Olvass!

KönyvesBlog

Kertész: Nem holokauszt-irodalmat írok, hanem regényeket

2009. november 09. Burden

A Die Welt Kertész Imrével 80. születésnapja alkalmából interjút készített, amiről az utóbbi napokban sokan írtak és beszéltek. Itt a teljes interjú fordítása

Kertész úr, ön november kilencedikén lesz nyolcvanéves, a legszebb ajándékot azonban erre a születésnapra nem Ön, hanem valaki más kapja.

Igen, vajon ki?

Természetesen Berlin, hiszen ön még mindig e város falai között él.

Miket beszél? Hát berlini vagyok!

Különös, én valahol azt olvastam, hogy Budapestről származik…

Ön túl sokat olvas. Hadd mondjam el, hogy nagyvárosi vagyok, és mindig is az voltam. Egy nagyvárosi ember pedig nem tartozik Budapesthez, az a város szinte teljesen balkanizálódott. Egy nagyvárosi ember inkább tartozik Berlinhez.

Mi az, ami annyira elbűvöli itt?

Erről sokat tudnék beszélni, engedje meg, hogy két dolgot említsek. Berlin a legmuzikálisabb metropolisz a világon. Ez döntő érv arra, hogy miért élek itt immár nyolc éve. Amikor még Budapesten laktam, a tranzisztoros rádiómmal állandóan a fürdőszobába kellett mennem, ha zenét akartam hallgatni, mert csak ott volt jó a vétel. Itt van három operaház, ahova bármikor elmehetek, nem is szólva a nagyszerű filharmonikusokról. Egy zenekedvelőnek ezek paradicsomi állapotok. És a város barátságos, urbánus atmoszférája! Főleg itt Charlottenburgban. Olyan szép, ahogy sétálnak az emberek az utcákon, ülnek a kávéházi teraszokon. Olvasnak, esznek, isznak, és flörtölnek. Berlin nyáron olyan, akár egy páratlan welness-környezet, mit is mondhatnék, mint egy hangulatos szauna. Mindenki azt tesz, amit akar, mégpedig a világ legtermészetesebb módján. Semmi stressz, semmi agresszió. Az emberek barátságosak egymással, és barátságosak velem is, ez a tapasztalatom az első perctől kezdve, ami mind a mai napig így maradt.

És Budapest mindezt nem tudja? Amikor tíz évvel ezelőtt megmutatta nekem a várost, az is színes és vidám volt.

Turistaként így tűnhetett önnek, de ez csak a látszat. Nemrég tíz napot töltöttem egyvégtében Budapesten. A helyzet tíz év alatt folyamatosan romlott, ma a szélsőjobboldal és az antiszemiták szava a döntő. Magyarország régi szenvedélye, a képmutatás és az elfojtásra való hajlam ma ugyanúgy jellemző, mint mindig is. Magyarország a háborúban, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindebből semmit nem dolgoztak fel, csak elkendőzték holmi szépítgetésekkel.

Ön Budapesten született, ott töltötte a gyermekkorát, a buchenwaldi koncentrációs táborból szabadulva is oda tért vissza. Itt keletkeztek a legfontosabb művei, amelyekért 2002-ben Irodalmi Nobel-díjat kapott, mindenekelőtt a Sorstalanság, amelyet 1975-ben, tizenkét évi munka után adtak ki. Az ön hazájának rendkívül gazdag az irodalma. Hát tényleg nincs ott semmi, amihez kötődne?

Én az európai kultúra produktuma vagyok, egy dekadens, ha úgy tetszik, gyökereit vesztett figura, ne nyomja rám a Magyarország-cimkét! Éppen elég, hogy az Ön honfitársai zsidót csináltak belőlem. Faji és nemzeti kötődések nem számítanak nálam. És ha már szóba hozta a magyar irodalmi környezetet, elárulok önnek valamit: a szocializmus éveiben egyetlen államilag támogatott könyvet nem olvastam el. Egyszerűen az ízlésem nem engedte. Minden alkalommal, amikor megpróbáltam, a gyomrom fordult fel. Természetesen akad pát magyar szerző, akiket nagyon tisztelek. Bámulatra méltó nyelvművészek, játékos természetű dekadens szerzők, akiknek a neve önöknek Németországban semmit nem mond. Például Krúdy Gyula, aki 1878-tól 1933-ig élt, vagy Szomory Dezső, Krúdy kortársa, mindketten egyszersmind nagyszerű esszéisták is voltak…

Ahogy Márai Sándor, akit ön szintén nagyra tart?

Ahogy Márai Sándor, akinek a naplóit egészen kitűnőnek tartom. A regényeit kevésbé, azok nem a modernitás csúcsteljesítményei. Magyarországon persze nem volt irodalmi modernitás. Jóval a háború után Nádas Péter és én pótoltuk ezt a hiányosságot, de aztán már jött is a posztmodern Esterházy Péterrel. Fiatal íróként azonban európai irodalmat olvastam, mindenekelőtt német irodalmat.

Ki volt önre különösen nagy hatással?

Thomas Mann, ez nem is kérdés! 1954-ben Lukács György kiadta az első Thomas Mann-szövegeket a háború után, azokat szinte faltam. Ami megváltoztatta az életemet, az a Halál Velencében és a Walsungenblut (Walsungvér címmel jelent meg magyarul. – a fordító)

A Walsungenblut a maga antiszemita karikatúrájával…

Engem nem érdekelnek az eszmék, az esztétika érdekel. És tegyük a kezünket a szívünkre, újgazdag, pöffeszkedő zsidók, akiket Thomas Mann a Walsungenblutban ábrázolt 1910-ben, kétségtelenül léteznek. Miért kellene ezt a szerző szemére vetni?

Auschwitz után ezt azért talán már nem lehet olyan nagyon elfogulatlanul kezelni…

Lehetséges, de engem ez nem zavar. Tudja, én nagyon önfejűen gondolkodom a Soáról. Én akárcsak Jean Améry, nem-zsidó zsidó vagyok. Állandóan visszatérünk a kollektív identitásunkhoz. Ez nem tetszik nekem. És nem szeretem a népzenét sem, a klezmer unalmas.

Mégis sok könyvet írt a holocaustról.

Azért írtam a holokausztról, mert ezt az egyedülálló tapasztalatot, a huszadik századnak ezt az oly jellemző tapasztalatát meg kellett élnem, és meg is tudtam élni. Mert ott voltam Auschwitzban és ott voltam Buchenwaldban. Gondolja meg: micsoda tőke. Csakhogy én nem holocaust-irodalmat csináltam, hanem regényeket írtam. Hivatásos író vagyok. Minden eredeti mondat, minden odaillő szó, ami sikerült, az örömet okozott. Az indíttatásom mindig és mindenekelőtt művészi volt.

Ezért van az, hogy ön a zsidóság megsemmisítéséről nem morális nézőpontból ír?

Többek között ezért. Persze még valami ide kívánkozik: nem szabad ezt a megsemmisítési kísérletet, a huszadik század rasszista antiszemitizmusát elszigetelten szemlélni. Ezt a korszak nagyobb összefüggésében kell látni, és ez az összefüggés a totalitarizmus. A totalitarizmus a náci uralom végével együtt nem számolódott fel. Egy olyan országban, mint Magyarország, ezen kívül azt is láthatja, hogy a nácikkal nem tűnt el az antiszemitizmus sem.

Aki a könyveit olvassa, és nem csak a Sorstalanságot, hanem ennek folytatását, a Kudarcot, vagy az legutóbbi regényét, a Felszámolást, annak feltűnik a nagyon jellegzetes Kertész-hang ironikus, gúnyos, szarkasztikus tónusa. Ezt a stílust fáradságos munkával dolgozta ki, vagy érvényes ide az ismert mondás: „A stílus maga az ember”?

Igen érvényes, ez a természetemből fakad.

Az elején már beszéltünk a születésnapi ajándékozásról. Van valami, amit különösen kívánna a nyolcvanadik születésnapjára?

Azt kívánom magamnak, amit az összes többi embernek is kívánnék: békességet és kultúrát.

Tilman Krause 7. November 2009.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr611513076

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.