Olvass!

KönyvesBlog

Julia Franck: Miért nem küldtél az angyalok közé? - részlet

2010. március 27. könyvesblog

Julia Franck: Miért nem küldtél az angyalok közé?, Geopen kiadó, 2009, Ford.: Almássy Ágnes, 456 oldal

Prológus

Az ablakpárkányon egy sirály állt, úgy vijjogott, mintha a Baltitenger összes hangja szólt volna a torkából, magasan, akár a hullámok tajtékkoronái, és élesen, akár az ég színe, kiáltása a Königsplatz fölött halt el, csend honolt ott, ahol a színház romjai álltak. Peter nagyokat pislogott, remélve, hogy a sirály pusztán szemhéja rebbenésétől megriad és elrepül. Amióta vége lett a háborúnak, élvezte a reggelek csöndjét. Néhány napja anyja a konyhában ágyazott neki a földön. Mondván nagyfiú már, nem aludhat többé az ő ágyában. A nap az arcába sütött, a fejére húzta a takarót, és Kozinska asszony lágyan csengő hangját hallgatta. A hang a kőpadló repedései ből jött, az alsó lakásból. A szomszédasszony énekelt. Nem tudsz-e úszni, óh, kedvesem, ússz hát át ide. Peter szerette a két királygyermekről szóló dalt, a Kozinska asszony hangjából áradó fájdalmat, vágyakozást és szomorúságot. Ezek az érzések olyannyira túlnőttek rajta, ő pedig fel akart nőni, ennél jobban semmire sem vágyott. A takarón keresztül a nap jólesőn melengette az arcát, aztán meghallotta anyja lépteit, mintha nagyon messziről közeledtek volna. Hirtelen lehúzták róla a takarót. Gyerünk, gyerünk, felkelni, szólongatta az anyja. A tanító vár. Fuchs tanító azonban már régen nem olvasta fel a névsort, hogy jelen van-e minden gyerek, hisz kevesen tudtak mindennap jönni. Peter és az anyja napok óta minden délután kiment a kis kofferral a pályaudvarra, és megpróbáltak vonatra szállni Berlin felé. Ha jött is egy, annyira tömve volt, hogy nem fértek fel rá. Peter fölkelt és megmosakodott. Anyja nagyot sóhajtva levette a cipőjét. Peter a szeme sarkából látta, ahogy a kötényét is leveszi és a mosófazékba dobja. Fehér köténye nap mint nap korom- meg vér- meg verítékfoltokkal lett teli, órákon át kellett áztatnia, mielőtt foghatta volna a mosódeszkát, hogy addig dörzsölje rajta a kötényt, amíg vörös nem lesz a keze és ki nem dagadnak karján az erek. Peter anyja két kézzel leemelte fejéről a fityulát, kihúzta hajából a hajtűket, mire tincsei puhán a vállára omlottak. Nem szerette, ha Peter közben figyeli. Szemét a fiára villantva azt mondta: azt is ott, és mintha némi undorral a nemi szervére mutatott volna, hogy Peter azt is mossa meg, aztán hátat fordított, és végighúzta a kefét sűrű haján. Aranylón csillogott a haja a napfényben, és Peter azt gondolta, az ő anyja a legszebb a világon.

Tavasszal az oroszok elfoglalták Stettint, és azóta néhány katona Kozinska asszonynál lakott, de még ezután is lehetett hallani, ahogy kora reggel énekel. Múlt héten egyik nap Peter anyja az asztalnál ült és az egyik kötényét foltozgatta. Peter fennhangon olvasott, Fuchs tanító feladta nekik, hogy gyakorolják az olvasást. Peter utált hangosan olvasni, és többször is feltűnt neki, mennyire nem figyel oda az anyja. Feltehetően nem szerette, ha megzavarja valami a csöndet. Általában annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, ha Peter hangja a mondat közepén hirtelen elhalkult, és már csak mormolt valamit. Miközben maga elé dünnyögött, Kozinska asszony énekét hallgatta. Ki kellene tekerni a nyakát, szólalt meg váratlanul az anyja. Peter csodálkozva pillantott rá, de ő csak mosolygott és öltögetett tovább.

A tavaly augusztusi tűzvészben teljesen leégett az iskola, így azóta a gyerekek Fuchs tanító húgának tejcsarnokába jártak. Csak ritkán volt mit árulni, Fuchs kisasszony karba tett kézzel állva várakozott az üres pult mögött, a falnak támaszkodva. És bár megsüketült, sokszor tapasztotta be két kézzel a fülét. A bolt kirakatának nagy ablaka kitört, a gyerekek a párkányon ültek, Fuchs tanító pedig számokat írt föl a táblára, háromszor tíz meg ötször három. A gyerekek megkérdezték, hol veszítette el Németország a háborút, de nem akarta megmutatni nekik. Azt mondta, többé már nem tartozunk Németországhoz, és látszott, hogy örül ennek. Akkor hová, akarták tudni a gyerekek, hová tartozunk akkor? Fuchs tanító vállat vont. Peter ma meg akarta kérdezni, miért örül ennek.

Peter a csapnál állt, és a törülközővel szárazra dörgölte a vállát, a hasát, a nemi szervét, a lábát. Ha eltévesztette a sorrendet, ami már régóta nem fordult elő, anyja kijött a sodrából. Tiszta nadrágot és a legjobb ingét készítette ki neki. Peter odament az ablakhoz, megkocogtatta az üveget, mire a sirály elrepült. Amióta hiányzott egy teljes házsor az utca túloldalán, meg az azok mögött álló házak, sőt a következő utcasor is, szabad kilátás nyílt a Königsplatzra, ahol a színház romjai álltak.

Ne gyere túl későn, szólt utána az anyja, amikor Peter ki akart lépni az ajtón. Éjszaka azt mondta az egyik nővér a kórházban, hogy ma és holnap különvonatokat indítanak. Elmegyünk innen. Peter bólintott, hetek óta másra sem várt, mint hogy végre vonatra szállhasson. Csak egyszer, két éve, amikor Peter iskolás lett, és hazajött látogatóba az apja, akkor utaztak vonaton, az apja meg ő, apjának egyik kollégájához mentek Veltenbe. A háború már nyolc hete véget ért, de az apja még nem tért haza. Peter szerette volna megkérdezni az anyját, miért nem akar tovább várni az apjára, szeretett volna a bizalmasa lenni.

Tavaly nyáron, augusztus tizenhetedikére virradó éjszaka Peter egyedül volt a lakásban. Ezekben a hónapokban anyja gyakran vállalt két műszakot egymás után, a délutáni műszak után éjszakára is a kórházban maradt. Valahányszor az anyja nem volt otthon, Peter a kéztől rettegett, amely a sötétben kinyúl az ágy alól, a padló repedéseiből. Érezte a combja mellett bicskája fémes hűvösét, és újra meg újra elképzelte, milyen gyorsan kellene előrántania, ha megjelenne a kéz. Ezen az éjszakán hason feküdt anyja ágyában és hallgatózott, mint minden éjszakán. Legjobb volt, ha az ember pontosan az ágy közepén feküdt, így minden oldalon elég hely maradt, hogy időben észrevegye a kezet. Akkor oda kell döfnie, gyorsan és keményen. Kiverte a veríték, ha arra gondolt, hogy felbukkan a kéz, ő pedig megbénul a félelemtől, és képtelen szúrásra emelni a bicskát.

Pontosan emlékezett még, hogyan markolta meg két kézzel, az egyikben ugyanakkor a bicskát is szorongatva, a nehéz paplant és dörzsölte arcát a bársonyos anyaghoz. Halkan, csaknem finoman szólalt meg először a sziréna hangja, aztán felvisított, magas és elnyújtott hangon, majd átható vijjogásba csapott át. Peter behunyta a szemét. A hangtól sajgott a füle. Peter nem szerette a pincéket. Mindig újabb és újabb taktikát eszelt ki, hogy ne kelljen lemennie az óvóhelyre. A sziréna ismét felvisított. Kalapált a szíve és összeszorult a torka. Minden tagja dermedt volt és merev. Nagy levegőt vett. Libatollak. Belefúrta az orrát anyja párnájába, és beszívta az illatát, hosszan, mintha nem tudna betelni vele. Aztán csönd lett. Hatalmas csönd, Peter fölemelte a fejét és hallotta, ahogy vacog a foga, igyekezett csukva tartani a száját, minden erejével összeszorítani a fogait, és újra belefúrta arcát a libatollakba.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr251868533

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.