Olvass!

KönyvesBlog

Az emlékezés rétegei

2009. január 30. anslemoo

Joyce Carol Oates: Luxusvilág, Fordította: Sz. Kiss Csaba, Európa Könyvkiadó, 2007, 1800 Ft, 388 oldal.

 

Minden évben, az Irodalmi Nobel-díj előtti hercehurca során felmerül Joyce Carol Oates neve, egyrészt, mint örök tuti befutó, másrészt, mint mélyen az emlékezetbe vésendő író(nő). Életműve, még ha szerencsésebb kritikusok gyakran élcelődnek is szövegeinek valószínűtlen mennyiségén, tiszteletre méltó; de talán több is annál, zavarba ejtő irodalmi közeg, amely megnehezíti regényeinek egyedi (vagyis aktuális) befogadását. Nem lehet egyet sem olvasni, ha nem olvasom el mind, de mind persze lehetetlen elolvasni – sokak szerint ez Oates prózájának paradoxona. Ezt a kicsinyesnek tűnő elméleti problémát kénytelen voltam figyelmen kívül hagyni, hiszen nem hogy mind, de egyáltalán nem olvastam Oates műveit. Pedig a női egyenjogúság textuális harcosaként tökéletesen beleillik abba a feminista szövegekről nagy vonalakban felvázolt képbe, amit a manapság indokolatlanul megvetett „irányzatról” alkottam magamnak, nem utolsó sorban azért, hogy módszeresen végigolvassam a keretbe foglalt szerzőket. De talán mégis lehet valami a nyomasztóan-sok-könyv-teóriában, mert mikor a könyvtárban a neve alatt található több tucat regényének összsúlyával szembesültem, választottam valaki mást a polcról. Egy könyve most mégis megtalált, és én kapva kaptam az alkalmon. A Luxusvilág (Expensive People) visszafogott fülszövege alapján érdekesnek tűnt, ráadásul a könnyen alakítható, puhakötésű kiadás remekül elfért a kabátzsebemben.

Nem szeretek a történettel bíbelődni, mert annak feldolgozása minden olvasó alapvető kötelessége, ezért bármit is mondanék, ügyetlen kifejezésekbe szorított okfejtéseim mindig célt tévesztenének, sokkal inkább, mint a vélt vagy valós összefüggések leírásakor. Oates könyvének esetében pedig különösen nehéz anélkül utalni a cselekményre, hogy ne ártanám bele magam túlzottan a másik dolgába. Mivel azonban a gyermekként gyilkossá váló főhős önmarcangolásáról a fülszöveg is szót ejt, sőt, csak arról beszél, talán nem árt a borító kötelező ornamentikájaként szereplő tájékoztatót lekörözve néhány szóban összefoglalni a sztorit. Richard (bár a név a regény szövetében egyre jelentéktelenebbé válik) egy neurotikus kamasz fejével próbálja megérteni családja különös tragédiáját; emlékeit az olvasónak ajánlja ugyan, de a szöveg valódi címzettje önmaga – természetesen csupán a fikció körén belül. Tettének magyarázata azonban hiányzik a történetből, mivel a magyarázat maga a történet. Hogyan juthat el egy kisgyerek oda, ahová Richard végül eljutott, és hogy képes valaki hét évvel később saját cselekedeteire oly módon reflektálni, ahogyan azt a Luxusvilág narrátora teszi?

Törékeny világot teremt magának az elbeszélésben felelevenített kisfiú, amelynek középpontja a szeszélyes, szerepéből és ezzel központi pozíciójából is sokszor kiszakadó anya. A magyarázatok közvetve vagy közvetlenül mindig az anyát célozzák meg, de a majd' négyszáz oldalon át üldözött figura megfoghatatlan, értelmezhetetlen marad az elbeszélő számára. Mint ahogy maga a narrátor is érthetetlenné válhat az olvasó számára. Azért ír, hogy megértsük, de úgy ír, hogy nem érthetjük meg – gyenge parafrázis, de passzol a szituációhoz. Tegyük fel, hogy léteznek szintek a szövegben, olyanok, mint az elbeszélő szintje, az elbeszélő által kifejtett történet szereplőinek szintje, a szereplők történeteinek a szintje, és így tovább. Ha ezt a felosztást elfogadjuk, akkor a befogadás linearitásával egyidejűleg a szöveg különböző szintjeinek eltérő mélységeibe tehetünk látogatást olvasás közben. Például, mikor Richard visszaemlékszik egy meleg nyári délutánra, amikor barátjának történetét hallgatta arról, hogy..., akkor a sztori mentén haladunk előre, ugyanakkor négy (vagy akár öt) eltérő szint egymásba fonódó játékának is részesévé válunk, szerencsés esetben anélkül, hogy erre rádöbbennénk. A Luxusvilág bonyolult retorikája a szintek közti váltásba csempészi a fokozatosan eltűnő anya elérhetetlenségének tragédiáját; másként fogalmazva: a főhős az emlékezés rétegeinek megragadásával próbál meg közelebb kerülni az anyjához, de éppen az emlékek lehetetlenítik el a megértést – ez az elbeszélő, az elbeszélés és az olvasó tragédiája egyben. A (kis)fiú az írással sosem érheti el az anyját, így az emlékezés is drámai véget ér, és befogadó sem lesz képes rekonstruálni a narrátor személyét a szétfutó emlékek alapján. Kudarc kudarc hátán.

Mégis érdemes belekezdeni, mert helyenként bámulatosan gazdag szöveg a Luxusvilág. Különösen, ha meg tudunk szabadulni a kötelezőnek érzett kordokumentum jellegétől, azaz a regényt nem az „amerikai kertvárosok lidérces luxusvilágát” minél hitelesebben, vagyis lehetőleg minél valószerűtlenebbül ábrázolni igyekvő non-fictionként olvassuk. A kiüresedő lelkek tragikomédiája ugyan vitathatatlanul része a szövegnek, de csak az érzéketlenségre túlságosan érzékeny gyermek történetén keresztül. Előbb közel kell férkőzni a főhős által elkövetett gyilkossághoz, hogy érthetővé váljon a történet közegéül szolgáló világ szereplőinek személyes tragédiája. Azonban a többszörös eltávolítás, amely megnehezíti a szintek közötti átjárást, a könnyed fogalmazás – és remek fordítás – ellenére is túlságosan súlyossá teszi a regényt. Elég súlyossá ahhoz, hogy küzdeni kelljen a szöveggel a megértésért.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr64895341

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.