Olvass!

KönyvesBlog

Ha érdekel, milyen Alice Munro prózája

2009. május 28. könyvesblog

Alive Munro kapta idén a kétévente kiosztásra kerülő nemzetközi Booker-díjat. A szerzőnő nem ismeretlen itthon se, több könyve megjelent a Park kiadónál, ahol utánnyomás készült a Szeret, nem szeret... és az Egy jóravaló nõ szereleme című kötetekből: Szeret, nem szeret...Kilenc történet (2006), Csend, vétkek, szenvedély Nyolc történet (2007), Egy jóravaló nõ szerelme Nyolc történet (2008), Asszonyok, lányok élete (2009).

 

Kedvcsinálónak egy részlet a Csend, vétkek, szenvedély című novellás kötetből, ami 2007-ben Mesterházi Mónika fordításában jelent meg:

Részlet a Vétkek című novellából

Lauren maga készítette a reggelijét, általában müzlit, tej helyett juharsziruppal. Eileen a kávéját visszavitte az ágyba, és lassan kortyolta. Nem akart beszélgetni. Formába kellett lendülnie, hogy készen álljon az egész napos munkára a lapnál. Amikor eléggé lendületbe jött – nem sokkal azután, hogy Lauren elment az iskolába –, kimászott az ágyból, lezuhanyozott, és felöltötte valamelyik lazán provokatív szerelését. Az ősz előrehaladtával általában bő pulóvert és egy rövid bőrszoknyát meg színes harisnyát. Mr. Palagianhoz hasonlóan Eileennek is könnyedén sikerült mindenki mástól különböznie a városban, de vele ellentétben rövidre nyírt, fekete hajával, felkiáltójelhez hasonló, vékony arany fülbevalójával meg halvány mályvaszín szemhéjával ő szép volt. A szerkesztőségben csipkelődő stílust vett föl, távolságtartó arckifejezését előkészített, ragyogó mosolyok törték meg.

A város szélén béreltek házat. Közvetlenül a kertjük mögött lakatlan üdülőterület kezdődött, rajta sziklacsúcsok, gránitlejtők, cédrusláp, apró tavak meg egy nyárfából, cukorjuharból, vörös- és lucfenyőből álló vegyes erdő. Harry imádta. Azt mondta, egy nap még arra ébrednek, hogy egy rénszarvas néz be a hátsó kertből. Mire Lauren hazaért az iskolából, már alacsonyan járt a nap, és lehűlt a levegő. A hideg ház az előző esti vacsora szagát árasztotta, az állott kávézacc és a szemét szagát, amit neki kellett kivinnie. Harry komposzthalmot csinált, egy év múlva veteményest szeretett volna. Lauren a héjakat, az almacsutkákat, a kávézaccot meg a maradékokat az erdő széléhez vitte, ahonnan bármikor előbukkanhatott egy rénszarvas vagy egy medve. A nyárfa már sárgult, a vörösfenyő szőrös, narancssárga tüskéket meresztett a sötét örökzöldek elé. Lauren kifordította a vödröt, és földet meg füvet szórt a halomra, ahogy Harry mutatta.

Az élete nagyon megváltozott ahhoz képest, amilyen akár csak néhány hete volt, amikor Harryvel meg Eileennel elmentek az egyik tóhoz, és a forró délután örömére megfürödtek. Esténként Harryvel felfedezőútra indultak a városba, Eileen pedig felcsiszolta, kifestette és kitapétázta a házat; azt mondta, egyedül gyorsabban és jobban meg tudja csinálni. Harrytől csak annyit kért, hogy a papírral teli dobozait, az iratszekrényét meg az íróasztalát vigye le egy nyamvadt kis lukba a pincébe, hogy ne is lássa. Lauren segített neki.

Az egyik kartondoboz, amit felemelt, meglepően könnyűnek tűnt, és mintha valami puha lett volna benne, nem papír, inkább kelme vagy fonál. Épp mikor megkérdezte: – Ez mi? – látta meg Harry a kezében, és rákiáltott: – Hé – aztán: – Jaj, istenem.

Kivette a dobozt Lauren kezéből, betette az iratszekrénybe, és rávágta a fiókot.

– Jaj, istenem – nyögte.

Még nemigen beszélt Laurennel ilyen nyers és kétségbeesett hangon. Körülnézett, nem látja-e őket valaki, aztán a nadrágjára csapott.

– Sajnálom – mondta. – Nem gondoltam, hogy pont az kerül a kezedbe. – Rákönyökölt az iratszekrényre, homlokát a tenyerébe hajtotta.

– Na – mondta. – Figyelj, Lauren. Hazudhatnék is valamit, de inkább őszinte leszek. Mert hiszem, hogy a gyerekeknek el kell mondani az igazságot. A te korodban legalábbis. De maradjon köztünk. Jó?

Lauren azt felelte:

Jó.
Szerette volna, ha Harry abbahagyná.

– Hamvak vannak benne – mondta Harry. A hangja furcsa módon elhalkult, ahogy kimondta, hogy hamvak. – Nem közönséges hamvak. Egy kisbaba hamvai. Ez a baba még a te születésed előtt halt meg. Érted? Ülj le.

Lauren leült egy halom kemény fedelű jegyzetfüzetre, amelyekben Harry írásai voltak. Harry felemelte a fejét, és ránézett.

– Tudod, amit most elmondok neked, nagyon felkavarná Eileent, és ezért kell köztünk maradnia. Azért nem beszéltünk neked erről soha, mert Eileen nem bírja elviselni, ha emlékeztetik rá. Érted már?

Lauren azt mondta, amit mondania kellett. Igen.

– Na jó: szóval az történt, hogy volt ez a baba, mielőtt te a világra jöttél volna. Kislány volt, és még nagyon pici, amikor Eileen teherbe esett. És ez rettenetes megrázkódtatás volt számára, mert épp akkor kezdett tudatosulni benne, micsoda munkával jár egy újszülött, és akkor tessék, nem tud aludni és még hánynia is kell, mert minden reggel rosszul van. De nemcsak reggel, hanem reggel, délben és éjjel is, és fogalma sincs, hogyan birkózzék meg vele. Mármint a terhességgel. Úgyhogy egyik éjjel, mikor teljesen kiborult, valahogy a fejébe vette, hogy ki kell szállnia. Beült a kocsiba, a gyerek vele volt a kosarában, és már sötét volt, esett, ő meg nagyon gyorsan vezetett, és elvétett egy kanyart. Igen. A baba nem volt rendesen bekötve, és kiesett a kosárból. És Eileennek eltört pár bordája és agyrázkódást kapott, és egy darabig úgy nézett ki, hogy mindkét babát elveszítjük.

Mély lélegzetet vett.

– Mert az egyiket már elvesztettük akkor. Amikor kiesett a kosárból, meghalt. De azt a babát, akivel Eileen akkor volt várandós, nem vesztettük el. Mivel az te voltál. Érted? Te.

Lauren alig észrevehetően bólintott.

– És ezt azért nem mondtuk el neked – Eileen érzelmi állapotát leszámítva –, mert talán úgy éreznéd, hogy nem nagyon akartunk téged. Az akkori helyzetben. De el kell nekem hinned, hogy akkor is nagyon akartunk. Jaj, Lauren. Akkor is. Most is.

A karját leemelte az iratszekrényről, odajött és átölelte Laurent. Izzadságszaga volt, meg érződött rajta a bor, amit a vacsorához ittak Eilennel, úgyhogy Lauren nagyon kellemetlenül és kínosan érezte magát. A történet nem zaklatta föl, bár a hamvakat egy kissé kísértetiesnek találta. De azt elhitte Harrynek, hogy Eileent igen.

– És emiatt szoktatok ordítozni? – kérdezte csak úgy mellékesen, erre Harry elengedte.

Ordítozni – ismételte Harry szomorúan. – Gondolom, a mélyén valami ilyesmi lehet. A hisztériája mélyén. Tudod, én nagyon szégyellem ezt az egészet. Tényleg. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr911148623

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.