Olvass!

KönyvesBlog

Heller Ágnes: New York-nosztalgia - részlet

2009. március 09. könyvesblog

Heller Ágnes: New York-nosztalgia, Jelenkor Kiadó, 2008, 287 oldal, 1995 Ft.

Előszó

Szabálytalan könyv ez. Egy hangulat és egy véletlen alkalom találkozásából született. Már évek óta úgy érzem magamat, mint egy bigámiában élő férfi, aki egyik feleségét New Yorkban, a másikat Budapesten tartja. New Yorkban könyvkötő, Pesten bankigazgató. Egyik felesége sem tud a másik létezéséről, egyik munkahelye sem sejti, hogy van neki másik. ősszel New Yorkban élek, tavasszal Budapesten. New York-i barátaim sejtenek ugyan valamit pesti életemről, de pesti barátaim semmit a New York-iról. Míg Feri élt, addig volt valaki, aki mindkét életemet belülről ismerte. Miután Feri meghalt, minden barátommal csak fél életemre tudok emlékezni. Már régen gondolkoztam azon, hogy ezen a szkizofrénián valamit változtatni kellene. Hogy írnom kellene valamit pesti barátaimnak New York-i életemről. Egy kis ismertetést, semmi többet. Barátaim társaságában beszélgetni szeretek, nem mesélni. Ez a könyv a mesélést helyettesíti. De ahhoz, hogy elmeséljem, szükségem volt a hangulatra és egy alkalomra is. A hangulatot a cím írja le: nosztalgia 2007 ősze. Több mint húsz év óta ez a második ősz, amelyet nem New Yorkban töltök. Az első pesti őszöm, 1999-ben, igen rosszul sikerült. Tartottam is egy kissé a másodiktól. Mint kiderült, nem volt mitől. Most döbbentem rá, hogy mit is tettem. Felmondtam az állásomat, mert elegem volt abból, amit „életformának” szoktak nevezni. Nem csak filozófiai ötlet volt, mikor annak idején, a mindennapi életről írt könyvemben, szembeállítottam az életvitelt az életformával. Életvitel igen, életforma nem. Vagy ha igen, nem sokáig. De elkövetkezett a következmények évada. Nem voltam ősszel New Yorkban. Azaz nem voltam ott végig, nem tanítottam, mint huszonegy éven keresztül minden esztendőben. Hiányzott New York. A város, az illata, az utcák, a lakás, a ház, a barátok, a múzeumok, a koncerttermek, az operák, az egyetem épülete, a szobám, a vendéglők, a diákok, a könyvesboltok, de még a földalatti, az eső és a szél is. Ez a New York-nosztalgia. Egy esztendővel ezelőtt Kőbányai János New Yorkban töltötte a szeptembert. Többfelé mentünk együtt, és ő számos képet készített a városról meg rólam. Egyszer megkért arra, hogy írjak valamit New York-i képei alá a Múlt és Jövőbe. Így adódott az alkalom. De aztán kifogytam a képekből, miközben nem fogytam ki a szövegből. Végül nem is volt többé szükségem a fotókra. Emlékeim terek köré rendeződnek. Jól ismerem Pierre Nora kiváló tanulmánygyűjteményét „az emlékezés he- lyeiről” mint a kollektív emlékezet gyűjtőmedencéiről. Azt, hogy az egyéni emlékezés terekhez rögződik, „emberemlékezet” óta mindig tudták. Idézzünk csak fel egy jól ismert házat, asszociáljunk szobáihoz, falaihoz, tárgyaihoz egy szöveget, s akkor a szöveget sosem fogjuk elfelejteni. Így tanították ezt a mnemotechnika mesterei. Nekem nem is kellett asszociálnom, mivel csak az egyes terekben megélt történeteimet meséltem el. A terek sorrendje az elbeszélésben véletlennek tűnik. De nem egészen az. Az első „fejezetnek” nevezhető gondolatsor a halott barátokról szól, az utolsó az élőkről. S közötte minden gondolatsor valami másról is, amit nem lesz nehéz az olvasónak kitalálnia, azaz megtalálnia. A „kincs” nincs nagyon mélyen elrejtve. Ezt a szabálytalan könyvet pesti barátaimnak ajánlom. Let your indulgence set me free (Nekem is megbocsássatok. Shakespeare: A vihar. Babits Mihály fordítása) 2007/8. Szilveszter éjszakáján

Heller Ágnes

 

1.

Az egyetemi szobámban ülök 2006 szeptemberében. Lassan azt mondhatnám, hogy utoljára. Még két hónap decemberig, amikor Pestre utazom. Azután itt van még egy hét, áprilisban. Aztán vége. Az épületet lebontják. Huszonegy évet éltem meg ebben az épületben, tizennyolcat ebben a szobában, azaz az irodámban, ahogy a tanári szobát itt nevezik. Az ember többnyire tudja, hogy mi történik vele először, de nagyon ritkán, hogy mi történik vele utoljára. Persze vannak kivételek. A születés és talán a halál. Születésünkkor nem tudjuk, hogy megszülettünk, hogy először veszünk lélegzetet. De esetleg pontosan érzékeljük az utolsót, ugyanis halálunk pillanatát. Ami e kettő között van, s amit általában életnek szoktunk nevezni, másként rendeződik el. Tudjuk, hogy valami mikor történik velünk először, ha nem is tudjuk, hogy pontosan mi az, ami velünk történik. Így a sokat emlegetett első szerelem. Nem tudjuk, mikor történik velünk valami utoljára, akkor sem, ha szeretnénk, hogy ez legyen az utolsó, vagy ha vágyunk rá, hogy ne így legyen. Ebben a szobában, az egyetemi irodámban azonban éppen most írják felül az első és utolsó közötti ontológiai különbséget. Nemsoká ra, 2007 áprilisában, már biztosan tudom, hogy utoljára fogom becsukni ennek a szobának az ajtaját. Van tehát bizonyosság, ha filozófiánk tagadja is ezt. Bár huszonegy évet töltöttem ebben a lebontásra ítélt épületben, ebből csak tizennyolcat ebben a szobában. Mikor a New Schoolba érkeztem (teljes nevén New School for Social Research), 1986-ban, még egy hivatalos professzori irodát kaptam, olyan szobát, mely az utcára nézett, volt egy kis ablaka, s nem kellett állandóan villanyvilágítás mellett élni. A szoba azonban olyan kicsiny volt, hogy két diáknál többet nem tudtam leültetni. Három év múltán azonban végre felbukkantak olyan diákok, akikkel jó volt együtt lenni, beszélgetni. Ez volt az első „nagy csapat”, négy-öt szabálytalan, izgatott, szenvedélyesen filozofáló és olvasó fiatalember. Szerettek volna a szobámban összegyűlni, de nem fértek be. Egyetlenegy helyiség akadt az egész tanszéken, ahol elfértek volna, de azt nem tartották professzori szobára alkalmasnak. Nem is volt. Ablaktalan, sötét lyuk, bár a többinél nagyobb lyuk. Egész nap villanyt kell égetni. Mi több, a télen-nyáron állandóan bekapcsolt légkondicionáló akkora zajt csap, mint egy gigantikus kávédaráló. De be lehet hat széket is állítani, és a diákjaim befértek. Mindenki bolondnak tartott, mikor szobát cseréltem. Nem bántam meg. Igaz, azóta gyakran éreztem, hogy a tanári pálya lelkileg nem kifizetődő. Alighogy megszerettem négy-öt diákot (nálam ez nem megy gyorsan), már hipp-hopp, végeztek is, és ott sem voltak. Elszéledtek a világ minden tájára, Argentínától Olaszországig, Brazíliától Izraelig. De hát Kalifornia sincsen éppen közel. Jött egy újabb remek együttes, s mire ezeket megszerettem, hipp-hopp, már ők sem voltak sehol. Sok a hűséges köztük persze. Meghívnak új egyetemeikre, ahogy melbourne-i, ma már az ötvenes éveiket taposó volt tanítványaim, mai professzorok is teszik. Az egyetemi szobámban összegyűlt diáktársaságok tagjai találkoznak egymással is, ahányszor csak tudnak, talán egyszer minden évben, hiszen barátok voltak, szerették egymást, s bizonnyal ma is szeretik. (Közülük néhányan összeházasodtak.) De a filozófiai- emberi közösségek időtartama korlátozott. Ezt nemcsak én – aki mindig mániákusan kerestem a szellemi és baráti közösséget – éreztem fájdalmasnak, hanem ők is. Persze, nem minden diákcsoport egyformán. Minden szobának megvan a maga szelleme. Minden munkahelynek, minden közösségnek is van saját szelleme. A szoba szelleme is úgy alakul, mint minden más „szellem”. Történetekből. Mindabból, ami ebben a szobában megtörtént. Vannak döntő és kevésbé döntő történetek. A döntő történetek a „szoba” egész életére kihatnak. Ennek a szobának biztosan megvolt a maga szelleme, mielőtt szobámmá választottam. De mikor oda beléptem, sztornóztam a korábbi szellemeket. Beépíttettem könyvespolcokat. Eleinte majdnem teljesen üresek voltak. Mind a Melbourne-ből átszállított könyveket, mind a folyóiratokat Feri őrizte egy emelettel felettem lévő saját szobájában. Csak azokat a könyveket tartottam magamnál, melyeket az óráimon használtam. Feri halála után népesedett be a polcom az ő irodájában őrzött könyveivel. De ha a könyvek nem voltak is nagy számban képviselve, xeroxmásolatok annál inkább. Melbourne-ben szegények voltunk ahhoz, hogy megvásároljuk azokat a könyveket, melyekre szükségünk volt. Ráadásul a könyvek akkor még nagyon drágák is voltak, mindaddig, amíg – már az elutazásunk utáni időben – Alan barátunkat nem alkalmazta a Labor-kormány, s ő nem törölte el a könyvekre kirótt magas adót. Így hát a xeroxmásolat áldásaihoz folyamodtunk. Ha kellett egy könyv, akkor lemásoltam. Egy egész könyvtár sorakozott fel New York-i szobámban xeroxmásolatokból. Soha, egyetlenegyszer sem használtam őket. Nem kellettek többé nekem. Ha könyvre volt szükségem, akkor megvásároltam, vagy egy diákommal kihozattam a New York University könyvtárából. De a másolatok ott maradtak. Ott maradtak első helyükön, ahova ideiglenesen letettem őket, tizennyolc éven keresztül. Ehhez tudni kell, hogy én vagyok a világ talán leglustább embere. Nem hiába csúfolt apám gyerekkoromban lajhár kisasszonynak. Egész életemben csak azt tettem, amiben gyönyörűségem telt, vagy amit tenni kötelességem volt. Semmi mást. Órát egyetlenegyet sem mulasztottam. Hiszen ez kötelességem volt, meg szeretek is tanítani. Könyveimet erotikus szenvedéllyel írom. Nem is tudnék e nélkül meglenni. De ezen kívül nem csinálok meg semmit. Halasztgatom a legegyszerűbb műveleteket is, mint amilyen például kiszedni az edényt a mosogatógépből vagy levinni a szemetet. Rendet csinálni az én számomra olyan kihívás, melynek nem nagyon akarok eleget tenni. Gyanús vagyok magamnak akkor is, mikor azt hajtogatom, hogy a lábjegyzet filozófiailag gyanús. Hátha azért utálom a lábjegyzetet, mert lusta vagyok lábjegyzetet írni? Nagymamám szokta mondani, hogy: Morgen, morgen nur nicht heute – sagen alle faule Leute. Hát ilyen vagyok én – lusta ember. A tennivalókat mindig holnapra halasztgatom. Így történhetett meg, hogy azokat a xeroxmásolatokat, melyeket a tengerentúlról hoztam magammal, és sohasem használtam, nem dobtam ki. Mert mielőtt kidobom, át kellett volna néznem őket. Amellett minden mozdulat egy mozdulat. Az egyetemi szobám kóros lustaságom más jeleit is őrizte. Így például az egyik szekrényben található három pár cipő. Ezeket váltócipőként használtam azokban az években, mikor a januárt és a februárt, a leghidegebb hónapokat New Yorkban töltöttem, és az utcán csizmát viseltem. Nos, 1991 óta egyetlen januárt vagy februárt sem töltöttem New Yorkban, mivel a rendszerváltás után Ferivel együtt elkezdtünk Pestre navigálni. Vagy tizenöt esztendeje nincs szükségem a váltócipőkre. De ki nem dobtam őket, mert ehhez mindig lusta voltam.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr60963003

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.