Olvass!

KönyvesBlog

Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács - részlet [Könyvfeszt2009]

2009. április 16. könyvesblog

Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács, Magvető Kiadó, 2009, Fordította: Morcsányi Géza, 576 oldal, 3490 Ft 
 


Boston, 1985. december

Ewa Manukjan

 

Én mindig fázom. Még nyáron is, a strandon, akárhogy éget a nap, a gerincemből nem múlik el a hideg. Biztosan azért, mert erdőben születtem, télen, és életem első hónapjait anyám bundájának levágott ujjában töltöttem. Igazából nem is lett volna szabad életben maradnom, úgyhogy ha valakinek ajándék az élet, hát nekem az.

Bizonyos embereknek egészen kiskorukból is vannak emlékeik. Az én első emlékem kétéves koromból való, a katolikus menhelyről. És mindig nagyon szerettem volna tudni, mi történt velem és a szüleimmel azokban az években, amelyekből semmire nem emlékszem. Ezt-azt megtudtam a bátyámtól, Witektől. De ő is túl kicsi volt még, a tőle maradt emlékekből nem állnak össze képek. A kórházban teleírt egy fél iskolai füzetet – mindent elmesélt, amire emlékezett. Akkor még nem tudtuk, hogy anyánk él. Witek szepszisben halt meg, tizenhat évesen, mielőtt anyánk visszajött volna a lágerből.

Az irataimban Emszk városa szerepel születési helyként. Valójában ez a fogantatásom helye. Anyám 1942-ben szökött meg az emszki gettóból, hat hónapos terhesen. Vele volt az akkor hatéves Witek. Én Emszktől vagy száz kilométerre születtem, az áthatolhatatlan erdőségben, egy titkos táborban, ahol a gettóból szökött zsidók bujkáltak egészen Belarusz felszabadulásáig, 1944 augusztusáig. Ez egy partizánosztag volt, illetve tulajdonképpen szó sem volt osztagról, hanem vagy háromszáz zsidó élt itt, igyekeztek életben maradni a németektől megszállt vidéken. Szerintem a fegyveres férfiak inkább a földbe vájt kunyhókban lakó nőket, öregeket és a néhány megmaradt gyereket védték, semmint a németekkel harcoltak volna.

Az apám, ahogy sok évvel később anyám mesélte, bent maradt a gettóban, és ott pusztult el – a szökés után néhány nappal a gettó összes lakóját kivégezték. Anyám mondta, hogy apám azért nem volt hajlandó szökni, mert szerinte az csak fölbőszíti a németeket és sietteti a leszámolást. És akkor az én állapotos anyám fogta Witeket és elment. A gettó nyolcszáz lakójából csak háromszáz szánta el magát a szökésre.

A gettóba az emszkieket és a környező falvakból való zsidókat terelték össze. Anyám nem volt helybéli, de nem véletlenül tartózkodott azon a vidéken, Lwówból küldték oda összekötőnek. Megszállott kommunista volt. Witeket egy elvtársától szülte a lwówi börtönben, harminchatban, engem pedig egy másik férfitól, akivel a gettóban ismerkedett meg. Életemben nem találkoztam olyan nővel, akitől annyira távol állt volna az anyaság, mint anyámtól. Gondolom, a bátyám is, én is kizárólag a fogamzásgátlás és az abortusz hiánya miatt születtünk meg. Fiatalkoromban gyűlöltem anyámat, aztán éveken át idegenkedve, elképedve néztem őt, és mind a mai napig alig vagyok képes kommunikálni vele. Hála Istennek, nagyon ritkán kell.

Bármit kérdezek tőle a múltról, rögtön fölfújja magát és ordítani kezd velem: neki én a mai napig megmaradtam apolitikus kispolgárnak. Az is vagyok. De én is szültem gyereket, és pontosan tudom, hogy a nő élete ilyenkor a gyereknek rendelődik alá. Többé-kevésbé. De nála nem. Neki a párt a mániája.

Egy hónappal ezelőtt megismerkedtem Esther Hantmannal. Bűbájos, finom, törékeny kis öreg hölgy, nagyon fehér, kékes-ősz hajjal. Karinnak jó ismerőse, együtt dolgoztak valami karitatív szervezetben, és Karin már sokszor beszélt róla, de engem abszolút nem érdekelt. Karácsony előtt nem sokkal Karin partit rendezett az ötvenéves születésnapja alkalmából, és ott rögtön fölfigyeltem Estherre. Valahogy kitűnt a sok félismeretlen ember közül. Ez a kis estély sokkal szívélyesebb volt, mint általában az amerikaiaknál: volt ott egy csomó lengyel, pár orosz és egy-két jugoszláv. Szóval olyan jól hatott a szláv jelenlét az amerikai ünnepben, néha lengyel beszédet is lehetett hallani.

Oroszul és lengyelül egyformán folyékonyan beszélek, de angolul lengyel akcentusom van, erre figyelt föl Esther, amint az illedelmes fecsegés során érdektelen mondatokat váltottunk egymással.

– Te lengyel vagy? – kérdezte.

Ettől a kérdéstől mindig zavarba jövök kicsit, nehezen tudok válaszolni rá – elvégre az nem megy, hogy lakonikus válasz helyett belevágok egy terjengős történetbe, hogy az anyám Varsóban született, én meg Belaruszban, nem tudni kitől, a gyerekkoromat Oroszországban töltöttem, Lengyelországba csak ötvennégyben kerültem, aztán megint elmentem Oroszországba tanulni, utána átmentem az NDK-ba, aztán meg kijöttem Amerikába…

De valami miatt ezúttal úgy válaszoltam, ahogy soha nem szoktam:

– Emszkben születtem. A Csornaja Puscsán.

Az öregasszony halkan fölkiáltott:

– Mikor?

– Negyvenkettőben. – Soha nem titkolom a koromat, mert tudom, hogy fiatalnak nézek ki, senki nem gondolja, hogy negyvenhárom éves vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr501036412

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.