Olvass!

KönyvesBlog

Tóth Krisztina: Nem hiszek a radikális újításban

2009. december 03. RóbertKatalin

Fotó: Valuska Gábor

Tóth Krisztina irodalmi munkásságáért, fordításaiért és verses köteteiért többszörösen díjazott költő és író. Tizenhárom verses és két prózakötete jelent meg, több antológiába is írt, a Nők Lapja és az Élet és Irodalom állandó tárcaírója, általános iskolai irodalomtankönyvet szerkesztett. Az írónővel a Hazaviszlek, jó? című tárcakötetének megjelenése kapcsán beszélgettünk.

2005-ben a Bikinivonal című előadás készítésekor azt nyilatkoztad, hogy próbálkozol prózával, de még csak néhány műved van. Most viszont már a második prózaköteted jelent meg.

Ezek összegyűltek, mert évek óta publikálok különböző lapokban tárcanovellákat. A Nők Lapjában van egy sorozatom, idén az Élet és Irodalom egyik tárcaírója voltam, ezekből is sokat beválogattam a kötetbe. Ezek nem olyan szövegek, mint a Vonalkód novellái voltak, ezek kifejezetten tárcák. De készül egy novelláskötet is, már elég jól állok vele, sok novella véglegesen összeállt már benne. Most valamiért fontos lett számomra a próza.

Miben különbözik egy tárca és egy novella?

Más igénnyel és más lélegzettel íródik, tehát nem csak terjedelmi különbség van. A tárca sokszor valami aktualitáshoz kötődik, aztán persze elemelkedik attól.  De ami nagyon erősen kapcsolódott eseményhez, hírhez, aminek kimondottan az adta meg a helyi értékét, azt azért kihagytam ebből a kötetből. Olyan történeteket igyekeztem beválogatni, amikről azt éreztem, hogy valamilyen irodalmi értéket is képviselnek. Átmenetet jelentenek mondjuk a publicisztika és a klasszikus értelemben vett novella és elbeszélés között.

Nagyobb munka megírni egy hosszabb lélegzetvételű novellát, vagy inkább a sűrítés, az aktuális tárca a nehéz?

Ha őszinte akarok lenni, nekem minden nagy munka; eléggé szöszölős vagyok. Nem írok gyorsan. Pontosabban még ez sem igaz, mert amikor tényleg nekikezdek, akkor viszonylag hamar elkészülök. De odáig eljutnom – vagyis azon vacakolni, hogy mi az, ami történetté legyen, mit kell belevenni – hosszú idő. Így szépen alakulnak a mondatok fejben, és amikor azt érzem, hogy már megvan egy történetszál vagy egy figura, amikor már tudom, hogy hogyan beszél vagy viselkedik az illető szereplő a történetben, akkor már könnyebb megírni. És ilyen értelemben sajnos nincs különbség a nagy történetek meg a kisebb novellák között. Persze ennek alapján azt képzelhetnénk, hogy akkor a novella és a nagy próza között sincs akkora különbség, hogy ez csak formai, terjedelmi dolog, de szerintem nem így van: az más fajta szerkezet, arra egyelőre nem futja a levegőmből.

A verseid is lassan érlelődnek?

Azok is nagyon lassan, hetekig, hónapokig készülnek – már ha ezt „nagyon lassúnak” lehet nevezni. Van egy indítósor, amiből vagy lesz valami, vagy nem. Sok felmerülő rímből, a prózánál érdekesnek tűnő alapötletből nem lesz végül vers vagy történet. Most például egy olyan történetet írtam meg, amit körülbelül két évvel ezelőtt mesélt valaki; nagyon tetszett, de el kellett telnie ennyi időnek, hogy tudjak vele kezdeni valamit. Tele van a fejem ilyenekkel. Hallok valamit, és elrakom. Akár egy szót, aminek olyan erős sugárzása van. Ismeretlen, különleges, vagy esetleg ritkán használt tájszó.

A verseknél tehát van egy indítósor vagy kép. Hogy indul a prózaírás?


A prózában is mindig van vagy egy indító kép, beszélgetés vagy mondat: egy mozzanat, ami megmarad bennem, amiből kisarjad a történet. Van például egy tárca éppen ebben a kötetben, ami egy tetovált könnycseppes lányra épül, akit évekkel ezelőtt láttam a városban. És most a rádióban beszélgettem egy szerkesztővel, aki szintén látta már ezt a lányt a metróban. Lehet, hogy a műsor után jelentkezni fog, hogy ő az, vicces lenne. Évek óta forgattam a fejemben, hogy valamibe bele kéne írni ezt a figurát, és aztán ő lett az egyik szereplője a Valentin című novellának.

A történetek egy része egyes szám első személyben lett megfogalmazva. Mennyivel személyesebbek ezek a történetek?

Ha jelezni szeretném valaminek a fontosságát, ha személyes érintettségre szeretnék utalni, arra nagyon alkalmas az egyes szám első személy. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ami így van elmesélve, az mind velem történt, hiszen ezek irodalmi művek, vagyis konstruált, szerkesztett dolgok. Persze van olyan is, ami tényleg velem történt, sőt olyan is, ami nem egyes szám első személyben van leírva, de az én életemből vettem át hozzá motívumokat. Ez utólag a könyv felől szinte visszakereshetetlen, de tulajdonképpen nem is lényeges. Az író maga soha nem érdekes, a szöveg a lényeg.

Fél éven belül két köteted is megjelent. Elbír a magyar olvasóközönség egy évben két Tóth Krisztina kötetet is?

Nagyon különbözik egymástól a két kötet, és szerintem nincs is feltétlenül fedésben az olvasórétegük. Kevesebben és nehezebben olvasnak verset, mint ahányan prózát. Ugyanakkor bízom abban – és a tapasztalat ezt igazolja is –, hogy akik megszeretik a tárcanovellákat, azok nagyobb hajlandóságot mutatnak a versek iránt is, és esetleg azt is elolvassák, holott eredetileg nem versolvasók. A versolvasáshoz sokkal nagyobb irodalmi előgyakorlat kell. Nem könnyen befogadhatók ezek a versek, de úgy képzelem, hogy a világuk nem különbözik radikálisan a novellák világától.

Miért nehezen befogadhatók a verseid?

Ez így nem mondanám, árnyaltabban fogalmaznék: valamit mindenképpen befogad belőle a –mondjuk így – gyakorlatlanabb olvasó is,  hiszen van egy olyan rétege a versnek, ami nem a tudatos olvasásra épít. Felfigyel rá, hogy vers dallamos, zeneileg közelít hozzá – de vélhetően nem érzékeli a szöveget a maga teljességében. Aki nem olvas rendszeresen kortárs irodalmat, nem követi a mai költészet egymástól sokszor nagyon eltérő hangjait, az talán nem képes minden rétegüket befogadni. Nem biztos, hogy érzékeli az utalásokat, a játékokat, az allúziókat, nem szólal meg benne feltétlenül a parafrazált vers eredetije. Ez nem is feltétlenül baj, mégis azt gondolom, hogy nagyobb és bonyolultabb a játéktér, ha valaki ismeri az előzményeket és folyamatában látja az irodalmat. A kortárs irodalomban nagy szerepet kapnak az utalások, a szerző utal a hagyományra próbálja magát elhelyezni benne, továbbvisz egyes szálakat. Ezt pedig nehéz annak követnie, aki csak alkalomszerűen olvas verset.

Neked fontos, hogy kapcsolódj a kortárs irodalmi folyamatokba?

Mindenki kapcsolódik, aki ebben az irodalmi térben mozog. Én egyébként nem hiszek a radikális, mindent felforgató újításban, a teljes elszakadásban: inkább az összegzésben. Az a helyzet, hogy az az alkotó is egy adott irodalmi hagyományt jelöl ki, aki mondjuk látványosan szembefordul vele: akkor is ahhoz képest határozza meg magát és az elrugaszkodási pontjait. Én azt képzelem, sokféleképpen lehet innovatívnak lenni, úgy is, ha abból hozok létre egy mozaikszerű, új mintázatot, amit korábban magamba szívtam és beépítettem a verseimbe. Részei vagyunk egy irodalmi, nyelvi, kulturális folyamatnak és ennek tulajdonképpen örülni kell. Ráadásul irodalmi szempontból ez egy virágzó korszak, ez visszahat az alkotókra. Jó művek születnek és ez inspiráló, mert minden mindenre hat, a közeg is az alkotókra.

Ezt a szemléletet próbáltátok a Valaczka Andrással írt irodalomkönyvetekben is képviselni?

Igen, pontosan ez volt az egyik vezérlőelv, amikor szerkesztettük a tankönyvet, ilyen alapon próbáltunk egymás mellé helyezni a műveket. Például ha a halotti beszéd volt a kulcsszó, akkor a nyelvemlék mellett ott van Kosztolányi és Márai is. Itt a hagyományra próbáljuk fölhívni a figyelmet, hogy bizonyos dolgok tovább élnek, szinte hívószóként működnek. És azt is jelezni akartuk, hogy az irodalom nem egy elvont diszciplína, hogy az irodalmi művekben a mi életünk problémái jelennek meg, és az olvasmányok nem elsősorban tananyagot, hanem örömforrást kell jelentsenek.

Sikeres ez a tankönyv?

Úgy tűnik, hogy nagyon jól működik. Ez nagyrészt Valaczka Andrásnak köszönhető, aki a józanságot képviselte a szerkesztésnél, és azt mondta, hogy nem szabad túl sok újdonságot beletenni, mert a tanárok meg fognak ijedni tőle. És végül is neki volt igaza: úgy tűnik, hogy ez az arány még pont befogadható azoknak, akik vállalkozó szelleműek, de megszoktak egy tanítási metódust. Nagyon jó visszajelzéseket kapunk tanároktól. Általában az a tapasztalat, hogy kezdetben igényel ugyan némi energia befektetést a tankönyv, sok új művet kell elolvasni a tanításhoz, az órai munka viszont sikeresebb, és a gyerekek annyira rákapnak az olvasásra, hogy tulajdonképpen megéri a befektetést.

2004-ben még azt nyilatkoztad, hogy az írás mellett szükséged van másra is ahhoz, hogy meg tudj élni. Ma már csak hobbi az ólomüvegablak-készítés?

Igen, átfordult a dolog. Elég sokat járok felolvasni, és szerencsére a Vonalkódot is sokat fordítják, így most már nagyrészt a jogdíjakból és az irodalomból élek, az ablak-készítés pedig megmaradt hobbinak. Szeretném is megtartani, mert egyrészt így nem vagyok kiszolgáltatva semmilyen módon az irodalmi működésnek, másrészt több lábon kell állni.

Mennyire van időd mostanában hobbival foglalkozni?

Most semennyire. Jelen kell lennem különböző író-olvasó találkozókon, eleget kell tenni  a felkéréseknek. Ezt egyáltalán nem panaszkodásból mondom, ez egy örömteli dolog, csak közben nagyon nehéz a helyes arányt fenntartani, mert én alapvetően egyedül szeretek lenni. Én akkor vagyok a legboldogabb, amikor végiggondolhatom, hogy hogyan is nézzen ki az épp aktuális mondat, ha a készülő szöveggel lehet babrálni. Nincs nagyobb kielégülés, mint amikor történetté vagy verssé válik valami, ehhez pedig egyedüllét és csönd szükséges. Annál nagyobb boldogság nem létezik.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr741559344

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.