Olvass!

KönyvesBlog

Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére (részlet)

2010. április 14. barraban

Tézisem – Istenem, milyen régóta várok erre, hogy tézisem legyen: egy fél
évszázada élek e „reményét és emlékezetét vesztett bolygón”, s eddig még a
közelében sem voltam, hogy tézisem legyen! – a következő: Puskás a futball utolsó
személyisége, személyes személyisége, a modernitás utolsó villanása és
összefoglalása, az út az egyetlen metafora felé. Őt követően már (csak) sztárok
vannak, a léthelyzetnek nem megoldása van, hanem válaszverziók vannak, magas
szintű, perfekt változatok. Illetve, hogy gyorsan korrigáljak: Beckenbauer, Cruyff: az átmenet: valami már nincs és még nincs, és ebben az ürességben világol a bajor és németalföldi csillag.

Másképp fogalmazva: Puskással szűnik meg a játék, s kezdődik a szórakoztatás
korszaka.

Mintegy zárójelben: hiba volna Puskásban vagy a futballban túl széles metaforát
látni. Aki focizott vagy aki valódi drukker, az tudja, a futball a győzteseké.
Idegen a játék szellemétől például azt mondani, hogy inkább játsszunk jól, szépen,
és veszítsünk, mint rossz játékkal nyerjünk. Nem. Nyerni kell. És ha nyerünk, azt
úgyse lehet mindig rossz játékkal. Van a futballban valami szép, hideg
gyakorlatiasság. A művészetben ritka a Goethe, az inkább a veszteseké, inkább a
hiányé, mint a vané, inkább a vágyé, mint a beteljesülésé. És szerintem az ún.
életben sem kell állandóan nyerni. De a futballpályán igen. Aki ott nem akar
nyerni, az nem tiszteli a játékot. Az élet pedig megnyerhetetlen.

Puskás tehát az, akivel eltűnik valami a világból, más lesz, megváltozik, már nem
olyan, mint előtte volt, és soha nem is lesz olyan. És ez a század vajon nem az
ártatlanság elvesztésének százada? Minden korlát elvetésének és a korlátok
szükségszerű létének a belátásának a százada? Egyszerre beszélek (tudom, tudom:
csupán „beszélek”) a természetet legyőzni akaró, de legalábbis mindenestül
megismerni szándékozó természettudományokról, a matematika elvi korlátaira
rámutató Gödelről, a totális háborúról és Heisenberg bizonytalansági relációjáról,
Auschwitzról, a lyukról a történelemben, mely a történelem szükségképpeni része,
és a fénysebességről, melyről kiderült, kiderítettük, nem érhetjük el soha.

Szegény Puskás.

Puskás nem osztotta Heisenberg nézetét, ő mindig egyszerre tudván tudta a labda
helyét is, sebességét is (igaz, a futball Euklidész világa, ahol a kapufák
szögeinek összege mindig 180 fok). Én nem láthattam őt játszani, csupán egyszer,
1981-ben, hogy úgy mondjam, post festa, amikor 56 után először visszajött
Magyarországra, és rendeztek neki egy díszmérkőzést a Népstadionban. A rendszer
mintegy megbocsátotta, hogy nagy fia elhagyta 56-ban, örült, hogy Puskás
legitimálja őt, emlékszem az ez ügyben mondott sok megrohadt kádárista mondatra,
amely, a rendszer alkatának megfelelően, mondott is valamit, meg nem is.

Puskás akkor már ötvennégy éves volt, világnagy pocakkal, tulajdonképpen önmaga
paródiája, mondhatni, ezen a túlsúlyos módon korszerű, amit, a parodisztikusságot,
nem is fedett el a 100 000 ember nosztalgiája, mert ez már a nyolcvanas évek józan
vagy ironikus nosztalgiája volt, a csodálat és a csúfondárosság keveréke.

Ám amikor Puskás egyszer avval a bizonyos legendás bal lábával úgy indította a
szélsőt, hogy a labda negyvenméteres röppálya után, a hátvéd frizuráját borzolva
esett a hátvéd mögé, úgy, hogy a szélső éppen akkor ért, lépett oda, s evvel a
lépéssel azonnal behozhatatlan előnyre tett szert, akkor a 100 000 fáradt embernek
elakadt a lélegzete: színről színre megjelent előttük, akár egy angyal, az emberi
zsenialitás. (Ezeket a hosszú átadásokat eredményesen lehet gyakorolni, minél
többet, annál jobban tudja az ember. Én ott fölmértem, tehetséges kisfutballista,
hogy nekem körülbelül 357 év gyakorlás kéne ahhoz, hogy ezt tudjam.)

A zsenialitás nem a képességek kiválóságával azonos. Czirbor kiismerhetetlenebbül cselezett, Kocsis fejelt a világon a
legjobban, a szintén zseniális Bozsik megbízhatóbb volt, Budai gyorsabb, Lóránt
értelemszerűen keményebb, egyáltalán, Puskás jobb lába kizárólag emberi
szempontból volt értékelhető, szakmailag nem.

Az ő géniusza abban állt, hogy azonosulni tudott a játékkal, egy volt vele, vagyis
ő határozta meg a világot (a pálya négyszögéről beszélek), a modern álom maga,
nem?, s nem a világ adta, meghatározta lehetőségek közt választott, választotta ki
a legjobbat. Ez az időtlen benne.

Puskás megteremtette egyén és közösség egységét, amely nélkül az egyén, ő, nem
létezhetett. Nem mintha kellemes egyéniség lett volna, folyton veszekedett,
vitatkozott, dirigált. Nagyszájú, nem a békesség embere. Szélvihar, mondták róla
kortársai. De: őt nem kellett kiszolgálni, ő egyszerre szolgált és irányított.
Alávetette magát annak, amit ő teremtett.

Egy volt a labdával. Erről számos anekdota szól. Amikor egy edzésen a pályáról
kigurult labdát egy gyerek kézzel dobta vissza, akkor állítólag elsírta
magát. Kézzel! Láttátok, kézzel ért a labdához!, zokogott.

Puskás a Nagy Elbeszélés, a teljes személyiség és az élhető sors utolsó villanása,
aki még úgy tudta mondani (a játékával), én, mint Fontane.

Káprázatos, gyors karrier, szegénység, világválság, proli környezet, a kis Ferenc,
akit mindenki, azután az egész világ Öcsinek szólított, mintha mindenkinek a kis
testvére volna, már az apatejjel együtt szívta magába a focit, Bozsikkal, a
későbbi nagy csapat másik nagy emberével játszott együtt a kispesti grundokon, reggeltől estig, mindig, tizenhat
évesen már a Kispest (a későbbi Honvéd) első csapatában a felnőttek között,
tizennyolc évesen pedig a nagyválogatottban, sic itur ad astra, és ott, a
csillagok közt következik a dráma – Puskás tehát az a valaki, akivel még történhet
dráma –, 1954, Bern, a világbajnoki döntő (Puskás még évekig állította, hogy a
németek doppingoltak volt; az ember próbálkozik), következett 56, szétesett a
világ, szétesett a csapat, Puskás a 31 évével már öregnek számít, öreg és el van
hízva, de szinte csodaszerűen összeszedi magát (a szorgalom része a
zsenialitásnak), és a világ akkori legjobb csapatának, a Reál Madridnak lesz
éveken át alapembere.

De kell-e egyáltalán az életrajz? És lehet-e kizárólag a pályán lévőt figyelembe
venni? Vagyis hogyan olvassuk Puskást? Hisz például a játék-szórakoztatás váltás
alig írható le a pályán belülről. Vagy amikor Herbert Zimmermann (dicsérjünk meg
engem az objektivitásomért, ahogy itten vájkálok a nyitott sebben!), a berni döntő
riportere fölkiáltott: Rahn schießt! Tor! Tor! Tor! Tor für Deutschland!,
akkor ez az esemény nagyon is túlmutatott a futballpályán, és szinte a
Bundesrepublik újraalapításával lett egyenlő. S van olyan vélekedés is, hogy az
aranycsapat 56-os szétszóratása is jelképes, azóta nincs csapat, azóta nincs
ország, a magyar nemzet gerince törött volna el 56-ban, azóta sem találja
magamagát, illetve elbújt az ország, egy-egy személybe bújt bele, ahol Thomas
Mann, ott Németország, ahol Puskás, ott Magyarország.

Igen, hát ez marhaság.

De azért legyen ez alkalom föltenni a kérdést, egyáltalán mennyiben magyar Puskás.
Azt hiszem, a géniusz mindig nemzetek fölötti.
A hagyomány, a gyökerek több mint fontosak, de megkockáztatom, csak a közepes
futballista lehet német vagy magyar, ám, mondjuk, Beckenbauer csak most bajor,
régebben, a pályán, Beckenbauer volt.

Ha szorosan olvassuk (close reading) Puskást, akkor a társadalmi
összefüggések még kérdésesebbek. Hisz milyen következtetést kéne levonnunk Puskás
bal lábából a sztálinista párttitkár, Rákosi Mátyás tar fejére vonatkozóan és
fordítva? Mit jelent az, hogy a történelem egyik legundorítóbb rendszerében
virágzott a történelem legszebb futballcsapata?

Persze tudom: a diktatúrában a politika használja a sportot mint legitimációs
lehetőséget. Ó, azok a zseniális szovjet hokisok! Könnyedek, játékosak, megannyi
Mozart! Milyen nehéz szívvel utáltuk őket, milyen nehezünkre esett átállni az
esztétikai megítélésről a rosszkedvű morálisra!

A futball a tömegtársadalom terméke. Az arisztokrácia az individuális sportokat
preferálta. (A mamánk például állandóan ostorozott minket, hogy teniszezzünk, a
fehérben olyan elegánsak volnánk…) Mégis Puskás (mint a század paradigmája): az
utolsó teljes személyiség, az egyén mint személy, az utolsó, aki a szívet, a
szellemet és az észt harmóniában birtokolta. Mára a szív vagy szégyellendő, vagy
nyálas giccs.

Ha már lúd, legyen kövér, és akkor legyen már antitézisem is: Puskás az
első posztmodern, Puskás, aki nincs is, csak a róla szóló elképzelések vannak, a
tiszta lap, amelyre bárki bármit írhat, a népmesei hős, aki helyettünk győz, a
ravasz sváb, aki túljár a kommunista diktátorok eszén, Puskás, az áruló, a
vesztes, az önző. Ha egy Puskás van, ezer
Puskás van, Puskás az, amit képzelünk róla (eltekintve a konkrét bal lábától),
Puskás a megelőlegezett ezredvég, Puskás az örök lehet, a személyességtől
megfosztott én, ő az én mint akárki.

Azt mondja Nabokov, mondja Nooteboom, hogy az elbeszélő Proust nem az ember
Proust, és regényalakjai az ő képzeletén kívül nem éltek soha, sehol. Hát ez igaz
Puskásra is. Sapienti sat. Mindezek Puskást a legnagyobb futballistává teszik –
ennek a túlontúl hosszú évszázadnak a legnagyobbjává.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr491918914

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.