Olvass!

KönyvesBlog

Az öreg hölgy látogatásai

2009. május 13. anslemoo

Radka Denemarková: Hitler pénze

Fordította: Körtvélyessy Klára Európa, 2009, 2900 Ft, 264 oldal.

Bátor dolog olyankor beszélni, amikor a hallgatás jóval kifizetődőbb (és biztonságosabb) a vélt igazság harsány világgá kiáltásánál. Bátorságra vall, ha valaki egyéni érdekeit részben félretéve mások emlékét egy veszélyesen ostoba tömeg akarata ellenében próbálja meg tisztára mosni. Különös elszántság kell ahhoz is, hogy szeretteinket megalázva törjünk egy szent cél felé, amely időközben már rajtunk is túlnőtt, és így lassan igazolhatatlanná válik. Az emberiség történetének egyik leggonoszabb és egyben legértelmetlenebb gaztettének brutálisan őszinte tálalása már nem is merészség, több annál. Vakmerő dolog fejest ugrani az ismeretlenbe és egy olyan témáról szólni, amibe sokan belebuktak már a hangnem és a tónus miatt. A nácizmus rémtetteit elkövetni alantas munka volt, feldolgozásukhoz azonban kivételes alkotókra van szükség. Radka Denemarková jelen pillanatban nem tűnik ilyen szerzőnek. Az emberi bűnök relativizálása ugyanis nem vakmerőség, hanem egyszerű ostobaság.

Félreértés ne essék, bizonyos szempontból kiváló munka a Hitler pénze. Nagyszerűen ábrázolja egy asszony szenvedésein keresztül a múlt újraalkotásának gyötrelmes folyamatát. Valódi és (többnyire) hiteles karakterekkel népesíti be az igaz történet színhelyéül szolgáló kisvárosi játékteret. Szinte hibátlanul beszélteti hőseit, a feszültséggel teli párbeszédek bicskanyitogató hazugságokra derítenek fényt. A szerkesztésnek köszönhetően végig izgalmas a több szálon futó történet, a narrátorok váltogatása sem bizonytalanítja el az olvasót, az elbeszélői szólamok nem mondanak ellent egymásnak, nem zárják ki a történet megalkotásának lehetőségét. Ügyesen játszik a két ellenséges tábor egymásra acsarkodó szereplőivel, úgy válik részrehajlóvá a szöveg, hogy a preferált oldal igazságát a regény legfőbb mondanivalójává avatja, így minden felelősségtől mentesen képes félre söpörni az útból a főhősnő ellenpólusaként fellépő falusi korlátoltságot. A baj csak az, hogy mindeközben a díszletek mögött egy kegyetlen játszma zajlik.

A főszereplő, Gita Lauschmann a Szudéta-vidéken egy kis faluban élő, tehetős német család gyermeke. A cseheknek német, a németeknek zsidó kislány szüleivel és testvéreivel együtt Auschwitzba kerül, ahonnan a családból tudomása szerint egyedül ő tér vissza szülőfalujába – Gita sosem tudja meg, hogy a végig megváltóként várt bátyja az ő érkezése előtt néhány héttel már járt a faluban, a sorsfordító eseményről az olvasó is csak részletekben tájékozódhat. A sokat szenvedett falu cseh lakói minden németül (is) beszélő honfitársukat elpusztítandó ellenségnek tekintenek, így a korábban megbecsült gyáros, Gita apja a háború végére, a Beneš-dekrétum jótékony hatásainak egyikeként náci kollaboránsként jelenik meg a helyiek emlékeiben. Lánya pedig ennek értelmében német áruló, akinek nincs joga újra birtokba venni az időközben elkobzott családi vagyont. Minél hamarabb meg kell szabadulniuk tőle, mivel megölni nem merik, rabszolgaként dolgoztatják, hiszen a törékeny szervezete úgysem bírja sokáig. Ám a lány szívósságának köszönhetően túléli az újabb kegyetlenséget és kínzója feleségének segítségével megszökik.

Fél évszázaddal később Gita Lauschmann tehetős orvosként tér vissza, hogy a bíróság által kárpótlásként megítélt tulajdonait visszaszerezze. Egykori kínzóinak gyermekei természetesen harácsoló, „fasiszta” boszorkányként fogadják, és mindent megtesznek azért, hogy jogos követeléseinek ne kelljen eleget tenniük. Elindul a hazugságok megállíthatatlan örvénye, amelyben egy idő után az igazságáért mindenre képes doktornő is elveszti a méltóságát. A szöveg tulajdonképpen az igazság feltárásának lehetetlen küldetését beszéli el, az emberi kicsinyesség és gonoszság történetét, amelyben a bűnt a magyarázat, a feloldozást pedig a többség határozza meg. Minden a szótól (az írástól) függ a regényben, a múlt rekonstrukciójában az válik igazzá, amire a többség rábólint, még akkor is, ha mindenki tisztában van a kijelentés hazugságtartalmával. Az eredetileg pofonegyszerűnek tűnő terv, mely szerint Gita a szülei (különösen az apja) emlékét szeretné méltó formába (egy szoborba) önteni, az egykori gaztettek elkövetői és azok leszármazottainak korlátolt – igaz, a szöveg egyes helyein közhelyekkel mentegetett – viselkedése miatt kíméletlen múltidézéssé fajul. Mindenki kiteríti a lapjait, ám a falu elöljáróinak legnagyobb megdöbbenésére a doktornőnél lévő adu rettenetesebb titkokat rejt, mint azt bármelyikük is hitte volna. Ahelyett, hogy biztosnak tűnő érvelésükkel elsöpörték volna az idő Gitát, saját lelkük koromfekete tükörképével kell szembenézniük.

Hatszor tér vissza a faluba a doktornő, először '45 nyarán, és ez az első látogatás határozza meg a fél évszázaddal későbbi vizitek hangulatát. Vagyis az az esemény, amelynek felidézését a fiktív emlékirat öt részben (öt hazatérés) vállalja magára, szintén szerepel a szövegben, sőt, a kínzások és megaláztatások legváltozatosabb módszereit mutatja be az elbeszélő a hivatkozott fejezetben. A felidézett szenvedés tehát az olvasó számára a már megismert epizódok ismétlése, így a megrázkódtatás eszköze nem a múlt megjelenítése, hanem a rémtettek sulykolása. Nincsenek felszakadó sebek, nincs mindent elöntő fájdalom, mert a narráció önmagát ismétli, szörnyen hangzik, de a rettenetes bűnök természetessé válnak az újra előadott történetekben. Ezért szükség van addig még nem hallott borzalmakra, amik hallatán nem csak a jobb érzésű falusiak, de az olvasó is felháborodhat. És ezzel veszi kezdetét a hátborzongató licitálás, amelyben végül elértéktelenedik minden szenvedés, ahol a bűnök elveszítik önértéküket, és egyszerű értelmezésekké válnak, amikor Auschwitzot ütőlapként lobogtathatja a narrátor, mert ebben a közegben már semmi sem meglepő. Levágott csecsemőfejektől a brutális nemi erőszakig mindent felvonultat a szöveg, hogy felülírja a doktornő addig megismert történetét, végső soron azonban ezzel a gesztussal egyetlen dolgot ér el: egyszerű kalanddá, a múlt egyik apró eseményévé silányítja a haláltábort. A múlttal való megalkuvást nem tűrő szembenézés az emlékek szelekciójává változik, hatásvadász krimivé, amelyben az egymásra halmozott szörnyűségek átveszik az uralmat a szöveg felett, és az írásban megalkotott múlt problémáját elnyeli a terror, a nyers erőszak és a rossz krimikbe illő titokzatos csontváz örvénye.

Ezek után a címben felidézett erkölcsi gát és a végül elkészült szöveg közti feszültség már szóra sem érdemes. Hitler pénze, amelyet a főszereplő kárpótlásként kap a szenvedéseiért, az emlékiratait szerkesztő Gita azon keserű megjegyzésére is utal többek közt, hogy, ha kiadná az írásait, akkor a náci rémtettek elszenvedését váltaná aprópénzre. A regény szövege és az elbeszélés anyagának jelentős részét kitevő emlékirat átfedései sok kérdést felvetnek ezek után: mit is olvasunk akkor? Hogyan kell olvasnunk? Nem bűn-e, hogy olvassuk? És így tovább. De a szenvedések örvényébe vesző narráció az újabb és újabb borzalmas epizódok hatására érvényteleníti a címben rejlő önironikus megjegyzést: a szöveg végül is elkészült, és korántsem azzal a szándékkal, hogy a nyelvben építse újra a múltat, sokkal inkább azért, hogy valószínűtlenül rémes dolgokkal ijesztgessen. A Hitler pénzének elbeszélője olyan erősen koncentrál a jóvátételre, a szembenézés erkölcsi kötelességére, hogy közben szem elől téveszti azt az alapvető bűnt, amelyet nem lehet relativizálni, összemérni és érvként felhasználni. Sajátos önmeghatározásként áll a szöveg végén (utolsó előtti mondatként) a narrátor keserű megjegyzése: „Igen, persze, a szóval sokat lehet vétkezni”.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr351081020

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.