Olvass!

KönyvesBlog

Innen lopták az Avatárt

2010. március 29. -Szűcs Gyula-

B+
A nyikorgó idegen - Fantasztikus elbeszélések

Delfin-könyvek, 1971, 246 oldal.

A távoli jövőben egy tolószékes férfi visszautasíthatatlan ajánlatot kap: ideje nagy részét egy gombokkal és kijelzőkkel telezsúfolt gépben kell töltenie, hogy onnan irányítsa a gondolatai segítségével a saját kék bőrű, űrlény klónját. A sérült fickót teljesen magával ragadja az idegen, barbár világ, ahol újra futhat meg szörnyekkel verekedhet. Végre újra tökös férfinak érezheti magát, ezért végül belemegy, hogy a tudata az avatártestbe kerüljön át, elhagyva a satnya emberi porhüvelyt.

Nem, most nem a 2,6 milliárdos kasszasikerről, az Avatarról és bamba vigyorú Jake Sully-ról van szó, ez Poul Anderson Call Me Joe című, 1957-es novellája, ami 71-ben magyarul is megjelent egy extrém béna borítós Delfin-kötetben. A főszereplő, Edwin Anglesey, ugyan nem space mariner, csak egy antiszociális szobatudós, és a helyszín sem egy neonfényben úszó  dzsungel a Pandorán, hanem a Jupiter metántavakkal és acélkemény víz-sziklákkal borított felszíne, de hatása az Avatar mozifilmre tagadhatatlan. Mondjuk nincsenek benne feszes mellű űrindián lányok, a jupiterlakók ugyanis kentaurfélék (a címbéli Joe a telepata tudós négylábú avatárja). De a kék bőr, a farok és a vad természet stimmel, ahogy a soklábú szörnyek vadászata és beidomítása is.

A szerelmi szál viszont hiányzik a Call Me Joe-ból, bár a főhős kék űrlényekre gerjedése áttételesen azért jelen van. Anglesey ugyanis kitartó lobbizással eléri, hogy a telepata irányítók nélküli, többségében nőstény jupiterlakó klónokat a tervezettnél jóval hamarabb szállítsák át az űrbázisáról a bolygó felszínére. Az eredeti elképzelések szerint csak évekkel később került volna erre sor, és a telepatikusan irányított jupiterlakók egyfajta felsőbbrendű papi kasztként tanították volna a távirányítás nélküli, de tudattal már rendelkező fajtársaikat.

A Jupiter-programot Anderson történetében több tényező is hátráltatja: az óriásbolygó légköri viharai a másodperc töredéke alatt atomjaira bontják a földi űrhajókat, a telepatikus irányítást pedig megnehezíti, hogy ismeretlen okokból sorra kisülnek az agy pszi energiáit kordában tartó, méregdrága K-csövek. Anglesey/Joe viszont, bármennyire is jó érzés kunyhóépítés közben négy lábon nyargalni, egyedül érzi magát a barbár bolygón, ezért elkezdi a saját tervét szövögetni...

Ez a testcserés-pszis sztori valószínűleg nagyot szólhatott az 50-es években. Akkor a Jupiter felszínéről sem tudtunk annyit, mint most, és hol voltak még a gondolataikkal kanalat hajlító meg kecskéket bűvölő félőrültek? Ráadásul a történetvezetés igazi régivágású scifi, az eseményekről jellemzően az űrbázis tudósainak cigiszünetében  lezajlott párbeszédekből értesülünk. Viszonylag kevés az olyan jelenet, ahol maga a kék űrlény, a címbéli Joe a nézőpont karakter, ezek viszont a space fantasy legszebb hagyományait követik: magányos hősünk a baltájával fura pókférgeket aprít, és egyedül próbálja megzabolázni a vad őstermészetet.

A Nevezz Joe-nak és az Avatar közötti hasonlóság miatt egy dörzsölt vérügyvéd jópár scifiblog szerint kicsikarhatná Poul Andersonnak (illetve a jogutódjainak, mivel az író 2001-ben elhunyt) a "based on" vagy az "inspired by" kreditet az Avatar stáblistáján. Persze James Cameron nemcsak Poul Anderson novellájából vett át elemeket, az Avatarnak számos irodalmi és képregényes előzménye van, ezekről korábban az Indexen is írtunk.

A jupiterlakós novellát tartalmazó A nyikorgó idegen című Delfin-könyv ma már csak az antikváriumokban bukkan fel néha. A kötet anyagát egyébként egész jól összeválogatták:  a Nevezz Joe-nak mellett kiemelkedően jó benne Asimov robotmessiásos novellája, a Logika, és a címadó időjárőrös sztori, a Nyikorgó idegen Alfred Bestertől (ő amúgy a kultikus Tigris! Tigris! regény mellett a képregényhős Fantomnak is írt sztorikat).  A mese- és krimiíró Edmund Coopertől szintén egy droidos sztorit olvashatunk (A gyerek robot), a szovjet sci-fi szerelmesei pedig Mihail Jemcev és Jeremej Parnov A fellázadt harmincmillió című novellájával a halhatatlanság előnyeiben és hátrányaiban mélyedhetnek el.

A kötet amúgy ékes bizonyítéka, hogy a "Régen minden  jobb volt!"-duma egy ordas baromság. Rónaszegi Miklós ugyan tudott szerkeszteni, de Hegedűs Istvánt, a kalózhajókon és kőbaltás embereken edződött gyerekkönyv-illusztrátort nem kellett volna a kötet közelébe engednie: a robot- és űrlénykarikatúráknak tűnő, valójában véresen komolynak szánt illusztrációi, na meg a förtelmes borító (az öltönyös Nosferatuval meg a MÉH-telepen összerakott, kacsacsőrű pót-Mikrobival) nagyon sokat levonnak a könyv élvezeti értékéből.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr361874458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.