Olvass!

KönyvesBlog

Egy világot nem látott ember feljegyzései

2010. január 26. florescu

Robert Walser: Jakob von Gunten

ford.: Bán Zoltán András, Scolar, 2006, 175 oldal, 2200 Ft (B)

 

Az utóbbi évtizedekben – elsősorban saját nyelvterületén – mind nagyobb megbecsüléssel és figyelemmel kísért svájci író másik regényével, A Tanner testvérekkel nem voltam kibékülve. Jelen regény ismeretében azonban már tisztábban látom, mi is zavart annyira. A helyzet az, hogy ott az életképtelen főhősök tulajdonképpen hasonló, de mégis eltérő élethelyzetei olyan irányban írták szét a regényt, hogy az a töredezettség, egyenletlenség látszatát kelthette. Azt gondolom, hogy a magányra hajlamos, reflexív és önreflexív századfordulós főhős akkor érezheti magát teljes biztonságban, ha abszolút hierarchiával rendelkezik az adott szöveg többi szereplője fölött. Így válhat a Jacob von Gunten is igazi én-elbeszéléssé, érthetően pozitív reakciót kiváltva a kor olyan íróiból, mint Kafka vagy Musil. Freud a 20. század elején újra az individuumra terelte a figyelmet; életművének ismeretében kapott új értelmet az álom, a vágy, és az ösztön (csak néhány példát említve). Így nem csoda, hogy az – előző Walser-regény kapcsán már említett – Malte Laurids Briggéhez (Rilke) hasonlóan itt is újabb jelentésrétegeket kaphat a szöveg, ha Freud ismeretében olvassuk, noha Walser 1908-ban fogant regénye (sem) csupán automatikus újraírása vagy gyakorlati példája a pszichoanalitikus eszméknek.

Témájában a regény közel áll Musil, Vargas Llosa vagy Ottlik Géza „iskolás”, az én fejlődését jelentősen elősegítő vagy gátló új környezet bemutatását célzó regényeihez, ám itt a hangsúly az egyént ért megpróbáltatásokból leszűrt (élet)tapasztalat állandó újraíródására esik a kalandokkal tarkított sűrű narráció ellenében. Mindehhez kedvező az – utószót jegyző Báthori Csaba szerint „naplóformának” titulált – forma, amely a történések és a lejegyzés közötti időt szinte a minimálisra csökkentve képes friss reflexiókat fűzni a különböző élményekhez. Jakob szövegarchívumának közege a Benjamenta Fiúiskola, ahová a fiú saját akaratából iratkozott be. Halvány utalásokból következtethetünk Jakob megelőző életkörülményeire, de a váltás okai elhomályosulnak. A családdal való kapcsolatot a báty szimbolizálja, akivel Jakob elvétve találkozik a városban. Ugyanez a „ködösítés” figyelhető meg a közeg leírásában: az egyetlen részletesebben bemutatott társ az atyáskodó Kraus – a többiek az epizódszerepnél is csekélyebb státust töltenek be a regényben.

Walser regénye rengeteg romantikus toposzt vonultat föl: a (világ)teremtő képzelőerő egyik leghatásosabb médiuma, az álom például számtalan alkalommal bukkan föl Jakob feljegyzéseiben. Mindazon szerepek előkerülnek itt, amelyek tudatos vagy elfojtott vágyakként „keretezik” Jakob életét, de annak tudatában, hogy a fiúintézet – a kijárás gyakori engedélyezése ellenére – meglehetősen zárt közegként funkcionál, ez nem is meglepő: a reflektáltan silány képzést biztosító intézet nem nyújthat fogódzót a tanulók civil életben betöltött majdani helyzetét illetően, így annak ellenére, hogy a tanórai gyakorlatok minden élethelyzetet megpróbálnak szimulálni a lánykéréstől (!) a halálig, a jövő csupán az illuzórikus álom és a valóságtól elrugaszkodott vágyakozás tartományaiban jelenik meg. A regényben az élet csak az iskolai színrevitel közegében funkcionálhat, és bár a végeredmény minduntalan a „szerény szolgálattevés magasztalása és megérzékítése”, ennek így sincs semmi köze az intézet falain kívüli valósághoz.

Mégis, ha van mondanivalója a regénynek, az a cselekvésbe vetett hit gyakorlatba való átfordításában összpontosul. Kraus, aki apja helyett atyja a főszereplőnek, erre buzdítja Jakobot, holott ő maga sem lehet biztos abban, hogy a „képzés” megfelelő alapot nyújt a nagybetűs életben való részvételhez. A toposz, miszerint a tudás helyett éppen a tudatlanság lehet az a „képesség”, ami átsegít az élet akadályin és buktatóin, Jakob esetében csak a regény virtuális folytatásában nyerhet(ne) jogalapot. A főhős, mint a Benjamenta utolsó felvett diákja a regény végeztével kilép az életbe, de a jövővel kapcsolatos korábbi imaginációk feltehetően nem korrelálnak majd a tényleges valósággal. Vagy mégis?

A könyv formátuma megtévesztő: a Jakob von Gunten véleményem szerint inkább kisregény, ez azonban mit sem von le értékéből. Látszólagos „rövidsége” ellenére a regény kedves olvasmányává válhat mindazoknak, akik élvezetet lelnek a színrevitt dekadenciában, és a kidolgozatlanságot a majdani olvasói „kiegészítéssel” ellensúlyozó formában. A gyakori álombetétekkel tűzdelt feljegyzésfüzér vagy felszabdalt monológ a 20. század emberének kissé paranoid lenyomata, de egyben időtálló nyoma is annak, ahogyan az életet rejtélyként értelmező szerző hősével együtt választ talál(hat) a minden individuum elé tornyosuló lét-kérdésekre vonatkozóan.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr761503299

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.