Olvass!

KönyvesBlog

Szasa Szokolov: Bolondok iskolája - részlet [Könyvhét2009]

2009. június 11. könyvesblog

Szasa Szokolov: Bolondok iskolája, Napkút kiadó 2009 - Könyvhét


Szasa Szokolov (Alekszandr Vszevolodovics Szokolov, 1943–) a hetvenes évek elején írta ezt az első, igazán jelentős művét. Először emigrációja után, 1976-ban az USA-ban jelentette meg, hazájában a könyv csak 1989-ben látott napvilágot.
A szerző számtalan stílusréteget, irodalmi és történelmi utalást, nyelvi játékot alkalmaz, megjelenítve a „nagy szovjet birodalom” minden repedésbe behatoló abszurditását: művéről még a kényes ízlésű Vlagyimir Nabokov is teljes elismeréssel nyilatkozott. A Bolondok iskolája nemcsak az experimentális orosz próza egyedülálló darabja, de a modern világirodalomban is rangja van.

Részlet:

NIMFEA

Így, de mivel is kezdjem, milyen szavakkal? Mindegy, kezdd ezekkel a szavakkal: ott, az állomáshoz tartozó tónál. Az állomáshoz tartozó? Ez így pontatlan, stilisztikai hiba, a Kotróhajó egész biztos kijavítaná, büfét vagy újságosbódét neveznek állomáshoz tartozónak, nem tavat, egy tó állomás melletti lehet. Hát nevezd állomás mellettinek, mintha ez volna a lényeg. Jó, akkor hát így kezdem: ott, az állomás melletti tónál. Egy pillanat, és az állomás, maga az állomás, kérlek, ha nem nehéz, írd le az állomást, milyen volt az állomás, milyen a peron: fa vagy betonozott, milyen házak álltak a közelben, bizonyára megjegyezted a színüket, vagy netán ismersz embereket, akik azokban a házakban, azon az állomáson éltek? Igen, ismerek, pontosabban ismertem némelyeket, akik az állomáson éltek, és egyet-mást mesélhetek róluk, de nem most, majd később, valamikor, most leírom az állomást. Közönséges állomás: a váltóőr bódéja, bokrok, pénztárosbódé, peron, egyébként fából készült, nyikorgós deszka, gyakran kipotyogtak belőle a szögek, és nem volt szabad mezítláb járni arrafelé. Az állomás körül fák nőttek: nyárfák, fenyők, szóval – különböző fák, különbözők. Maga az állomás szokványos állomás volt, hanem az állomáson túl – az nagyon kellemesnek, rendkívülinek látszott: tó, magas fű, tánctér, liget, üdülő és egyebek. Az állomás melletti tóban általában este fürödtek, munka után, elektricskán jöttek és fürödtek. Nem, mert előbb szétszéledtek, mentek a nyaralókba. Fáradtan fújtatva, nyilalló léppel, arcukat zsebkendővel törülgetve, aktatáskákat, szatyrokat cipelve. Nem emlékszel, mi volt a szatyrokban? Tea, cukor, vaj, felvágott; friss, farkával csapkodó hal; makaróni, gríz, hagyma, félkész ételek, ritkábban só. Mentek a nyaralókba, teát ittak a verandákon, pizsamát öltöttek, sétáltak – hátratett kézzel – a kertben, belekukkantottak az elszíneződött vízzel teli tűzoltó hordókba, bámulták a rengeteg békát – ott ugráltak mindenütt a fűben –, gyerekekkel és kutyákkal játszottak, tollaslabdáztak, behűtött kvászt ittak, tévét néztek, szomszédokkal beszélgettek. S ha még mindig nem sötétedett be, csoportokba verődve elindultak a tóra – fürödni. És miért nem a folyóhoz jártak? Féltek az örvényektől és a sodrásoktól, széltől és hullámoktól, a mélységtől meg a mélyvízi növényektől. De lehet, hogy csak nem volt folyó. Lehet. De hogy is nevezték? A folyót nevezték.

Lényegében a tóhoz vezetett minden kis út és ösvény, minden a mi vidékünkön. Az erdőszéli, legtávolabbi nyaralóktól keskeny, halvány, szinte nem is létező ösvények vezettek. Este alig-alig, pislákolva világítottak, míg a jelentősebb, réges-rég és mindörökre kitaposott ösvények, ledöngölt utak, ahol eszedbe sem jutott, hogy akár egy fűszál kihajthat rajtuk – az ilyen ösvények és utak fényesen, fehéren, egyenletesen világítottak. Ez alkonyatkor volt, igen, persze, alkonyatkor, vagyis rögtön alkonyat után, szürkülettájt. Nos, minden ösvény, egyik a másikba folyva, a tó felé vezetett. Legvégül, néhány száz méterrel a part előtt egyetlen csodaszép úttá egyesültek. Ez az út egy darabig kaszálókon haladt, aztán egy nyírfaligetbe ért. Pillants vissza és valld be: rossz volt-e vagy jó este, a szürke fényben, kerékpáron behajtani a ligetbe? Jó. Mert a kerékpár az mindig jó, bármilyen időben, bármilyen életkorban. Vegyük példaképpen Pavlov kollégát. Fiziológus volt, különféle kísérleteket végzett állatokon és sokat kerékpározott. Az egyik tankönyvben – nyilván emlékszel erre a könyvre – külön fejezet van Pavlovról. Először képek vannak, amelyek kutyákat ábrázolnak valamilyen speciális fiziológiai csövekkel a torkukban, és elmagyarázzák, hogy a kutyák megszokták, hogy csengőszóra kapnak enni, és amikor Pavlov nem adott nekik enni, csak potyára csengetett, akkor az állatok izgultak és csorgott a nyáluk – egyszerűen csodálatos. Pavlovnak volt egy kerékpárja és az akadémikus sokat járt vele. A tankönyvben le is van rajzolva egyik útja. Pavlov ott már öreg, de fürge. Kerékpározik, megfigyeli a természetet, és a csengő a kormányon – épp, mint a kísérletnél, pontosan olyan. Ezenkívül Pavlovnak hosszú ősz szakálla volt, mint Mihejevnek, aki a mi nyaralótelepünkön élt, sőt talán most is él. Mihejev és Pavlov mind a ketten szerették a kerékpárt, csak egy különbséggel: Pavlov szórakozásból kerékpározott, pihent, Mihejevnek viszont a kerékpár mindig munkát jelentett, ez volt a munkája: kerékpárral szétfuvarozni a levelezést. Róla, Mihejev postásról – vagy lehet, hogy Medvegyev volt, van és lesz a neve? – külön kell szólni, némi külön időt kell szentelni rá, és valaki közülünk – te vagy én – okvetlenül meg is teszi ezt. Egyébként úgy gondolom, te jobban ismered, mert sokkal tovább laktál a nyaralóban, mint én, bár ha a szomszédokat kérdezed, biztos azt mondják, ez igencsak bonyolult kérdés, szinte lehetetlen eligazodni benne. Mi, mondják a szomszédok, nem nagyon figyeltünk rátok – azaz ránk, meg aztán, úgymond, egyáltalán miféle furcsa kérdés ez, minek kellett nektek hirtelen mindenféle képtelen dolgokat tisztázni, nem teljesen mindegy, ki mennyit lakott, egyszerűen ostobaság, inkább lássatok dologhoz: nyakatokon a május, a kertben a fák meg körbe sincsenek ásva, de almát enni ugye jó volna, még az a széltoló Norvégov, jegyzik meg, az is a kiskertjében ásogat reggel óta. Igen, ásogat, feleljük mi – valaki közülünk –, vagy kórusban mondjuk: igen, ásogat. Norvégov tanár úrnak van erre ideje, van kedve. Ráadásul van kertje, háza, de nekünk – nekünk már semmi effélénk nincs: sem időnk, sem kertünk, sem házunk. Egyszerűen elfelejtettétek, hogy régóta, már vagy kilenc éve egyáltalán nem lakunk itt a telepen. Hiszen eladtuk a nyaralót – fogtuk és eladtuk. Gyanítom, hogy te, aki beszédesebb, közlékenyebb ember vagy, majd hozzá akarsz fűzni valamit, pletykákba bonyolódsz, magyarázni kezded, miért adtuk el és véleményed szerint miért nem kellett volna eladni, nemhogy nem kellett, nem lett volna szabad eladni. De inkább menjünk, hagyjuk őket, utazzunk el az első elektricskával, nem akarom hallani a hangjukat.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr271162378

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.