Olvass!

KönyvesBlog

Egy fiúról

2009. április 30. szomszédúr

B
Kitano, Takeshi: Fiú

fordította: Lázár Júlia

Scolar Kiadó, 2009, 144 oldal, 2495 Ft.

 

Tényleg sajnálom, hogy ezzel kell kezdenem, de: japán könyveket japánból illene fordítani, számos remek japános műfordító él ebben az országban, nem fér a fejembe, hogy miért dolgozik egy kiadó angol szövegből (hozzáteszem: Murakami Szputnyik, szívecském c. könyvét is angolból fordították, ami szintén röhej.) Az egy dolog, hogy már a szerző neve is rosszul szerepel a borítón, Kitano Takesinek írjuk őt magyarul, de ezt végül is még el lehet fogadni, a legtöbben fordítva, angolos sorrendben (keresztnév-vezetéknév) és átírásban ismerik a nevét, szóval legyen. De a könyvben minden egyes név angolos átírással szerepel, Kendzsi helyett Kenji, Jutaka helyett Yutaka, Sinicsi helyett Shinichi és így tovább, de még a kandzsit is kanjinak írják, a szobát (ez egy tésztaétel) meg sobának.

Nyilván nem kell sokat magyarázni, miért rossz, ha nem eredetiből fordítanak, ebből lesznek az olyanok, hogy „csak feküdtem a gyékényemen”, mondjuk matrac helyett (bár ez legalább történelmi tévedés: úgy tartja a legenda, hogy a 20. század elején könyvből kezdték itthon tanulni a dzsúdót, és amikor az első japán mester megérkezett, elhűlve látta, hogy a lelkes sportemberek leterítettek egy réteg gyékényt a kemény padlóra, és ahhoz csapdosták oda egymást.) Rikidozan nem „profi birkózó”, hanem pankrátor volt, ez a „professional wrestler” klasszikus félrefordítása, meg abban is elég biztos vagyok, hogy Oszakában nem hellóval köszönnek a gyerekek egy idegen felnőttnek, csak a konicsivát (vagy az egyéb általános köszönéseket) szeretik angolban hellónak fordítani. Aztán van még olyan, hogy „hibás gyümölcs”, meg „nem lehet rajta segíteni” – ez az egyik legklasszikusabb félrefordítás („I can’t help it” = „nem tehetek róla”) – ehhez képest a „Pachinko játékkaszinó” már szinte fel sem tűnik (a pacsinkó egyfajta játékgép, amellett köznév). Szóval kedves kiadók, ne engedjék meg maguknak, hogy nem eredeti nyelvből fordíttatnak, ez így borzasztó amatőrség, és iszonyatosan bosszantó.

Elnézést a hosszú, inkább Leiter Jakab úr blogjába illő dohogásért, de most érzékenyebb vagyok, mert eléggé vártam ezt a könyvet. A (hazájában egyébként angol művésznévvel, Beat (e.: Bito) Takesi néven befutott) Kitanót inkább mint színészt, rendezőt ismerjük, esetleg mint műsorvezetőt – például a Takesi kastélyából nálunk is lehetett látni pár részt –, de azt már kevesebben tudják, hogy több mint ötven könyv szerzője, írt regényeket, novellákat, verseket, sőt filmkritikákat is. A Fiú, amiben három novella olvasható, 1987-ben jött ki Japánban, de Amerikában csak 2007-ben jelentették meg, ezután kezdték egyre több nyelvre lefordítani, hogy most hozzánk is megérkezzen. 

Nyilván mindenki valamennyire a későbbi filmjei (Kitano 1989-ben debütált rendezőként, Az erőszakos zsaruval) előképét keresi ezekben az írásokban, de szerintem felesleges, ráadásul könnyen belecsúszhatunk, hogy csak japánokkal kapcsolatos közhelyeket találunk, mint oly sok kritikus: hogy elrejtik az érzelmeiket és hasonlókat. Ne fárasszuk magunkat ezzel, a történetek megállnak magukban is. Kitano nem egy prózavirtuóz, ez nem azt jelenti, hogy nem ír jól, csak annyit, hogy a történeteknek elejük van, közepük és végük, semmi flanc. Cserébe jól formált mondatokat és takarékos szöveget kapunk, jó az ilyet olvasni. A novellák főszereplői kiskamaszok, a háromból kettőben is az ő szemszögükből van elbeszélve a történet, ami viszont itt másodlagos jelentőségű. Persze érdekes, hogyan alakul a futóverseny, elkapják-e az iskolából távcsövet lopó testvérpárt, vagy mi lesz az otthonról meglógott fiúval, de a lényeg nem ez, hanem a mögöttük húzódó kérdések: mit jelent a hősiesség? Mit a gyász? És a szabadság micsoda? És még ezek mögött ott van egy-egy nagyon kemény élethelyzet, alkoholista apával, halott apával, de csak úgy, mint valami kellemetlen sípolás a távolból, miközben nézzük a cseresznyefa-virágzást (tessék, csak belecsúsztam). Van egy teljesen laikus elméletem, hogy az európaiakat éppen ez fogja meg annyira a japán filmekben, könyvekben, popkultúrában: hogy van egyszer a szépség, és mellette a hangulat, hogy valami, akár csak egy kicsit, ott valahol hátul nem stimmel. És akármilyen rövid ez a könyv, ez az érzés benne van, talán jobban is, mint sok ünnepelt japán író munkáiban.

Részlet a könyvből itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr421073208

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.