Olvass!

KönyvesBlog

Jeff Lindsay:Dexter darabokban - részlet

2009. április 29. könyvesblog

Jeff Lindsay: Dexter darabokban, Agave Könyvek,Ford: Farkas Veronika, 2880,- Ft, 272 oldal, Megjelenés: 2009. április 16.

 

ELSŐ FEJEZET


Pardonez moi, Monsieur. Où est Le Lune? Alors, mon ancien, la lune est ici, ouvre la Seine, énorme, rouge et humide. Merci, mon ami, most már látom. Et actualment, ez a Hold éjszakája, olyan éjszaka, amit a holdfény húsbavágó gyönyöreire szántak, Démoni Dexter és egy kitüntetett barátjának haláltáncára.
De merde alors! A Hold la Seine felett van? Akkor Dexter Párizsban kell hogy legyen! Quel tragédie! A Táncot itt nem lehet eljárni, Párizsban semmiképpen! Itt nincs rá mód, hogy az ember megtalálja azt a bizonyos barátot, nincs itt a miami éjszakák jótékony rejteke, nincsenek gyengéd, befogadó óceánhullámok a maradványoknak. Itt csak taxik vannak, turisták, és az a hatalmas, magányos Hold.
És természetesen Rita. Mindenhol Rita, aki az útiszótárában keresgél, térképek, útikönyvek és szórólapok tucatjait hajtogatja szét és csukja össze; ezek ráadásul mind tökéletes boldogságot ígérnek és nyújtanak, csodával határos módon – számára. Csak Rita számára. Mivel az ő párizsi nászutas mennyországa szigorúan szóló műfaj, és az ő újdonsült férjének, a hatalmasságos Hold volt főpapjának, Drasztikusan Deklasszált Dexternek nem maradt más választása, mint hogy a Holdat csodálva próbálja a türelmetlenül ficánkoló Sötét Utast rövid pórázra fogni, miközben abban reménykedik, hogy ez az őrült boldogság mihamarabb véget ér, és visszatérhetünk a szörnyetegek saját kezű kipreparálásának megszokott, rendezett sodrába.
Mert Dexter szívesen és ügyesen használja hobbija során a kezét, aminek most meg kell elégednie azzal, hogy Ritáét szorongatja, a Holdat csodálva, miközben tulajdonosa a mézeshetek kifejezésben rejlő iróniát ízlelgeti, aminek során hetekig kénytelen nélkülözni mindent, ami édes.
Tehát, Párizs. Dexter engedelmesen battyog a Rita nevű anyahajó nyomában, álmélkodik és bólogat, ahol az ilyesmi megkívántatik tőle, és időnként találó, szellemes megjegyzést tesz bizonyos dolgokra, a „tyű” és az „aha” kifejezéskészlet mentén, miközben Rita kiéli magából a hosszú évek során felgyülemlett vágyódását Párizs után, ami most végre beteljesülésre lelt.
De ugye még Dexter sem lehet teljesen immunis a Fények Városának legendás bájaival szemben? Ugye még őt is megérinti a dicső gyönyörűség, és valahol, abban a sötét, üres veremben, ahol a lelke kellene hogy legyen, még benne is megmozdul valami szintetikus? Tényleg elképzelhető lenne, hogy Dexter eljut Párizsba, és egyáltalán semmit nem érez?
Hát persze, hogy nem. Dexter rengeteg mindent érez: például fáradtságot és unalmat. És Dexterben a vágy is kezd feltörni, hogy játszótársat találjon magának, lehetőleg hamar. Az igazat megvallva, minél hamarabb, annál jobb, mert valamilyen oknál fogva az úgynevezett Házasélet mintha csak fokozná az ember étvágyát.
De ez mind az alku része, ez az ára annak, hogy Dexter azt csinálhassa, amit csinál. Párizsban, csakúgy, mint otthon, Dexternek meg kell mainteneznie a disguisementjét. Elképzelhető, hogy még a sokat látott franciák is megütköznének és összevonnák a szemöldöküket, ha tudnák, hogy egy álarc mögött megbúvó szörnyeteg keveredett közéjük, egy embertelen démon, aki csak azért él, hogy a többi szörnyeteget egyenesen a jól megérdemelt halál ölelésébe taszítsa. És Rita, ebben az új megtestesülésében, mint ifjú feleség, a tökéletes álca mindaz számára, ami vagyok. Senki nem tudná elképzelni, hogy egy hideg, üres gyilkos ilyen engedelmesen battyoghat az amerikai turizmus ily tökéletes avatárja nyomában. Hát persze, hogy nem tenné, mon frère. C’est impossible.
De pillanatnyilag, ó jaj, très impossible. Nincs remény arra, hogy csendben kisurranjak és pár óráig a jól megérdemelt kedvtelésemnek hódolhassak. Itt nincs, ahol Dextert nem ismerik, és ő sem ismeri a rendőrség szokásait. Egy ilyen idegen, külföldi helyen, ahol Harry törvényei nem alkalmazhatóak, semmiképpen nem. Harry a miami rendőrség kötelékében dolgozott, és Miamiban amit ő szólott, az beteljesedék. De franciául nyelvtudás hiányában nem szólott soha, én pedig egyáltalán nem ismerem a francia zsarukat; itt túlontúl is nagy lenne a kockázat, akármennyire is lüktet a Sötétség Pulzusa az árnyékos Hátsó Ülésen.
Ez igazából nagy kár, mert Párizs utcáit mintha a rosszban sántikálók számára teremtették volna. Keskenyek, kivilágítatlanok, és a logikus elme nem talál az elrendezésükben rendszert. Nagyon könnyű elképzelni Dextert, amint malaclopóba burkolózva, kezében fénylő pengét szorongatva surran végig ezeken az árnyékos sikátorokon, útban egy halaszthatatlan találkozóra, valahol a közelben, az egyik ilyen vén épületbe, ami mintha odahajolna az emberhez, és egyenesen felszólítaná a helytelenkedésre.
És az utcák kövezete is annyira tökéletes az erőszakos cselekedetekhez, mivel nagy kőkockákból vannak kirakva, amiket Miamiban már rég kifeszegettek volna, hogy kiüssék vele az arra közlekedő autók szélvédőjét, vagy hogy eladják egy építkezési vállalkozónak, aki új utakat készítene belőlük.
De, ó jaj, ez nem Miami. Ez Párizs. Úgyhogy ilyesmivel töltöm az időmet, miközben Dexter álcájának ezt a fontos új elemét építgetem, és drukkolok, hogy csak még egy hetet éljek túl Rita álomnászútjából. Iszom a francia kávét – miami szemmel nézve elég gyenge –, és a vin de table-t – ami felkavaróan, rossz emlékeket ébresztően vörös, mint a vér –, és csodálom a kis feleségem azon képességét, hogy magába szív mindent, ami francia. Megtanult nagyon bájosan elpirulni, miközben azt mondja, table pour deux, s’il vous plaît, amiből a francia pincérek rögtön értik, hogy ez egy vadonatúj páros, és szinte mintha előre megegyeztek volna, hogy mindent megtesznek Rita romantikus elvárásainak kielégítéséért, melegen mosolyognak, odavezetnek egy asztalhoz, majd közösen eléneklik a La Vie En Rose refrénjét.
Ó, Párizs. Ó, szerelem.
A napjaink azzal telnek, hogy végigkutyagolunk a város utcáin, meg-megállva borzasztóan fontos turistalátványosságoknál. Az estéink pedig azzal, hogy kicsi, eredetieskedő éttermekben eszünk, amelyek egy részében grátisz francia zene szól valamilyen formában. Még a Képzelt beteg egy előadását is megtekintjük a Comédie Française-ben; valamilyen oknál fogva végig franciául beszélnek benne, de úgy tűnik, Rita így is élvezi.
Két estével később éppen ugyanígy tetszik neki a Moulin Rouge előadása. Ami azt illeti, úgy tűnik, szinte minden tetszik neki Párizsban, még a fel-le hajókázás is a folyón. Nem hívom fel rá a figyelmét, hogy otthon, Miamiban sokkal élvezetesebb hajóutak vannak, amelyek iránt egyébként eddig soha nem mutatott különösebb érdeklődést, de kezdek kíváncsi lenni, mi járhat a fejében, ha egyáltalán jár valami.
A város minden egyes stratégiai pontját megrohamozza, nyomában Dexterrel, mint vonakodó gyalogságával, és semmi nem állhat az útjába. Az Eiffel-torony, a Diadalív, Versailles, a Notre Dame székesegyház; mind áldozatul esnek Rita harcias, szőke érdeklődésének, és a könyörtelen útikalauzának.
Ez az egész kezd egy kicsit túl nagy árnak tűnni az álcámért, de Dexter maga a tökéletes katona. Rendületlenül folytatja útját, bárhogy is nyomja a vállát a kötelesség és a vizesüvegek nehéz súlya. Nem panaszkodik a melegre, a feltört lábára, sem a végeérhetetlen, ellenszenves tömegre, amelynek minden tagja túl szűk sortot, reklámpólót és vietnámi papucsot visel.
Viszont tesz egy erőtlen kísérletet arra, hogy fenntartsa az érdeklődését. A párizsi buszos turistakörút alatt, miközben a magnófelvétel unottan sorolja nyolc nyelven a komoly történelmi jelentőséggel bíró, lenyűgöző látványosságok nevét, egy hívatlan gondolat merül fel Dexter lassan fuldokló agyában. Jogos igénynek tűnik, hogy az Örök Harmonikaszó Városa egy hosszas szenvedésnek kitett szörnyetegnek is nyújtson legalább egy apró lehetőséget egy kulturális zarándokútra, és pontos elképzelésem támad arról, hogy miben is testesülhet meg az. A következő leszállóhelynél megállok az ajtóban, és felteszek a sofőrnek egy egyszerű, ártatlan kérdést.
– Elnézést – mondom –, elmegy ez a járat a rue Morgue mellett?
A buszvezető az iPodját hallgatja. Nemtetszést kifejező körülményeskedéssel kihúzza az egyik fülhallgatót a füléből, végigmér tetőtől talpig, majd megemeli a fél szemöldökét.
– A rue Morgue – ismétlem meg. – Elmegyünk a rue Morgue mellett?
Észreveszem, hogy a nyelveket nem beszélő amerikaiak túl hangos hanghordozásával beszélek, és megtorpanok. A sofőr rám mered. Hallom a cincogó hip-hopot, ami a lelógó fülhallgatóból szól. A sofőr vállat von. Hadarós francia nyelven rövid, túlfűtött eszmefuttatás tör ki belőle a végtelen tudatlanságom témájában, majd visszadugja a fülhallgatót, és kinyitja a busz ajtaját.
Engedelmesen, alázatosan és némileg csalódottan követem a leszálló Ritát. Olyan egyszerű kis semmiségnek tűnt egy rövid, ünnepélyes látogatást tenni a rue Morgue-on, leróni tiszteletemet a Szörnyetegek Világának ezen fontos kulturális látványosságánál, de úgy tűnik, nem lesz rá módom. Később megismétlem a kérdést egy taxisofőrnek is, és ugyanazt a választ kapom, amit Rita fordít le, enyhén szégyenlős mosollyal.
– Dexter – mondja –, rettenetes a kiejtésed.
– Spanyolul jobban menne – válaszolom.
– Az sem segítene – tájékoztat Rita. – A rue Morgue nem létezik.
– Micsoda?
– Csak kitalálták – magyarázza Rita. – Edgar Allen Poe képzeletében született. Igazából nem létezik.
Úgy érzem magam, mintha azt mondta volna, hogy nincs Télapó. Nem létezik a rue Morgue? Nem létezik a párizsi tetemek boldog, történelmi halma? Hát az hogy lehet? De biztos, hogy így van. Rita Párizs-ismeretét nem lehet megkérdőjelezni. Túl sok évet töltött lényegesen több útikönyvvel annál, semmint hogy tévedésről lehessen szó.
Úgyhogy visszabújok a vak engedelmesség csigahéjába, és az érdeklődés apró parazsa úgy hal el bennem, mint minden emberi érzés.
Amikor már csak három napunk marad, mielőtt visszatérhetnénk Miami áldott gonoszságai és vérfürdői közé, eljön Az a Nap, amit a Louvre-ban Töltünk. Ez olyasmi, ami még bennem is kelt egy kis halvány érdeklődést; végtére is, az, hogy nincs lelkem, nem jelenti azt, hogy ne értékelhetném a művészetet. Éppen ellenkezőleg. Elvégre mi egyéb a művészet, mint olyan minták létrehozása, amelyek mély benyomást keltenek az érzékszervekben? És Dexternek is pont ez a hivatása. Persze esetemben a „benyomást” gyakran szó szerint kell érteni, de ennek ellenére képes vagyok más műfajokat is értékelni.
Úgyhogy legalábbis halvány érdeklődés pislákolt bennem, ahogy követtem Ritát, keresztül a Louvre hatalmas udvarán, és le a lépcsőn az üvegpiramisba. Rita úgy határozott, hogy egyénileg megyünk, és nem veszünk részt csoportos tárlatvezetésen; Nem mintha bármi kifogása lett volna a szájtátó, nyáladzó, szánalmasan tudatlan birkák szedett-vedett tömege ellen – amely mintha minden idegenvezetőre ránőtt volna –, hanem mert elszántan be akarta bizonyítani, hogy ő nem marad alul egyetlen múzeummal szemben sem, beleértve a francia képviselőiket is.
Egyenesen odamasírozott a jegypénztár előtt álló sorhoz, ahol jó pár percet kellett várni, mielőtt végül sikerült megvennie a jegyünket, majd bevetettük magunkat a Louvre csodái közé.
Az első csoda rögtön szembeötlött, ahogy kimásztunk a fogadótérből, és bejutottunk a tényleges múzeumi részbe. Az egyik első kiállító teremben egy olyan öt csoportnyi tömeg tolongott egy vörös kötéllel leválasztott rész körül. Rita olyasmi hangot adott, mintha azt mondaná, „mrmph”, és a kezem után nyúlt, hogy elvonszoljon onnan. Ahogy gyorsan elsétáltunk a tömeg mellett, odafordultam egy pillantás erejéig; a Mona Lisa volt az. – Milyen kicsi – tört ki belőlem.
– Ráadásul borzasztóan túl van lihegve – szögezte le Rita kimérten.
Tudom, hogy a mézeshetek elvben arra szolgálnak, hogy az ember jobban megismerje élete újdonsült társát, de ez egy olyan Rita volt, akivel még nem találkoztam azelőtt. Az a Rita, akiről úgy gondoltam, hogy ismerem, nem táplált, legalábbis a tudomásom szerint, semmilyen erős meggyőződést, különösen olyat, ami ellentmond a közvélekedésnek. De lám, ennek ellenére éppen az imént nevezte a világ leghíresebb festményét túllihegettnek. Megáll az ész; az enyém legalábbis megállt.
– De hát a Mona Lisáról van szó – mondtam. – Hogy lehetne a Mona Lisa túllihegett?
Rita egy újabb olyan hangot adott, ami csupa mássalhangzóból állt, és kicsit erősebben kezdte húzni a kezem. – Gyere, nézzük meg a Tizianókat – váltott témát. – Azok sokkal szebbek.
A Tizianók tényleg nagyon szépek voltak. A da Vincik is, bár azt nem értem, hogy hogyan csináltak ezekből filmet. Viszont mire odáig jutottunk, kezdtem éhes lenni, és sikerült Ritát végigvezetnem három további olyan termen, amit nagyon szép festményekkel raktak tele, egyenesen egy kávézóba a felső szinten.
Egy kis nasi után, ami többe került, mint a reptéri kaja, és sokkal finomabb sem volt annál, a nap hátralévő részét múzeumi barangolással töltöttük, amelynek során újabb és újabb termek festményeit és szobrait csodáltuk meg. Elképesztően sok volt belőlük, és mire végre megint kiértünk az immár sötétedő udvarra, egykor legyőzhetetlen elmém kegyelemért könyörgött.
– Hát – szólaltam meg, miközben végigbotorkáltunk a kockaköveken –, ez hosszú nap volt.
– Óóó – válaszolta Rita még mindig tágra nyílt, ragyogó szemekkel, ahogy az egész napot töltötte. – A világ legcsodálatosabb napja volt! – Ezzel átkarolt, és hozzám bújt, mintha én hoztam volna létre az egész Múzeumot személyesen. Ettől egy kicsit nehezebbé vált a járás, de végtére is, ez pont olyasmi volt, amit az ember a párizsi nászútján művel, úgyhogy hagytam, hogy Rita rám csimpaszkodjon, és úgy botladoztunk végig az udvaron, majd ki a kapun az utcára.
Ahogy befordultunk a sarkon, egy fiatal lány lépett elénk, aki több piercinget viselt az arcán, mint az józan számítások szerint lehetségesnek tűnt volna, és egy darab papírt nyomott Rita kezébe. – És most megnézni az igazi művészetet – mondta. – Holnap este, eh?
– Merci – válaszolta Rita értetlenül, a nő pedig továbbállt, hogy az esti tömeg maradékára is rátukmálja a szórólapjait.
– Szerintem baloldalt még fért volna rá pár fülbevaló – jegyeztem meg, miközben Rita eltöprengve tanulmányozta a cetlit. – És a homlokán is volt egy üres folt.
– Ó – szólalt meg Rita. – Ez valami performance.
Most rajtam volt a sor, hogy értetlenül nézzek, és helyt is álltam. – Micsoda?
– Ó, de izgalmas – válaszolta Rita. – És holnap estére nincs is még programunk. Elmegyünk!
– Hova megyünk el?
– Ez egyszerűen tökéletes – foglalta össze Rita.
És talán Párizs mégiscsak a csodák városa. Mert Ritának igaza lett.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr481056873

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.