Olvass!

KönyvesBlog

Barabási Albert-László: Villanások - a jövő kiszámítható - részlet

2010. május 25. könyvesblog

Barabási Albert-László: Villanások - a jövő kiszámítható, Nyitott Könyvműhely, 2010, 300 oldal

1
A világ legjobb testőrei

Ha minden jól megy, mire a könyv végére ér, Ön is eljut a felismerésig, hogy akármilyen spontán embernek gondolta magát, valójában sokkal kiszámíthatóbb, mintsem hajlandó lenne beismerni. Ezzel persze egyáltalán nincs egyedül. Az én reakcióimat éppen olyan könnyű megjósolni, mint bárki máséit a környezetemben. Az emberek kiszámíthatóságát meghatározni hivatott algoritmusainkat több millió emberen teszteltük, és mindössze egyetlen ember esetében vallottunk kudarcot. Az illetőt Hasan Elahinak hívják. Szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben. Ez tűnt fel Hasannak, amikor végigfuttatta tekintetét azon a mintegy ötven külföldi beutazón, akiket a detroiti Metropolitan repülőtéren feltartóztatott a Bevándorlási Hivatal. „Látszott rajtuk, hogy először járnak Amerikában, és hogy mindannyian rettegnek” – emlékezik vissza. „Nem értettem, hogy én mit keresek közöttük.” Hasannak, akinek útlevelét szinte könyv vastagságúra kellett bővíteni, hogy az utazásai során kapott összes vízum és pecsét beleférjen, volt némi tapasztalata a beutazás rendjéről. Tudta például, hogy az Egyesült Államok polgárait hazaérkezésükkor nem állítják félre. Pontosabban, csak kivételes esetben. Félelménél erősebb volt a kíváncsisága, megpróbált hát szóba elegyedni az őrökkel, de rövidesen rájött, hogy azok ugyanolyan zavarban vannak, mint ő maga. Végül egy szürke öltönyös férfi lépett oda hozzá, és bemutatkozás helyett szárazon csak ennyit közölt vele:
– Idősebbnek gondoltam. A férfi az ötvenes éveinek közepén járhatott. Hasan annyira esetlennek érezte ezt az üdvözlést, hogy automatikusan valami frappáns és könnyed válasszal próbálta csökkenteni a feszültséget:
– Igyekszem olyan gyorsan öregedni, amennyire csak lehetséges. Nem jött be. Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas a tréfálkozásra. Úgy döntött hát, hogy egyenesen rákérdez:
– Megmondaná, mi ez az egész? A férfi érzéketlenül bámult rá, keresgélte kicsit a szavakat, majd megvonta a vállát, és szenvtelen hangon így szólt:
– Itt éppenséggel Önnek lenne magyarázkodni valója. Mindez 2002. június 19-én történt. Hasan Elahi harminckét éves médiainstalláció művész éppen egy embert próbáló hathetes útról tartott hazafelé. A floridai Tampából indult, onnan Detroitba repült, majd Amszterdam, Lisszabon és Párizs érintésével a szenegáli Dakarba érkezett. Tíz nappal később, egy negyvennyolc órás autóbuszutat követően érte el Mali fővárosát, Bamakót, ahonnan aztán Elefántcsontpartra utazott. Ott felkereste Afrika legnagyobb, háromezer hívő befogadására alkalmas katedrálisát – egy olyan országban, ahol a keresztények száma alig éri el a negyvenezret –, majd május 28-án az ország déli partján fekvő nagy kikötővárosba, Abidzsánba érkezett. Ekkorra jócskán elfáradt.
„Nyugat-Afrika nagyon sokat kivesz az emberből, és próbára teszi a türelmét is” – mondja. Amikor aztán egy vihar során a szállodaszoba mennyezete is beomlott, úgy érezte, ideje odébbállni. Visszarepült Dakarba, de egy nappal később már ismét buszon ült Bissau-Guinea fővárosa, Bissau felé. Még két határt szelt át, majd vörös tincseket fonatott festett szőke hajába, mielőtt újból megérkezett volna Szenegálba. További hat napjába került befejezni a Dakari Biennáléra szánt művészi installációját, ezután visszatért Párizsba, ahonnan vonattal Strasbourgba utazott, majd átsétált a német határon, és Karlsruhéban megnézett egy digitális kollekciójáról híres múzeumot, Kasselben beugrott a Documenta kiállításra, Hannoverből pedig a Portugália déli csücskén fekvő Faro üdülőhelyre repült. Két napot töltött a tengerparton, végül a lisszaboni repülőtéren átaludt éjszaka után a reggeli géppel hazarepült az Egyesült Államokba. Hasan tehát most dús illatokat eregetve, hajában vörös raszta tincsekkel a michigani Detroit egyik szűk kihallgató helyiségében próbált értelmes választ adni egy szürke öltönyös férfi értelmes kérdésére:
– Merre járt? Hol is kezdje? Gondolta, nem bonyolítja túl a dolgot.
– Éppen Amszterdamból jövök.
– És előtte? – jött a következő kérdés.
– Faróban voltam, a tengerparton. Hasan lépésről lépésre visszafelé felgöngyölítette saját útját, amíg el nem érkezett Dakarba.
– Hát az meg hol van? – érdeklődött a férfi. Hasan ránézett az erezett, L-alakú faasztal fölött, és meggyőződött róla, hogy szó sincs keresztkérdésről vagy tréfálkozásról – kihallgatójának valóban fogalma sincs, merre lehet Dakar. „Ugyan még mindig nem tudtam, miről van szó, de valahonnan úgy sejtettem, a terrorizmussal kapcsolatos. Én pedig afféle gyanúsított vagyok itt, és egy hatósági személlyel állok szemben” – emlékszik vissza. Természetesen nem őrjönghet, és nem hülyézheti le a tisztviselőt, amiért nem hallott még Nyugat-Afrika legnagyobb városáról. Akármennyire szeretné, nem mondhatja ki. Higgadtnak és profinak kell maradnia. Így tehát Hasan ujja begyével lerajzolta Afrika képzeletbeli térképét az asztalra. Rábökött a láthatatlan nyugati csücskére, és elmagyarázta, hogy Dakar valamikor a rabszolga-kereskedelem egyik központja volt.
– Élnek ott muzulmánok is? – hangzott a következő kérdés.
– Igen, nagyjából a lakosság 95%-a – felelte Hasan, alig észrevehető gúnnyal a hangjában. – Kikkel találkozott ezeken a helyeken?
– Más művészekkel, tudja, olyanokkal, akik a művészszakmában dolgoznak, azonkívül írókkal, újságírókkal – felelte Hasan. Majd aprólékosan beszámolt róla, milyen is a művészélet.
– Na, és miféle művészettel foglalkozik? Erre megint csak nem volt könnyű felelni. Hasan ugyan művész, de nem az a fajta, akinek a munkáit a nappaliban szokás kiaggatni. Művei nem annyira esztétikai célokat szolgálnak, mint inkább tele vannak gondolatokkal, szellemes és néha csípős kommentárok a világunkról. Dakari installációja például egy négyméteres, bambuszbotokból álló távközlési torony volt, tetején tévéantennával. Négy neonlámpa kékes fénnyel világította meg a termet, miközben egy hangszóróból értelmetlen zaj sistergett. A kívülállónak mindez nem sokat jelentett. Pedig minden elemének megvolt a maga értelme. Amikor Hasan Szenegálba érkezett, legelőször az tűnt fel neki, hogy mennyire kék minden. „Különösen, amikor az óceán partján áll az ember, egészen fantasztikusan kék a víz és kék az ég” – idézte fel. Ezért kerültek bele installációjába a kék neonlámpák. A másik észrevétele az volt, hogy a szenegáliak sziszegéssel jeleznek egymásnak. Rejtélyes módon még félsaroknyi távolságból is pontosan tudják, ki sziszegett rájuk. Ezzel a hangfelvétellel tehát lényegében azt akarta kideríteni, mit szólnak a szenegáliak, ha egy műtárgy sziszeg rájuk. Hasan nagyokat derülve idézi fel, amikor a kihallgató azt kérte tőle, magyarázza meg a művészetét. „A többi művésznek sem könnyű elmesélni – emlékszik vissza nagy derültséggel –, hát még egy hatósági embernek.” Miután a Szenegálban kiállított műtárgy többé- kevésbé afféle szobor volt, szobrásznak mondta magát, de nem nagyon részletezte a dolgot, mert biztos volt benne, hogy ha a médiainstallációkat említené, csak még jobban összezavarná a dolgokat. A következő kérdés váratlanul érte:
– Van Önnek egy raktárhelysége az egyetem közelében?
– Van bizony – bólintott Hasan. Azóta bérli, hogy Tampába költözött, és a University of South Floridán kezdett tanítani.
– Mit tart benne?
– Téli ruhákat, amikre Floridában nincs szükségem, meg bútorokat, amelyek nem férnek be az icipici lakásomba. Ezenkívül mindenféle kidobott holmit, mert tudja, megszállott gyűjtő vagyok. Szóval egy csomó limlomot. – Robbanóanyag nincs köztük? – kérdezte ekkor a hivatalnok, kissé zavarban, gyanakvó tekintettel.
- Biztos vagyok benne, hogy robbanóanyag nincs – felelte Hasan. Így derült ki kérdésről kérdésre, hogy feltartóztatásának mi a valódi oka. Az FBI tampai részlege néhány hete bejelentést kapott, hogy eltűnt egy férfi, aki robbanóanyagot tárolt egy raktárhelyiségben. 2001. szeptember 12-én veszett nyoma. A gyanúsított neve Hasan Elahi volt. „Nem tudom bizonyítani, de meg vagyok róla győződve, hogy a raktár tulajdonosai voltak. Ismerem őket, órákon át szoktunk beszélgetni. Régebben, amikor minden hónapban elmentem kifizetni a bérleti díjat, mindig leültem velük csevegni. Idősebb pár, Kentuckyból jöttek Tampába, és abból élnek, hogy raktárakat adnak ki. Az ország lelkiállapotáról sem szabad megfeledkezni. Mindez 2002 nyarán történt, amikor az volt a közfelfogás, hogy ha valaki lát valamit, rögtön be kell jelentenie! Ráadásul azonnal, nem csak akkor, amikor már a sajtó is lehozta a hírt. Láttak egy barna bőrű alakot, hallották a nevét, és tanakodni kezdtek. Miféle név ez? Nyilván valami arab. Egész biztos, hogy robbanóanyag van nála!

Ez a házaspár nem rosszindulatú, és nem gonosz, velem személy szerint semmi bajuk nem volt. Csak túl óvatosak voltak.” Tíz perc sem kellett hozzá, hogy kiderüljön, akármilyen arabosan hangzik is a neve, Hasan közelében sem járt az Al-Kaida kiképzőtáborainak. Bangladesben született, enyhe New York-i akcentussal beszéli az angolt, amely brooklyni gyermekkorából ragadt rá, mert hétéves kora után egy ideig ott élt. Igen, a bőre tényleg olajbarna, ám fakó szőke hajáról aligha a dzsihád jutna eszünkbe. Az utcában az átlagos második generációs gyerekek közé számított, amerikainak érzi magát, a nyelve és egész élete ide köti. Minderre az FBI-ügynök is gyorsan rájött, rögtön el is engedte, hogy elérje a Tampába induló gépet. A történet egy normális világban ennyivel véget is ért volna. Ám 2001. szeptember 11-e után a világ cseppet sem volt normális, különösen, ha az embert Hasannak hívják, és barna bőrű, még akkor is, ha Floridában ő az egyetlen ember, akinek nincs lőfegyvere. Így aztán a rákövetkező öt hónapban Hasan egyfolytában ki-be járkált az FBI tampai kirendeltségére, ahol néha órákig tartó kihallgatásnak vetették alá. „Lényegében életem minden részletéről beszámoltam nekik, semmit sem hallgattam el” – emlékszik vissza, anélkül, hogy a leghalványabb keserűség lenne a hangjában. „Tudod, az az igazság, hogy ha az ember élet és halál uraival ül szemtől szemben, nem racionális lényként viselkedik. Érzékeli, hogy mit tesz, de nem képes befolyásolni.” Nem egészen őt hónap múlva, nem sokkal hálaadás után, még egy utolsó fárasztó hazugágdetektoros vizsgálatot követően, egy nagydarab, rövid hajú FBI-ügynök közölte, hogy nincs több dolguk vele, vége, szabadon távozhat. Hasan megdöbbent.
„Ez minden? Most egyszer csak vége az egésznek, mintha az elmúlt öt hónapban mi sem történt volna?” Ránézett az FBI-ügynökre, és megkérdezte:
– Álljunk csak meg! Nemsokára megint külföldre utazom. Mi lesz, amikor hazajövök?
– Hova készül?
– Indonéziába.
– Ott pedig vigyázni kell, mert terrortámadások voltak – felelte az ügynök aggódó hangsúllyal. Hasan megdöbbent ezen a bizarr fordulaton. Mindazok után, amin keresztülment, ez az ember nyilván tréfál – gondolta. De látszott, hogy az ügynök őszintén aggódik. Elhatározta hát, hogy kimondja, ami a szívét nyomja.
– Idehallgasson, én nem attól félek a legjobban, hogy lezuhan a gépem, vagy felrobbantanak egy épületet. A legjobban attól tartok, hogy maguk közül valaki, aki lelke mélyén azt gondolja, jót cselekszik, elvisz valahová, és onnantól kezdve senki nem tudja, hol vagyok, és hogyan szabadíthatna ki onnan. Mindezt olyankor, amikor az Egyesült Államok a világ minden részéről kezdte a kubai Guantánamóra hurcolni a foglyokat. Hasan látta, hogy az FBI-ügynök megértette, amit mondott, és igazán aggódik érte. Nem szólt ugyan semmit, de testbeszéde és viselkedése erről árulkodott.
 – Igen, manapság megtörténik ilyesmi, és féltem magát! Hasan nem hagyta annyiban a dolgot:
– Elég, hogy valakihez ne érjen el a legutolsó értesítés, és máris kész a baj. Szóval mit tegyek? Az FBI-ügynök néhány másodpercig elgondolkodott. Aztán a tárcájához nyúlt, kivett belőle egy névjegyet, és átnyújtotta Hasannak:
– Van rajta egy pár telefonszám, ha bajba kerül, hívjon minket! Majd rövid szünet után hozzátette:
– Azonnal lépni fogunk, egy percnyi késlekedés nélkül. Hasan először a névjegyre pillantott, aztán az ügynökre. Majd valamelyest megkönnyebbülve így reagált:
– Csodálatos. Végül egy csipetnyi humorral hozzátette:
– Hűha, úgy látom, nekem vannak a legeslegjobb testőreim a világon. Napjaink technikai újításainak jó része, a számítógéptől a mobiltelefonig, az űrutazáson át az új gyógyszerekig, több száz év tudományos kutatásain alapul, amelyeket mindaz a töretlen meggyőződés hatott át, hogy a legtöbb természeti jelenség megérthető, megmérhető, előrejelezhető, és végső soron befolyásolható. Ennek a tudósoknál szinte megszállottsággal határos meggyőződésnek az áldásai körülvesznek bennünket.

Megtanultuk félvezetőkkel befolyásolni az elektronok áramlását, és ezáltal tranzisztort meg iPodot készíteni. Megfejtettük, hogy milyen törvények irányítják a rádióhullámokat, ezért ma már drót nélküli mobiltelefonokon is tudunk beszélgetni. Megértettük, milyen szerepet játszanak a kémiai anyagok a szervezetünkben, így gyógyszert fejlesztettünk ki a leggyakoribb betegségekre. Felfedeztük a gravitáció törvényeit, így a Hold is elérhetővé vált számunkra. Sajnálatos módon a felvilágosodás forradalma megtorpant a természettudományok kapuinál, soha nem érte el azt a területet, amely pedig ma már egyre fontosabbá válik, nevezetesen az egyén és emberi társadalom működését. Embertársaink viselkedésében a nap mint nap megfigyelhető események sorozata ma éppoly titokzatosnak és érthetetlennek látszik, mint a tizenötödik században a csillagok mozgása. Máskor pedig úgy tűnik, hiába vagyunk szabadok döntéseinkben, életünk jó részét mégis mintha egy automata vezérelné. Társadalmunk történetében bőség és ínség, háború és béke váltogatja egymást. El kell tűnődnünk, hogy az emberek a maguk alkotta szabályokon kívül vajon milyen rejtett törvényszerűségeknek engedelmeskednek. Hasan története ebből a szempontból különösen tanulságos. Vajon az FBI felbukkanása az ő életében véletlen, vagy előre megjósolható lett volna bőrszínének, nevének, elsősorban pedig viselkedésének ismeretében? Vajon az általa megélt tapasztalatok beleillenek-e az olyan szabályok és események sorába, amelyeket a miénkhez hasonló társadalmak elfogadhatónak tekintenek? Vajon a Kentuckyból való házaspár csak a dolgát tette-e, jól illeszkedve a patriotizmus és félelem bonyolult hálózatához, amely 2001. szeptember 11-e után az egész világot jellemzi? Lehetséges, hogy a cselekvéseinket irányító szabályok a maguk egyszerűségében felérnek a gravitáció newtoni törvényének prediktív erejével? Ne adj’ Isten merészkedhetünk-e odáig, hogy megpróbáljuk megjósolni az emberi viselkedést? Korábban az efféle kérdésekre egyetlen válasz létezett: fogalmunk sincs! Ennek következtében ma többet tudunk a Jupiterről, mint a saját szomszédunkról. Valóban, előre tudjuk jelezni egy elektron pályáját, ki-be tudunk kapcsolni géneket, képesek vagyunk robotot küldeni a Marsra, ám tanácstalanul tárjuk szét a kezünket, ha olyan jelenségeket kell előrejeleznünk vagy megmagyaráznunk, amelyekről pedig a legtöbbet illene tudnunk, nevezetesen embertársaink cselekedeteit.

Ennek egyszerű az oka. Mindeddig sem adataink, sem eszközeink nem voltak, hogy feltárjuk, valójában hogyan is működünk. A baktériumok nem idegeskednek, ha mikroszkóp alá tesszük őket. A Hold nem perel be, amiért űrhajóval leszállunk a felszínén. Ám egyikünk sem szívesen vetné alá magát olyan durva beavatkozásoknak, mint amilyenekkel a baktériumokat vagy a bolygókat vizsgáljuk – abból a célból, hogy mindig mindent tudjunk róluk. Na jó, egyetlen ember kivételével. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr832028158

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.