Olvass!

KönyvesBlog

Domnica Radulescu: A trieszti gyors - részlet [Könyvfeszt2009]

2009. április 22. könyvesblog

Domnica Radulescu: A trieszti gyors, Athenaeum, Fordította: Mallász Rita, 334 oldal, Ár: 2990 Ft


Narancsholdak

Elindultam a Fekete-tengertől; bőröm bronzszínű és sós, kócos hajamat kiszívta a nap. Vonatunk elhalad az ibolyakék tenger és a Bukarest környéki napraforgóföldek mellett, majd a hegyeken átvágva gyantaszagú erdőbe ér. Tizenhét éves vagyok. Nyaranta szüleimmel rendszerint otthagyjuk Bukarest tikkasztó utcáit, és két hetet töltünk a tengeren, majd további két hónapot a Kárpátok lábánál, nagynéném brassói házában. Általában alig várom, hogy a hegyekbe érjünk: szomjazom a hűvös, friss illatú levegőt és a napkelték ragyogását. Idén csak ketten jöttünk anyámmal. Este érkezünk a tengerről, és én azonnal sétálni akarok egyet a környéken. Nina néném, anyám húga szerint inkább pihennem kéne, semhogy az utazástól felhevülve, csatakosan kimenjek az utcára. Nina néni szelíd és halk szavú, mintha mindig azon aggódna, hogy tanácsaival megbánt valakit. Éppen anyám ellentéte, akinek éles hangú kinyilatkoztatásaira mindig mindenkinek oda kell figyelnie. Kis unokatestvéreim, Miruna és Riri szintén marasztalnak, hogy inkább játsszam velük. Miruna lassan tízéves, és neki van a legkékebb szeme, amit valaha láttam. Most sírni kezd, és azt panaszolja, már soha nem játszom velük, és hogy utál engem. Riri fejbe dob egy fa játékdobozzal. Ő még csak ötéves, és a szeme fekete, mint a kökény. Majd később játszunk, mondom nekik. Ion bácsikám az egyetlen, akit nem érdekel, mit csinálok: hangosan hortyog a konyhai kanapén, mert még ahhoz is fáradt volt, hogy az ágyig elmenjen. Le kell hűtsem naptól felhevült testemet a friss hegyi levegőn: mielőtt anyám vagy a húga egy szót is szólhatnának, már rohanok is le a lépcsőházban, ki a hűvös éjszakába. Júniusra általában már teljesen elegem lesz Bukarestből, a fáradt tömegből, az izzó aszfaltból, az irdatlan, szürke, francia stílusú épületekből, a lassan vánszorgó trolibuszokból. Az a kis kerülő a tenger felé mindig olyan, mintha rövid időre valami tündérmesébe csöppennék. Ahogy reggelente a parton magasodó tökéletes fehér oszlopok közül elnézem a smaragd- és ibolyaszínben játszó tengert, a látvány egyszeriben visszarepít abba az időbe, amikor még Ovidius töltötte száműzetését ezeken a partokon. Najádnak képzelem magam, amint ábrándosan kószálok a forró homokon, és lassan belesiklom az algacsipkés vízbe, a gyöngyházfényű kagylók közé. A második hét végére rendszerint már fizikai fájdalmat érzek a naptól és a rögtönzött sátraival, színes törölközőivel mindent beterítő bukaresti tömegtől. Ilyenkor kezdek vágyódni a fenyőerdők hűvös árnyéka után. Itt végre otthon vagyok; nem tündérmesében, de nem is olyan helyen, ahonnan menekülni akarnék. Itt épnek érzi magát a testem, és a szívem is egyenletesen ver. Az utcákat határoló vastag kőfalak mögül gyerekhangok szűrődnek ki. A járdák mentén a kertekben vérvörös pipacsok és narancssárga büdöskék nyílnak. A sarkon túl hatalmas piac van; ide hallom, ahogy a kofák nagy hangon kínálgatják portékájukat: paradicsomot, retket, görögdinnyét, újkrumplit. A piac az egyetlen hely, ahol sorban állás nélkül lehet ennivalót kapni. Nyaranta így aztán jobban táplálkozunk Romániában. Egyszer csak régi barátnőmbe, Cristinába botlok. Gesztenyeszínű hajfonatait koszorúban a fejére tűzte, és minden különösebb üdvözlés nélkül, mintha csak sejtette volna, hogy ma este összetalálkozunk, sietve újságolja: – H allottad, mi történt Marianával? Mihai megölte. Elmentek túrázni pár napra április végén. Épp a Királykőről jöttek lefelé, vissza akartak érni a sátrukhoz sötétedés előtt. Mihai ment hátul, és véletlenül rálépett egy billegő kőre. A kő fejbe találta Marianát, és Mariana szörnyethalt. Cristina zokogni kezd. Jó barátnők voltak Marianával, Cristina tőle hallott sok mindent a csókolózásról és a szerelmeskedésről, és ezeket aztán mind tovább is adta nekem. Megpróbálom magam elé idézni Marianát. Irigyeltem rekedtes hangját, és ahogyan karikákat fújt a cigarettafüstből. Imádtam, amint hanyagul a barátja ölébe huppan, közben színes cigányszoknyája röpköd körülötte. De leginkább a barátját, Mihai Simionut sikerül felidéznem. Zöld szemét, hosszú szempilláit, ahogyan romantikus dalokat penget a gitárján. Elborzaszt ugyan Cristina híre, de valahogy mégsem szomorkodom Mariana miatt.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr341064195

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.