Olvass!

KönyvesBlog

Az emlékezet kockakövei

2009. május 11. Burden

A+Kőszeg Ferenc: K. történetei

Magvető, 2009. 384 old., 2990.-

 

Nincs mit tagadni, Kőszeg Ferenc a Kádár-rendszer demokratikus ellenzékének talán egyik legrokonszenvesebb figurája. Még azok körében sem vált ki különösebb ellenséges megnyilvánulást, akik világnézeti alappozíciójukból fakadóan a legkevésbé sem értenek egyet a szabadságjogokról és más politikai kérdésekről alkotott elképzeléseivel. A szerző új kötete, a K. történetei persze ettől teljesen függetlenül jó könyv. Különös, letisztult ábrázolást nyújt a huszadik század második felének Magyarországáról, de emellett igen szórakoztató olvasmány.

Kőszeg rögtön a pesti bölcsészkar után kiadói szerkesztőként dolgozott a Szépirodalmi Kiadónál, majd a régi Európánál, aztán kirúgták, vélhetően azért, mert aláírta a Charta ’77 bebörtönzött tagjaival szolidaritást vállaló nyilatkozatot. Így lett szabadúszó fordító, később pedig könyvesbolti eladó a körúti Erkel-könyvesboltban. A hetvenes évek végén került egyre közelebb a demokratikus ellenzékhez, az előbb szamizdatként, majd később legálisan megjelenő Beszélő munkatársa, később főszerkesztője lett. A demokratikus ellenzék azon tagjai közé tartozik, akik bár a rendszerváltás után országgyűlési képviselőként, pártfunkcionáriusként is feltűntek, már a kilencvenes években felhagytak az aktív politizálással, s ez vélhetően nagyon is jól tették. A K. történetei e változatos életpályáról villant fel emlékképeket, mutat be egy-egy történetet, vagy portrét. A szövegek olykor magával ragadóak, máskor borzongatóan groteszkek, attól függően, hogyan olvassuk őket. Olykor irigykedve követtem a politikai konspirációval összefonódó buja szerelmi szálakat, máskor úgy éreztem, az emberi természet nem lehet olyan, amilyennek a szöveg ábrázolja.

A K történetei emlékezik az ellenzékben eltöltött évekről, Kőszeg társairól és barátairól, éppúgy, mit a magyarországi holokausztról, de olvasás közben találkozhatunk olyan megrögzött ellenállókkal, akik a Beszélő köreiből indultak ugyan, napjainkra azonban radikális jobboldalivá fejlesztették magukat. Megismerkedünk a személyiségzavarral küzdő titkosrendőrrel, az óvatos házmesterekkel, vagy éppen egy brutális kihallgató tiszttel, aki a rendszerváltás után terror-elhárítási szakértőként bukkant fel a médiában. Olvasás közben újra és újra felmerült bennem, hogy a kádári hatalomgyakorlás sokat emlegetett „puhasága” nagyon is aktuálisan értelmezhető magyar sajátosság. Az a fajta álságos, és többé-kevésbé megengedő kíméletesség, amely megakadályozta az ellenzékiek tömeges bebörtönzését, talán éppen az ország kétszeres függésének köszönhető. Amelyben egyrészt a szovjet birodalom, másrészt – s ez ugyanolyan fontos - a nyugati hitelezők is fél szemmel figyelik az országban regnáló politikai garnitúra működését.

A kötetbe gyűjtött szövegek nagy része ilyen-olyan formában már korábban nyilvánosság elé került. Akik olvassák a Magyar Narancsot, emlékezhetnek a K. történetei sorozatra, amely viszonylag rendszeresen 2007-től jelent a lapban, az egyes közlések olykor nem is maradtak visszhang nélkül. Emlékezetes például a Szépirodalmi Kiadó egykori nagyhatalmú vezetőjéről, Illés Endréről készített portré, amely egyszerre állítja rokonszenvesnek, szerethető embernek, és könyörtelen, tekintélyelvű figurának a kor ünnepelt szerzőjét. Ebben a szövegben található például az Illés Endrének tulajdonított jellegzetes utasítás: „Tessék lehúzni a glasszékesztyűt!- ismételte nem egyszer szerkesztőségi értekezleteken, olykor emeltebb hangon is. Azaz nem lehet folyvást irodalmárkodni. Cenzorok vagyunk, azért kapjuk a fizetésünket, hogy a könyvkiadás területén végrehajtsuk a párt kultúrpolitikáját.” Sokat elárul ez a korabeli könyvkiadás módszereiről.  Hasonlóan provokatív szöveg a Németóra című, ez Schmidt Mária 2006-ban elhunyt férjének Ungár Andrásnak – milliárdos ingatlanvállalkozó – állít emléket, s hát, lássuk be, nem egyértelműen pozitív színben tűnteti fel őt. Lett is belőle balhé, a Narancsban megjelent válaszlevelében Majsai Tamás, emlékezetem szerint, alaposan ledorgálta Kőszeget, amiért nem a kellő tisztelettel emlékezett meg a halottról. Sajnos a szöveg kötetbe szerkesztett változatához Kőszeg némi kiegészítést fűz, mintegy válaszol az őt bírálóknak, ami kicsit olyan, mintha - nem is tudom - magyarázkodna, s ez nem igazán szerencsés.

A könyv egyébként három jól elkülönített ciklusból áll, az elsőben két hosszabb visszaemlékezés található, nagyrészt 1956-ról és az ezt követő egy évről. A második rész a már említett narancsos publicisztikák gyűjteménye, míg a harmadik részben személyes, mondhatni magánjellegű visszaemlékezések találhatók. Ezek mintegy árnyalják a töredékes visszaemlékezésekből kialakuló egészet. A kötetet Fekete Éva – Kőszeg második felesége – betegségnaplója zárja, amely egyrészt megrázó látlelet egy rákbetegségben sorvadó ember gondolatairól, érzelmeiről, másrészt mintegy magyarázatot ad mindarra, ami a Kőszeg-szövegek olvasása közben magyarázatra szorult volna.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr911085789

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.