie: A firenzei varázslónő, 2008. Ulpius-ház Kiadó, fordította: Greskovits Endre, 390 oldal, 3999 Ft.

 

 

Bill Bufordnak


Halandó lénynek lépte így nem repked,
csak angyali formáké; és beszéde
édesebben, nem ember módra csendül.
Eleven napot láttam, égi lelket…

Francesco Petrarca

(Károlyi Amy fordítása)

 

Ki nyelveket tud, azonnal teremjen itt nálunk;
A városba idegen jött,
S mesél nekünk ezt-azt.

Mirzá Ghálib


1


A nap utolsó fényében a palotaváros alatt csillogó tó


A nap utolsó fényében a palotaváros alatt csillogó tó úgy festett, mintha olvadt arany tengere volna. A napnyugtakor erre járó utazó – ez az erre járó utazó most épp a tóparti úton haladt – úgy hihette, oly mesésen gazdag uralkodó trónjához közelít, aki megengedheti magának, hogy kincse egy részét a föld egy óriási medencéjébe zúdítsa, s ezzel elszédítse és riadt bámulatra késztesse vendégeit. S hiába nagy az aranytó, nyilván csak egy cseppje a nagyobb vagyon tengerének – az utazó képzelete fel nem ért annak az anyaóceánnak a méretéhez! És őrök sem álltak az aranyvíz partján; oly bőkezű lenne tehát az uralkodó, hogy minden alattvalójának, sőt talán még az utazóhoz hasonló számos idegennek és látogatónak is megengedi, hogy szabadon és bőven merjen a tó anyagából? Akkor valóban az emberek fejedelme ő, valóságos János pap, akinek a dalokban és mesékben megénekelt elveszett királyságában elképzelhetetlen csodák lakoztak. Talán (vélekedett az utazó) az örök ifjúság kútja csobog a város falai közt – talán még a Földi Paradicsom legendás kapuja is itt van valahol a közelben? Ám ekkor a nap lebukott a látóhatár mögé, az arany a víz alá süllyedt és eltűnt. Sellők és kígyók őrzik, míg vissza nem tér a napvilág. Addig maga a víz az egyetlen kincs, oly adomány, amelyet a szomjas utazó hálásan elfogadott.

Az idegen ökrös szekéren utazott, de nem a durva párnákon ült, hanem állt, akár egy isten, és közönyös kézzel a szekér rácsos szélébe kapaszkodott. Az utazás egyáltalán nem volt sima, a kétkerekű szekér rángatózott és zötykölődött az állati paták ütemére, és a kerekek alatti országút szeszélyeinek is ki volt téve. Az álló ember könnyen leeshetett róla, és kitörhette a nyakát. Az utazó azonban állt, gondtalannak és elégedettnek látszott. A kocsis már rég letett róla, hogy rákiabáljon, és eleinte bolondnak tartotta az idegent – ha meg akar halni az úton, hát haljon, ebben az országban aztán senki sem sajnálja majd! A kocsis megvetése azonban hamar kelletlen csodálatnak adta át a helyét. Lehet, hogy ez az ember tényleg bolond, ennyi látható már abból, hogy milyen ostobán jóképű, és milyen ostobán célszerűtlen ruhát visel – színes bőrrombuszokból varrt kabátot ebben a hőségben! –, de az egyensúlyérzéke bámulatosan hibátlan. Az ökör nehézkesen cammogott, a szekér kerekei gödrökbe döccentek, köveknek ütköztek, de az álló ember alig ingott meg, és valahogy méltóságteljes tartását is sikerült megőriznie. Méltóságteljes bolond, gondolta a kocsis, vagy talán egyáltalán nem bolond. Talán olyasvalaki, akivel számolni kell. Ha van hibája, az csak a hivalkodásból eredhet, abból, hogy nem csupán önmaga, hanem önmaga szerepének az eljátszója is akar lenni, és – gondolta a kocsis – errefelé mindenki ilyen egy kicsit, úgyhogy ez az ember talán nem is olyan idegen nekünk. Amikor az utas megemlítette a szomjúságát, a kocsis azon kapta magát, hogy odamegy a partra, és vizet hoz egy kivájt tökből készült lakkozott csészében, majd odatartja az idegennek, hogy vegye el, szakasztott úgy, mintha az illető kiszolgálásra méltó arisztokrata lenne.

– Csak áll ott, mint egy nagyúr, én meg ugrok és rohanok a parancsára – mondta a kocsis a homlokát ráncolva. – Ki jogosította fel arra, hogy parancsoljon nekem? Különben is ki maga? Hogy nem nemes, az biztos, különben nem utazna ezen a szekéren. Mégis van valami magában. Úgyhogy alighanem valami szélhámos.

Az utazó nagyot kortyolt a tökből. A víz lecsurgott a szája szélén, és úgy lógott beretvált állán, mint folyékony szakáll. Végül visszaadta az üres tököt, elégedetten sóhajtott, és letörölte a szakállát.

– Hogy ki vagyok? – kérdezte, mintha magában beszélne, de a kocsis nyelvén szólt. – Olyan ember, akinek titka van, az vagyok… Titka, amit csak az uralkodó füle hallhat.

A kocsis megnyugodott: a fickó mégiscsak bolond. Nem kell hát tisztelettel bánnia vele.

– Tartsa meg a titkát – felelte. – A titkok gyerekeknek meg kémeknek valók.

Az idegen leszállt a szekérről a karavánszeráj előtt, ahol minden utazás végződött és kezdődött. Meglepően magas volt, és útitáskát tartott a kezében.

– És varázslóknak – mondta az ökrös szekér hajtójának. – És szerelmeseknek is. Meg királyoknak.

A karavánszerájt nyüzsgés és lárma uralta. Állatokat láttak el, lovakat, tevéket, ökröket, szamarakat, kecskéket, a többi, szelídíthetetlen állat viszont szabadon kószált: visító majmok, kutyák, amelyeknek nem volt gazdájuk. Rikácsoló papagájok rebbentek az ég felé, mint zöld petárdák. Kovácsok meg asztalosok serénykedtek, és a hatalmas tér négy oldalán álló boltokban emberek tervezték utazásukat, élelmiszert, gyertyát, olajat, szappant és kötelet vásároltak. Turbános, piros inges és dhótís kulik rohangáltak szüntelenül ide-oda, valószínűtlen méretű és súlyú csomagokkal a fejükön. Szüntelenül folyt az áruk fel- és lerakodása. Éjszakára itt olcsón lehetett megaludni a fakeretes, szúrós lószőr matraccal ellátott kötélágyakban, amelyek katonásan sorakoztak a karavánszeráj hatalmas udvarát övező földszintes épületek tetején, s amelyeken fekve az ember az égre fölnézve istennek érezhette magát. Odébb, nyugat felé terültek el az uralkodó háborúból nemrég megtért seregeinek zsongó táborai. A katonák nem léphettek be a paloták övezetébe, itt kellett maradniuk a fejedelmi domb lábánál. A csatából nemrégiben hazatért dologtalan sereggel csínján kell bánni. Az idegen az ősi Rómára gondolt. A császár a testőrein kívül nem bízhatott meg más katonában. Az utazó tudta, hogy a bizalom kérdését meggyőzően kell megválaszolnia. Ha nem sikerül, akkor gyorsan meghal.

A karavánszerájtól nem messze elefántagyarakkal díszített torony jelezte a palota kapujához vezető utat. Minden elefánt az uralkodóé volt, és az agyarakkal tűzdelt torony az ő hatalmát hangsúlyozta. Óvakodj! – mondta a torony. Az Elefántkirály birodalmába lépsz be itt, aki oly gazdag vastagbőrűekben, hogy ezer bestia fogait is a díszítésemre pazarolhatja. A torony erőfitogtatásában az utazó ugyanazt a hivalkodást ismerte föl, amely a tulajdon homlokán is úgy égett, akár a láng vagy az Ördög jele; ám a torony építője az erőt valami olyasmivé alakította át, amit az utazó gyakran gyengeségnek látott. Valóban a hatalom lenne a kifelé forduló személyiség egyetlen megokolása? – kérdezte magában, és nem tudott válaszolni, csak azon kapta magát, hogy reméli, a szépség is ilyen indok lehet, mert ő határozottan szép volt, és tudta, hogy külsejének megvan a maga hatalma.

Az agyarak tornyán túl egy nagy kút állt, fölötte pedig a dombra épült sokkupolás palotát kiszolgáló vízkiemelő gépezet áttekinthetetlenül bonyolult tömege. Víz nélkül semmik vagyunk – gondolta az utazó. Ha megfosztják a víztől, még egy uralkodó is gyorsan porrá válik. A víz az igazi császár, mi pedig valamennyien a rabszolgái vagyunk. Egyszer odahaza, Firenzében, találkozott egy emberrel, aki el tudta tüntetni a vizet. A bűvész csordultig töltött egy kancsót, varázsigéket mormolt, majd felfordította a kancsót, amiből folyadék helyett színes selyemsálak áradata ömlött ki. Szemfényvesztés volt persze, és mielőtt véget ért a nap, ki is szedte a fickóból a titkát, amelyet a tulajdon titkai közé rejtett. Sok titkot tudott, de ezek közül csupán egy illett királyhoz.

A városfalhoz vezető út gyorsan emelkedett a domboldalon, és az emelkedőn fölfelé tartva az utazó látta, mekkora helyre érkezett. Nyilvánvaló, hogy a világ hatalmas városainak egyike ez, úgy látta, nagyobb Firenzénél, Velencénél és Rómánál, nagyobb minden városnál, amelyet valaha látott. Egyszer járt Londonban; az is kisebb metropolis ennél. Ahogy halványult a fény, mintha úgy nőtt volna a város. Zsúfolt negyedek kuporogtak a falakon kívül, müezzinek kiáltottak minaretjükből, és a távolban nagy lakótelepek fényeit látta. Tüzek gyúltak az alkonyban, mintha jeleztek volna velük. Az ég fekete félgömbjén válaszul fellángoltak a csillagok tüzei. Mintha a föld és a menny csatára készülő sereg volna – gondolta. Mintha táborhelyük csöndbe burkolózna éjszaka, és várna a nappal háborújára. És ezekben a zsúfolt utcákban, a hatalmasok házaiban még egyetlen ember sem hallotta a nevét, egyetlenegy sem állt készen arra, hogy elhiggye a mesét, amelyet neki el kell mondania. És mégis el kell mondania. Azért szelte át a világot, hogy elmondja, és úgy is lesz.

Hosszú léptekkel haladt, és sok kíváncsi pillantást váltott ki az emberekből mind sárga haja, mind magassága miatt, mert hosszú és kétségkívül piszkossárga haja úgy hullámzott az arca körül, akár a tó aranyvize. Az út az agyarak tornya mellett meredeken egy kőkapuhoz vezetett, amelyen két féldombormívű elefánt állt egymással szemben. A nyitott kapun túlról emberi lények lármája áradt, akik játszottak, ettek, ittak, vigadtak. Őrök strázsáltak a Hatjapul-kapunál, de ernyedt tartásban. Az igazi sorompók távolabb álltak. Ez itt köztér volt, a találkozók, a kereskedés és az öröm tere. Éhek és szomjak űzte emberek siettek el az utazó mellett. A külső és a belső kapu közötti kockaköves út mindkét oldalán fogadók, kocsmák, ételes standok és utcai árusok álltak. A vétel és eladás örök ügyletei zajlottak. Ruhanemű, konyhaedény, csecsebecse, fegyver, rum. Az igazi piac a város kisebbik, déli kapujánál működött. A városlakók ott vásároltak, és kerülték ezt a helyet, ahol csak tudatlan jövevények tébláboltak, akik nem tudták a dolgok valódi árát. Ez a szélhámosok piaca volt, a tolvajok piaca, nyers, túlárazott, hitvány. Ám a fáradt utazók, akik nem ismerték a város térképét, és mindenképpen vonakodtak a külső fal mentén elkutyagolni a nagyobb, becsületesebb bazárig, nem tehettek mást, az elefántos kapu kereskedőitől vásároltak. Igényeik sürgetőek és egyszerűek voltak.

Félelemtől lármás, összekötött lábbal felakasztott, vergődő csirkék vártak a fazékra. A vegetáriánusoknak más, csöndesebb fazékbavalót kínáltak: a zöldségek nem rikácsolnak. És vajon ezek a jajongó, incselkedő, csábító, láthatatlan férfiakon nevető hangok, amelyeket az utazó a szélben hall, női hangok? Női illatokat érez az esti szellőben? Ma este már mindenképpen késő ahhoz, hogy az uralkodót fölkeresse. Az utazónak volt pénz a zsebében, és hosszú, kacskaringós utazás állt mögötte. Ez volt a módszere: kerülő úton, sok kitérővel és elkalandozással közelítette meg célját. Mióta partra szállt Szúratban, Burhánpur, Hándijá, Sziróndzs, Narvar, Gválijar és Dhólpur érintésével utazott Ágrába, Ágrából pedig ide, az új fővárosba. Most a megkapható legkényelmesebb ágy kellett neki, meg egy nő, lehetőleg bajusz nélküli, s végül jó adag feledés, az önmagától való menekülés, amit az ember soha nem egy asszony karjában, hanem csakis a jó erős italban találhat meg.

Később, amikor vágyai már kielégültek, egy illatos bordélyban aludt, kéjesen hortyogott egy álmatlanságban szenvedő lotyó mellett, és álmodott. Hét nyelven tudott álmodni: olaszul, spanyolul, arabul, perzsául, oroszul, angolul és portugálul. Úgy szedte össze a nyelveket, ahogy a legtöbb matróz a betegségeket; egy-egy nyelv volt az ő kankója, szifilisze, skorbutja, maláriája, pestise. Amint álomba merült, a fél világ kezdett el karattyolni a fejében, és csodás úti történeteket mesélt. Ebben a félig felfedezett világban minden nap új varázslatok hírét hozta. A hétköznapok látomásos, kinyilatkoztatásos álomköltészetét még nem zúzták szét a szemellenzős, prózai tények. Mivel ő maga is mesemondó volt, csodás történetek hajtották el hazulról, különösen egy olyan történet, amellyel megcsinálhatja a szerencséjét, vagy amely az életébe kerül.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr42853626

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.