Olvass!

KönyvesBlog

Blanchot, Maurice: Mikor eljön az idő - részlet

2009. október 04. könyvesblog

Blanchot, Maurice: Mikor eljön az idő,Fordította Bende József, 1900 Ft


A Kalligram Blanchot-sorozatában másodikként megjelenő könyv „története” első pillantásra egyszerűnek tűnik: a férfi narrátor meglátogatja egykori szerelmét, aki már egy nővel él együtt. Jóllehet tisztában van a viszonyuk jellegével, ott marad velük, s kezdetét veszi egy féltékenységgel és vágyakozással teli közös élet. A lakás fokozatosan átalakul a három szereplő közötti összetűzések, jelentőségteljes gesztusok álomszerű terévé, s feltűnnek a szerző írásaira olyannyira jellemző jelenetek: a szereplők sötét szobákban találkoznak, gyengéden megérintik egymást, vagy éppen erőszakkal vetik magukat a másikra, néha pedig mintha felcserélődnének vagy feloldódnának egymásban. A narrátor egyre inkább visszavonul gondolatai magányába, így a könyv különös tudatregényként is olvasható, amelynek középpontjában az idő és az emlékezés problematikája áll, végeredményben pedig az írás lehetősége, illetve lehetetlensége.
Blanchot e sorokkal ajánlotta könyvét: „Pusztán annyit szeretnék mondani róla, hogy amit elmesél, az igaz. Ugyanakkor ahhoz a pillanathoz közelít, ahol nincs semmiféle igazság, ahhoz a ponthoz, ahol semmi nem mutatkozik meg, ahol a rejtőzködés mélyén a beszéd még csak a beszéd árnyéka, szüntelen és véget nem érő mormolás, melyre csendet kell kényszerítenünk, ha azt akarjuk, hogy végre meghalljanak.”

(Részlet)

– Tudja meg – mondta magas hangján –, az, hogy maga itt van, vagy nincs, számomra teljesen mindegy. Az én életem csak a lényegtelen dolgokban fog ettől megváltozni, a lényeges dolgokban nem. Látni fogom magát, ha kell, és nem is minden öröm nélkül, mert kellemes lesz kettesben lenni magával, magával, aki nem engem jött látni. Ami az enyém, az mindig az enyém lesz: maga nem fogja elvenni tőlem. Amije pedig nincs magának, amit elveszített, azt már soha többé nem fogja birtokolni. Maga mondta: egyedül vagyunk, csakhogy maga még nálam is jobban egyedül van!
Azt hiszem, körülbelül ezt mondta, de őszintén szólva nem esküdnék meg rá, mert mihelyt befejezte a szóáradatát – melyből némi színházias jelleg sem hiányzott –, miközben haragjában kész volt ennél sokkal borzalmasabb igazságokat is rám zúdítani – de vajon harag volt-e ez? inkább követelőzés, kétségbeesett erő –, olyan incidens történt, amely bizonyára a legkevésbé volt váratlan, mégis annyira a hatalmába kerített, és őt is, hogy őrült módon rávetettem magam a karjára, és a lehető legnagyobb erővel tartottam, anélkül, hogy próbált volna szabadulni. Az incidens az volt, amit ez az olyannyira élénk kitörés követett, hogy a szoba ajtaja kinyílt. Mindkettőnket annyira meglepett és felkavart, mintha a világ legkülönösebb dolga lett volna; talán az olyannyira gyenge, bátortalan, a mi kettőnk hangjának lármájától annyira távoli zaj miatt; vagy pedig a csendes nyikorgás különössége hirtelen beleírta néhány lépésre tőlünk, a látóterünkön kívül, de az éjszakai tér valóságába annak a le nem leplezett különösségét, ami önmagát kereste a szavainkban, és amit mi nyugodtan forgathattunk mindaddig, míg bennünk zajlott, de felkavart minket, engem meglepett, őt pedig szinte elborzasztotta, mihelyt látnunk kellett megjelenni kívül, a mögöttünk megnyílt éjszaka valószerű közelségében a hideg és rémisztő életét annak, ami gondolataink mögött szintén ott rejlett. Bizonyos vagyok, és közös megindultságunk is ezt mutatta: abban a pillanatban mindkettőnk számára az, ami mozogni kezdett, ami kinyitotta az ajtót ilyen csendben, a legkevésbé sem volt borzalmasabb, mint egy gondolat, és kétségtelenül más volt mindkettőnk számára, de abban a pillanatban legalább az közös volt bennünk, hogy egyikünk sem volt képes, sem pedig méltó elviselni. Nem sokkal később intettem, jeleztem neki, hogy óvatosan kimegyek. Szinte öntudatlanul nézett rám, de az első mozdulatomra megragadott, hihetetlen, ideges erővel maga mellett tartott. Félelem volt ez? Vagy ráébredés az életre? Inkább – és ez volt az első gondolatom, jóllehet a könnyed nyikorgást nem követte semmilyen zaj – valószínűleg ráismert az éppen a túlsó oldalon lévő félénk és elborzadt várakozásra, melyet hirtelen közeledésem veszélyesen megzavarhatott volna: mindehhez a legkifinomultabb érzéke volt; olyan benyomást keltett, hogy mindenki másnál és nálam is jobban tudja, mi történhetett egy válaszfal mögött, mintha a figyelem erejénél fogva, miután éjjel-nappal leste és vigyázta azt, ami kicsúszott a kezei közül, sikerült volna visszahódítania a valóság egy részét. Tehát mivel erősen fogott, ott maradtam mellette, és a konyha ajtaját figyeltem. Kezdtem rosszul érezni magam lázas kezének szorításában, mely akadályozott a mozgásomban. Most már nem volt lehetséges nyugodtan és természetesen kimenni a napvilágra, ahogyan korábban kellett volna tennem. Számot vetettem azzal, hogy mióta megnyílt az éjszaka, az itteni csend bizonyára nagyon különösnek tűnhetett a túlsó oldalon, és minél inkább meghosszabbítottuk, annál nehezebb volt megtörni, egyre rosszabbá és úgymond egyre bűnösebbé vált. Ezt rögtön felismertem, amikor megosztotta velem a félelmét, meglepetésének cinkosságát és a közös rejtőzködés magatartását azzal szemben, ami az igazság mozdulatát követelte meg. Talán semmit sem kalkulált előre, én pedig csak a saját rejtőzködésemmel és a valóságos dolgokkal való mérsékelt törődésemmel szembesültem, amiről bizonysággal szolgáltam e beszélgetés során; de az eredmény ettől még nem kevésbé vált világossá, mely csak neki hozott hasznot: hagytam magam tévedésen kapni két csend között, az egyik különálló, számkivetett, elveszve egy erőforrás nélküli messzeségben, a másik pedig mohó, féltékeny, engesztelhetetlen – és ez utóbbi, mellyel csak egy pillanatnyi egyezség volt közös bennünk, végül is olyannyira rám kényszerítette magát, hogy elválaszthatatlanná váltam tőle, és hasonlóvá egy olyan hiba mélységéhez, amelyet nem lehetett megvallani. Jól láttam ezt, amikor elengedett, és egyedül előre lépett nem törődve a személyemmel, nem félve attól, hogy esetleg követik; egészen természetesen kiment az előszobába, majd nem sokkal később be a szobába, melynek ajtaja becsukódott.
Ha nem ilyen nagy lett volna a csalódásom, akkor véglegesnek bizonyul. Akkor elmentem volna. Én is kimentem volna az előszobába, és onnét megérkezve a Victoire utca nyugodt áramlásába, lefelé, az Opera felé tartva, mely egy ilyen órában tetszett nekem, boldog lettem volna. Nagyon pontosan láttam, hogy milyen fényben tárul fel a tér és ezeknek az utcáknak a nem lopakodó, mint azt hiszik, hanem éppen ellenkezőleg: családias és nagy kedvességgel bíró mozgása egy ilyen pillanatban; ezek a világ legszebb órái, olyan órák, amikor bárki vidám bátorsággal elviseli, hogy vég nélkül éljen. Azt gondoltam: egy pillanat múlva ott leszek, és hatalmas örömöt éreztem legbelül. A nappal! Az éjszakai utcának ezek a pillanatai alkotják a nappal dicsőségét, a már égő, fával rakott tüzet, melyben mindegyikünk szertefoszlik és az önmagáról még mit sem tudó nappal reszketésében ég. Mindezt láttam, mindezt átéltem, mivel volt már benne részem. Elérhetőek voltak számomra ezek az órák, amelyek nem követeltek meg tőlem semmit, és amelyektől én sem kértem mást, csak azt, hogy múlásuk közben ne érintsenek, és ne tudjanak rólam, miután már megismertek. Ami igaz is, mert szerencsére nélkülem teltek; én pedig a tudtuk nélkül szintén vidáman mentem tovább az időben, eltörölten és eltörölve az örökkévalót. Egyedül? Egyedül! Hanyatlásom mindenhez elegendő volt.
És folytatódott, mint valami régi komédia: az utolsó, boldog pillanat – olyannyira, hogy sohasem az utolsó. Ráismertem, még mindig tökéletesen boldogan, a legvidámabb és legszabadabb világosságára, de jelenleg vidáman távoli volt az ablaküveg mögött, újra elragadva a világ sodrása által, neheztelés nélkül azért, hogy játékba vonták, mint engem. Végül is mi egy éjszaka? Bizonyára nem meglepő, hogy ezekből az órákból kimondhatatlan öröm érzésével kerültem ki. Igen, a mozgás átkelt az éjszakán, megszületett az órák jó szándékából, a csalódás teljességéből, és újra megszületett a sötét jövőből, az idő csalásából, és mindenekelőtt abból, hogy sohasem fog létezni elég nagy csalódás. A csalódás nem lehetséges, reggel ezt fedeztem fel nyugodtan.
Amennyire visszaemlékszem, de igazából csak a hatalmas nyugalom jut eszembe: a lakás az új nap érkeztével megnyílhatott arra, amit én Claudia oldalának neveztem, vagyis ott volt a nekem nyújtott udvarias segítségére való udvarias válaszadás kötelezettsége, a fürdőszobába való visszatérés, annak bizonyossága, hogy jelenlétem bámulatos módon „ide nem illő”, mint mondta, azután az a benyomás, hogy ezentúl egy olyan szerepnek kell átadnom magam, legyen az akár komédiázás, amelyet az ő közvetítésével (akárhogy is, a vendége voltam) az ésszerű élet megjelenési formái szabnának belőlem, mint modellből. Mindez, és az érkező álom, és az álom túlsó oldalán a zajok, a valószínűleg a fürdőszobából érkező léptek fáradtsága, melyeket továbbra is hallottam, a szertefoszló arcok, melyek közeledtek és távolodtak, egy homályos figyelem érzése, melynek én voltam a középpontja és a tétje, nem is egy ellenséges felügyelő hatalom érintése, hanem valami még annál is rosszabb, mely különös módon hasonlított annak az ideges szorításnak az emlékére, amely éjszaka visszatartott, és még most, még az álom minden veszélyes áttételében is jelen volt, szorított és tartott, az utolsó pillanatban mindig megmentve egy engesztelhetetlen erő döntése által: ezek a benyomások, és még ezer más, egészen közeliek a lázhoz, az igazság nélküli fecsegéshez, az idő szarkasztikus pusztulásához, újra és újra rám zuhantak, hogy bizonyítsák az alvó hiábavaló munkáját, és valamennyi belezuhant ugyanabba a nyugalomba, mely mivel egyáltalán nem pihenés volt, hanem valami mély és eleven dolog, kiengesztelte őket végtelen nagy örvénylése vadságában. Maga Claudia sem menekült meg ettől a nyugalomtól, vagy pedig csak közte és köztem létezett, mindenesetre a nyugalom kevésbé feszültnek, ugyanakkor kevésbé udvariasnak is mutatta nekem őt, talán izgatottabbnak, aki kissé véletlenszerűen lépett be és ment ki, mint aki elfogadja az idő törvényét, és nem készül már átvetni magát a szükségszerűségen. Talán most már biztosabb volt magában és bennem is, akinek felmérhette volna a gyengeségeit, ám ez nem volt jellemző rá, nem engedte el magát olyan könnyen, bizonyára nem gondolta magát győztesnek csak azért, mert megnyert egy éjszakát, lesben állva fülével mindenki másnál jobban hallott minden csendes zajt, melyek az általa közém és sorsa közé emelt éjszakának a sűrűségét támadták. Igazság szerint nem is volt olyan sok probléma. Biztosíthattam, hogy hagyom mozogni az általa megkívánt nyugalomban, hogy joga van végtelen hosszan elidőzni az általa kedvelt pillanatokban, anélkül, hogy türelmetlenné tenném efféle kérdésekkel: „Mi fog történni néhány óra múlva? És holnap? És azután? Nem kellene nekem inkább...?” Az élet a lehető legtermészetesebb módon pergett tovább, és ha voltak is nehéz pillanatai, hát csak azért, mert egyikünk vagy másikunk nekilátott erőltetni, és azt állította, mert hiszen véget kellett neki vetni, hogy sikeresen eljuttatja valamilyen véghez.
Természetesen ez a helyzet nem volt fenntartható, és mi egyáltalán nem azért voltunk ott, hogy fenntartsuk kis közösségünket. Éppen ellenkezőleg, mindegyikünk a végkifejlet fenyegető közelségére támaszkodott – mely fenyegető közelségnek semmi köze nem volt az időtartamhoz –, de olyan erősen támaszkodtunk rá, hogy egy-egy semmire sem alapozott pillanat felépítése a lehető legszilárdabbnak is tűnhetett. A dolgok ezen állása nem volt senki műve, azt akarom ezzel mondani, hogy senki nem fordult hátra megszemlélni. Nem tudom, mit gondoltak róla a kinti emberek. Bizonyára semmit, mert nem láttak belőle semmit, de azt is hozzá kell tennem, hogy a bentiek sem álltak készen arra, hogy átnézzenek a válluk felett, hogy lemondjanak látásuk mélységéről egy szigorú ítélet kedvéért, főleg egy ilyen pillanatban. Egészen bizonyos, hogy ez az ítélet ott ólálkodott körülöttem, kísértésként, csapdaként, melybe semmi áron nem volt szabad hagynom magam beleveszni, és még most is, mikor már megbéklyóztam, most is annak vagyok ura, amit mondok, nem pedig annak, amit láttam. De attól kezdve, és jóllehet néha olyan közel voltam a mindent látáshoz, hogy megakadályozandó a minden víziójában való elveszésemet, borzalmas passzivitás erőfeszítésére kellett magam kényszeríteni, tehát attól a pillanattól kezdve – ami kétségtelenül egy hosszú történet eredménye volt, vagy még inkább valami olyan dologé, amely nem az én művem volt, és úgy tűnik, sohasem fogom tökéletesen átlátni, csak ha eljön a pillanat – én magam is jogot nyertem arra, hogy kizárólag tekintetem szenvedélyéhez ragaszkodjam határozottan, bármily terméketlen és kevéssé boldog legyen is az.
Várakoztunk volna? Nem hiszem, vagy pedig olyan különös módon óvatos magatartással az idővel szemben, melynek lényege inkább az volt, hogy a maga módján – ami meglehetősen különböző volt – mindegyikünk próbálta csillapítani a várakozást úgy, hogy minden egyes pillanatot a folytatás által nem ismert nyugtalansággá formálta. Az időtartam egyik szerencséje az volt, hogy az egyedül valóban aktív személy arra törekedett, hogy a dolgok ne változzanak. Nem egészen világos okokból – ez egyike volt azon régióknak, melyek felé nem kívántam visszafordulni – mintha azt gondolta volna, hogy mivel arról a pontról, ahol álltunk, már nem lehet, legalábbis direkt módon visszafordulni, egy energikus elhatározással mindent meg kell állítania, kőszerűen változtathatatlanná kell tennie a helyzetet, vagy meg kell hosszabbítania, el kell szigetelnie oly módon, hogy ott minden csak az ő ellenőrzése mellett, a szándékainak megfelelően történhessen, vagy pedig azt remélte, hogy ez az olyannyira fenyegető helyzet elvágva eredetétől és céltalanul sodródva végül is szétbomlik egy jövő nélküli középszerűségben: vajon ezek voltak az indítékai? Inkább az enyéim; valami olyan dolog hajtotta előre, amit én nem tudtam felfogni. De még ha azt rosszul láttam is, hogy mi van a fejében, azt nagyon jól érzékeltem, hogy rögtön, illetve alvásom ideje alatt micsoda ügyességgel oktatta ki a dolgok külső megjelenését és hozta létre körülöttünk egy szilárd létezés kereteit.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr701415909

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.