Olvass!

KönyvesBlog

Donald Barthelme: A holtapa - részlet

2009. szeptember 26. könyvesblog

Donald Barthelme: A holtapa, Scolar, Fordította:Orbán Katalin, 2009


Donald Barthelme (1931–1989) a rövid formák nagymestere az amerikai prózában. Texasban nő fel egy neves modernista építész gyermekeként (később két öccse is író lesz). A nagy formátumú, radikális kísérletező apa életre szóló minta és teher. Egyetemi éveitől kezdve újságíróskodik, szerkeszt, majd egy rövid koreai háborús kitérő után a houstoni kortárs művészeti múzeum igazgatója. 1962-ben New Yorkba költözik, s első novelláskötetével teljes fegyverzetben, kész íróként robban be az irodalmi életbe. Amerikai posztmodern íróként és tanárként is iskolateremtő, alakja meghatározó. A New Yorker állandó szerzője, több mint 120 írása jelenik meg itt az évek során. A művészetet, filozófiát, populáris kultúrát, feleségeket és alkoholt egyaránt nagykanállal fogyasztó szerző „valószínűleg több tévét nézett, és több country zenét hallgatott mint bárki más, aki valaha Kierkegaard-t és Beckettet idézett.” 1980-tól haláláig részben, majd teljesen visszaköltözik Houstonba, az ottani egyetem kreatív írás tanszékét vezeti.

Recenziónk a Könyvről itt olvasható >>>

Részlet:

Délelőtt tizenegy óra. A nap teszi a dolgát az égen. Kezdenek fáradni az emberek, mondta Julie. Talán adhatnál nekik pihenőt. Thomas karjával lefelé intett, hogy „szünet.” Az emberek lerogytak az út mellé. A kötél elernyedt az úton. Ezt a nagyszabású expedíciót, mondta a Holtapa, ezt a keringőzést az ismeretlen parketten, ezt a jó kis kompániát... Te nem vagy tagja, emlékeztette Julie. Ne galoppírozd el magad. Hogy ennyire szeressenek, mondta a Holtapa, hogy csak vonszoljanak és vonszoljanak és vonszoljanak, hosszú napokon és éjeken és optimálisnak nem mondható időjárási viszonyokon át... Julie félrenézett. Gyermekeim, mondta a Holtapa. Az enyémek. Az enyémek. Thomas lefeküdt, fejét Julie ölébe hajtotta. Sok szomorúság megesett már velem, mondta, és még több megesik majd, de mind közül a legszomorúbbik ez az Edmund nevu alak. A dagadt. Az iszákos, mondta Julie. Igen. Honnan szedtétek?

Álltam a téren egy söröshordón, ha jól emlékszem, és épp fogadtam föl az embereket, mikor a lábam alól egyszer csak nyeldeklő hangot hallottam. Edmund volt. A csapról ivott. Szóval tudtátok. Mielőtt fölvettétek volna. Könyörgött. Nyomorult volt. Mi tagadás, ő is az én fiam, mondta a Holtapa. Azt mondta, ez majd rendbe hozza. Mármint a menetelésünk. Én nem értettem vele egyet. De nehéz valakitől megtagadni azt, amitől a rendbejövetelét reméli. Fölfogadtam. A haja dús, mondta Julie. Erre felfigyeltem. Boldogan hajította el a csörgősipkát, mondta Thomas. Mint mi mindannyian, tette hozzá, és jelentőségteljesen a Holtapára nézett. Thomas előhúzott a hátizsákjából egy narancssárga csörgősipkát, ezüst csengettyukkel a bojtján. Hogy én tizenhat éves korom óta viseltem ezt a borzadályt vagy valami hozzá hasonlót! Tizenhattól hatvanötig, így szól a törvény, mondta a Holtapa. Hát nem ezzel szeretteted meg magad. Megszerettetni! Ez nem szeretet kérdése. Hanem a szervezésé. A sok vidám fejecske, mondta Julie. A sipkától úgy néz ki az ember, mint a sültbolond. Barna-drapp, rozsda- szürke, piros-zöld, a sok csingilingi csengettyu. Micsoda kép. Azt gondoltam: sültbolondok. Aminthogy ez is volt a cél, mondta a Holtapa. És ha anélkül kapnak az utcán, levágják a fülem, mondta Thomas. Micsoda ötlet. Micsoda képzelőerő. Van benne bizonyos fokú muvésziség, mondta a Holtapa. Mármint az ukázaimban. Ebédeljünk, mondta Julie. Bár még korán van. Az útpadka. A terítő. Az ebédet jelző kolomp kondulása. Pirított garnélarák.
Az alábbi módon helyezkedtek el az abrosz körül:

 

Egész jó. Nem is rossz. Mustár van? A lábosban. Van benne valami. Micsoda? Nézd meg. Piszkáld ki az ujjaddal. Thomas Ha. Julie Garnélarákok Rohadt kis dög. Kérem a rákot. És a desszert? Pilótakeksz. Elégedetten ücsörögtek az abrosz körül, nyammogtak. Előrébb tábortüzek körül ebédeltek az emberek. A kötél ernyedten az úton. Hamarosan megérkezünk, mondta a Holtapa. Tizennégy nap vagy tizenöt, számításaim szerint, mondta Thomas. Ha jó irányba tartunk. Van ok kétségre? Kétségre mindig van ok. Amikor megérkezünk és bebugyolálom magam forró sárgaságába, újra megfiatalodom, mondta a Holtapa. Ismét sovány és izmos leszek. Sovány és izmos! kiáltott fel Julie. Szájába tömte az abrosz egyik végét. Kedvesem, mondta Thomas. Kinyújtotta egyik kezét, mely teljesen magától és irányítás nélkül megragadta a lány egyik formás mellét. Ne előtte. Thomas elvette a kezét. Megmondanád, kérdezte, mit követett el a huszár? Az akasztott, akit valamivel korábban láttunk az úton lógni a fán. Megszegett egy ukázt, mondta a Holtapa. Ó, mondta Thomas. Az én ukázomat nem szegi meg senki, mondta a Holtapa. Kuncogott. Milyen önelégült, mondta Julie. Kicsit önelégült, mondta Thomas. Kicsit, mondta a Holtapa. Gyengéden tekintettek egymásra. Három gyengéd pillantás, mint a keresőlámpa pászmája, kalandozik a garnélák fölött. Felcihelődtek. Thomas megadta a jelet. A kötél megrándult.

A nap moccanatlan. Fák. Vegetáció. Vadegres. Időjárás. Majd egyszer megengedem, hogy hozzáérjetek, mondta a Holtapa. Mind a ketten. Kösz, mondta Julie. Mihelyst magamhoz ölelem pokolian szépséges ragyogását, vagy az engem, mondta a Holtapa, majd kiderül, hogy ez mind megérte. Kis csend. Még a kötél is. Újabb kis csend. Még ezek a bumburnyákok is, akiket fölfogadtatok kötelet húzni. Önkéntesek az utolsó szálig, mondta Thomas. El vannak ragadtatva, hogy szolgálatodban állhatnak. Hogy viselhetik libériádat. Nem tesz semmit. Mihelyst megragadom s ősi keblemre szorítom szépséges arany szálait– Attól tartok, felhorgadt benne a remény, mondta Julie. Thomas bevágta a kardját egy bokorba. Ez nem fair! kiabálta. Mi nem fair? Miért érzem ilyen rosszul magam? kérdezte, és úgy tekingetett körbe, mintha válaszra várna. Beteg vagy? Szopnék egy kicsit, mondta Thomas. Ne előtte. Visszavonultak a Holtapa látóteréből a burjánzó erdei turbolya mögé. Julie letelepedett a földre, és kinyitotta a blúzát. Két bátor mell bújt elő, a kettő közül a bal egy picit kisebb, de a maga módján nem kevésbé csinos.

Ah! mondta Thomas valamivel később. Egy kis szopásnak nincsen párja. Van még? Amíg csak élek, kedvesem. Thomas tovább kényeztette magát. Julie begombolkozott. Kéz a kézben jöttek elő a turbolya mögül, miközben Thomas a nem kéz-a-kézben lévő kezével a pofázmányát törölgette. Kissé mellőzötten, mondta a Holtapa. Egy kissé. Így érzem magam momentán. Turj, mondta Thomas, és kihalászta kardját a bokorból. Félreállítva, mondta a Holtapa. Mert egy vén trotty vagy, azért, magyarázta Julie. A vén trottyoknak nem sok jut. A Holtapa felpattant, és elviharzott az úton, miután megosztották vele ezt az információt. Arany köntösei vadul lobogtak. Szaladt utána a kötél. Kiszabadult a kötelékből, mondta Thomas.

Utánaviharzottak. Mikor beérték, borzalmas jelenet tárult a szemük elé. A Holtapa egy zenével s zenészekkel teli lugasban öldökölt. Először megölt egy hárfást, aztán egy szerpentfújót és egy kereplőst, egy perzsa trombitán, egy indiai trombitán, egy római trombitán, egy sárgaréz borítású kínai fatrombitán trombitáló zenészt, vala- mint egy sófárfújót. Továbbá egy csonttrombita- és egy tolótrombita-játékost, és egyet, aki macskabőrrel a fején a vészjóslóan mormogó csatakürtöt fújta, és három vadászkürtöst és néhány kagylófújót és egyet, aki duplacsövu auloszon játszott, és a legkülönfélébb fuvolistákat és egy pánsípjátékost és egy fagottost és a fürjcsalogató síp két virtuózát és egy zampognajátékost, aki ujjaival édes hangokra bírta a szólamsípokat, és kisvártatva egy pihenő alatt megölt négy szirénakezelőt és egy pásztorsípjátékost és egy vizespohármuvészt és egy függőleges húrozású csembalón játszó zenészt, aki nő volt, amíg még életben volt, egy theorbajátékost és számtalan ideges ujjú dobost valamint egy arciliuto-muvészt, és ekkor, kardjával ide-oda csapdosva, a Holtapa megölt egy cisztra- és öt lírapengetőt és különféle mandolinosokat, és megölt egy hegedust is és egy kvarthegedust és egy psaltériumpengetőt és egy cimbalmost és egy tekerőlantost és egy rebabjátékost és különböző üstdobosokat és egy triangulumjátékost és két tucat ujjcintányér-csörgetőt és egy xilofonmuvészt és két gongjátékost és egy kis semantront megszólaltató zenészt, aki még ott fogta a vaskalapácsot a kezében és egy ostáblaspecialistát és egy marimbást és egy maracasjátékost és egy solymászdobost és egy kínaiszájorgona-fújót és egy sansabillegetőt és egy aranyozottgömb-táncoltatót.

A Holtapa, amint két kezével a gőzölgő vörös földbe döfött kardja markolatára támaszkodik. Én dühöm, mondta büszkén. Ezután a Holtapa, kardját hüvelyébe visszahelyezvén, előhúzta nadrágjából ősi farkát és legjobb képességei szerint lepisálta a muvészeket, együtt és különvéve – négy perc avagy egy pint erejéig. Imponáló, mondta Julie, mármint az lenne, ha nem kartonból lettek volna. Kedvesem, mondta Thomas, túl keményen bánsz vele. A lehető legnagyobb tisztelettel viseltetem iránta, s mindaz iránt, amit képvisel, mondta Julie, haladjunk tovább. Továbbhaladtak.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr451308830

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.