Olvass!

KönyvesBlog

A szörfdetektív, az ingatlanos és a nő

2009. szeptember 01. könyvesblog

Dunajcsik Mátyás már meg is írta a litera számára a frissen megjelent Pynchon-regény, az Inherent Vice kritikáját. A könyvről és a kiadó ügyes marketingfogásairól már mi is többször hírt adtunk itt a blogon, alábbiakban most Dunajcsik literás kritikája olvasható.

Thomas Pynchon: Inherent vice

Penguin Press, 2009

2009 augusztus 4-én került a világ könyvespolcaira Thomas Pynchon hetedik, Inherent Vice című regénye; amikor aznap délután három körül a keresésére indultam, az egyik legnagyobb berlini könyváruházban már mind a tíz példányt elkapkodták, Berlin egyik legjobb angol nyelvű könyvkereskedésében - nem messze egyébként az Emlékiratok könyve itteni helyszíneitől - pedig már csak a kirakati példányt tudták nekem odaadni. Aznap este már működött a regény utalásait, belső vicceit és a Pynchon-életmű többi részével való kapcsolatokat felgöngyölítő wikipedia-oldal, s miközben e sorokat írom, a regény promó-videója mellett már elérhetővé vált egy olyan playlist is, mely a regényben szereplő zeneszámokból ad bő válogatást. Nem csoda hát, ha nagy érdeklődéssel vetettem magam az olvasásba - de milyen könyv is valójában az Inherent Vice?

A kiindulási helyzet alapján egy klasszikus chandleri krimi is lehetne. A rég nem látott exbarátnő feltűnik a kiégett magánnyomozó, Doc Sportello irodájában. Aggódik, láthatólag egy férfiért, és láthatólag annak a férfinak jóval több pénze van, mint amennyit a magánnyomozó egyáltalán elképzelni képes. A magánnyomozó pedig, miután kicsit kéreti magát, persze kötélnek áll és nyomozni kezd az eltűnt ingatlanmogul után, miközben vészesen növekszik körülötte a hullák és a gyanúsabbnál gyanúsabb ügyletek száma, egészen addig, amíg a számtalan, egymást át- meg átszövő törvénytelen érdekhálózat és „terv" olyannyira összegabalyodik, hogy a végére már mi sem tudnánk megmondani, voltaképp mi után, és miért is nyomoz a nyomozó - hacsak nem a saját maga és szerettei túléléséért.

Los Angelesben vagyunk, egy köpésre Hollywoodtól, vészes közelségben Las Vegashoz, Chandler és hősei hazájában, a napfényes Kaliforniában, ahol a gazdagok és szépek társadalma csendesen rohad a filmipar és az ingatlanüzletek dollármilliói alatt, és mondom, mindez akár egy klasszikus chandleri krimi is lehetne, feltéve persze, ha a szerző - egy rá olyannyira jellemző fordulattal - regényének cselekményét nem az 1970-es év nyarára tenné, abba az időbe, mely a hatvanas évek hippimozgalmának közelgő végét jelzi, ám a történet fő helyszíneit adó strandokon és tengerparti bungalókban még mindig nagy számban találhatunk ezoterikus ködfelhőbe bugyolált gurukat, sajátos szlengjükön kívül semmilyen civilizált nyelvet nem beszélő szörfösöket, hosszú hajú hippiket, tévé- és drogfüggő semmittevőket és hasonlókat. Sőt, a regény főhőse is ez utóbbiak közül kerül ki: legjobb ruháit az MGM filmstúdió jelmez-kiárusításain szerezte, irodáját egy olyan zugorvossal együtt bérli, aki B12 vitamin címén droggal injekciózza a kétségbeesett külvárosi háziasszonyokat, a megbízás elfogadása után az első dolga, hogy házilagos afrofrizurát csináljon magának, s a regény egyik kritikusa szerint Philip Marlowe vagy Sam Spade simán megenné reggelire.

Tipikus pynchoni hős, mondhatnánk, Benny Profane vagy Tyrone Slothrop édestestvére, valahol félúton a börleszkfigura és az örök semmittevő archetípusa között: a társadalom söpredéke nagytotálban. Ez az azonosítás azonban csak részben igaz, hiszen minden szánalmassága ellenére Doc Sportello mégiscsak cselekszik, nyomoz, szálakat göngyölít, ha a verekedésekben általában a rövedebbet húzza is (vagy egészen egyszerűen átaludja a fontosabb akciókat), s a szálak időnként inkább maguktól göngyölődnek. Körülbelül, mintha valamelyik Bogart-filmet A nagy Lebowski vagy a Félelem és reszketés Las Vegasban főhősével játszatnánk el, és mindehhez Tarantino írná a dialógusokat (egy őrszobáról lebonyolított segélykérő hívás alkalmával például rendkívül érdekes elemzést ad Doc Sportello ügyvédje Donald Kacsa bajszáról). A végére pedig, ahogyan egy jó hollywoodi filmben illik, végül (majdnem) minden (többé-kevésbé) a helyére kerül, a főhős pedig elégedetten autózhat el a kaliforniai partvidékre lassan beúszó köd vattasűrűségű pamacsai között valami keserédes, mégis felemelő happy end felé.

Való igaz, ez így mind elég „átlagosan" hangik Pynchon híréhez képest, aki olyan szörnyeteg méretű, több ezer szereplőt, jónéhány történelmi idősíkot, és megszámlálhatatlan metafizikai, tudományos és politikai (összeesküvés)elméletet felvonultató regényeivel vált a (poszt)modern irodalomtörténet megkerülhetetlen figurájává, mint a világirodalom legjobb elsőregényének kikiáltott V. (1963), az immár magyar nyelven is elérhető Gravity's Rainbow (1973 - magyarul Súlyszivárvány, 2009, Magvető, Széky János fordítása), az amerikai felvilágosodás alternatív történetét elbeszélő Mason & Dixon (1997), legújabban pedig a századforduló, az ipari forradalom és a közelgő első világháború idejét feldolgozó, a bűvös ezeroldalas határ fölött teljesítő Against the Day (2006).

Ám e tíz-húszévente megjelenő monstrumok mellett a Pynchon-életműnek egy másik, sokkal olvasóbarátabb vonulata is van: az olyan jóval vékonyabb, jóval követhetőbb könyvek, mint a Crying of Lot 49 (1966 - magyarul A 49-es tétel kiáltása, 1990-Európa, 2007-Magvető, Széky János fordítása), és a Vineland (1990) című paranoid-politikai szatíra - az Inherent Vice pedig ezek sorát gazdagítja, olyannyira, hogy a mű egyes kritikusai máris Kaliforniai Trilógia címen emlegetik a három regényt. Ezen könyvek bármelyike jó szívvel ajánlható afféle belépőként Pynchon világába, hiszen fogyaszthatóságuktól függetlenül szépen felvonultatják a Pynchon-univerzum összes fontosabb kellékét, mint amilyenek a szövevényes összeesküvés-elméletek, a szöveget időről időre megszakító dalszövegek, a klasszikus- és a popkultúrát egyaránt magábadaráló bonyolult utalásháló, az őrült személynevek, és persze a klasszikus pynchoni hősök, mint amilyen Doc Sportello is - ez a „Pynchon Light"-jelleg azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne tele a regény az adott kort hihetetlenül pontosan jellemző szereplőkkel, helyszínekkel és meglátásokkal.

Pynchont, akár az első, akár a második világháborút, az ipari forradalmat, a felvilágosodást, vagy éppen a hippi-évek végét vizsgálja, valahol mindig a „hogyan jutottunk idáig?" kérdése izgatja, ezért aztán néhány száz oldal után az embernek mindig az az érzése támad, hogy igen, az a (poszt)modern társadalom, amelyben ma, itt és most élünk, pontosan abban a pillanatban kezdődött el, mint amelyben az éppen olvasott Pynchon-regény játszódik - s nem vagyunk ezzel másként az Inherent Vice esetében sem. A regény fénytörésében úgy látszik, mintha amerikai szemmel a hatvanas évek végével veszett volna el valamiféle „társadalmi ártatlanság" utolsó szikrája, azoknak az ifjonti illúzióknak a maradéka, amit olyan nagy lelkesedéssel tűztek a zászlójukra a különböző ellenkulturális mozgalmak képviselői. A drogosok többsége az érzékelés újabb és újabb kapuinak nyitogatása helyett már inkább az elvonó felé kacsintgat; a sűrűn emlegetett Manson-gyilkosságoknak köszönhetően egy csapásra eltűnt az ismeretlenek iránti hagyományos kaliforniai jóindulat és bizalom; a feketék, hippik és más marginális csoportok lakóhelyeit egyre inkább magába darálja az ingatlanfejlesztések megállíthatatlan gépezete; ugyan még ARPANET néven, de ébredezik a később Internetnek nevezett vadonatúj valóság-változat is - jóllehet még nem tudni, hogy az évtized legdurvább tudatmódosító módszere lesz-e vagy az információ forradalma -, a menő szörfzenekarok pedig öntudatlan zombicsapatokká alakulnak át a pénzéhes producerek karmai között.

A kaliforniai álomnak tehát koránt sincs vége: épp most kezdődik a sorozatgyártás - Pynchon pedig hetvenkét évesen is, ahogyan már megszokhattuk tőle, rajta tartja kezét a világ ütőerén, s fáradhatatlanul regisztrálja a jeleket, ahogy Amerika és az emberiség többi része megállíthatatlanul száguld egy egyre átláthatatlanabb, ostobább és érthetetlenebb holnap felé.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr561330545

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.