Olvass!

KönyvesBlog

Nagy Ildikó Noémi: Eggyétörve - részlet [Könyvhét2010]

2010. június 02. könyvesblog

Nagy Ildikó Noémi: Eggyétörve, Palatinus, 2010

Epic


Nincs kedved lefeküdni velem?
Ez komoly? Úgy érted, most?
Persze, miért ne?
Átkarolja a vállamat. Nem is vagyunk barátok. Csak a szüleink. Ülünk itt, és várunk, amíg beszélgetnek. A szex nem jelent semmit. Érdekes idôtöltés. De azért meglepôdik. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, és úgy gondolja, nem az a típus vagyok, aki ilyesmivel elôáll.
Elkezdünk csókolózni. Becsúsztatja nyelvét a számba. Nedves és hideg. Egy angolna. Szokatlan a közelsége. A blúzom alá nyúl. Szörnyen csókol. Érzéketlenül fogdos. Nem tudok koncentrálni, és csak a Faith No More zenéjét hallom, ami az MTV-n megy mögöttünk. Elhúzódom.
Mégsem akarod?
Nem tudom. Asszem, meggondoltam magam.
Gyurika a tévé felé fordul.
Jó ez a klip.
Mégsem az a lány vagyok. Megsértôdött. Nézem a kopasz fejét, a szeplôit. A félig leeresztett szemhéját.
Jaja. A vége a legjobb, mikor felrobban a zongora.
Erôltessem? Dacból? Hátha második nekifutásra jobb lesz? Megfogom a kezét. Rám mosolyog.
Ne csináljuk ezt. Igazad van. Tényleg nem jó ötlet.
Ülünk az ágyon. Bámuljuk a tévét. Zenekarokról beszélgetünk.
Tegnap este érkeztem haza Orange, Connecticutba. Rita vagyok, az álmosság. Az illatukról ismerem fel a szüleimet a Kennedyn: Apa, Drakkar Noir, Anya, Diorissimo. Három óra az út a reptérrôl hazáig. Nézem a rádió algaszínû kijelzôjét, az autópálya foszforeszkáló tábláit, majd elalszom.
Állok a sötét nappali közepén, meghajolva. Milyen alacsony a plafon. Megágyaztál a gyereknek?, kérdi Apa valahol a ház mélyén.
A fürdôszobában a tükör elôtt: viaszos a bôröm, az elkenôdött festék kiemeli a két kis ráncot a szemem alatt. Megvillantom profi recepciós mosolyom. Harmincéves vagyok, mondom hangosan. Otthon vagyok. Várom, hogy valami történjen a szavak hatására. Padlófûtés, bordó fürdôszobaszônyeg, szárítógéptôl illatos, puha ágynemû, rózsaszín csíkos hálóing. Nem kell semmit csinálnom két hétig. Újra gyerek vagyok.
Kényszerítem magam, hogy Magyarországra gondoljak: a lakásra, ahol minden szoba más hômérsékletû, és a szomszéd órája áthallatszik a falon. A gangon a sárga csempe. A nénik a Rothschildban a felvágottpult elôtt. A Két Szerecsen kávézó fehér lámpasora. Korcsolyapálya a Westend tetôteraszán.
Reggel a nap beszûrôdik a málnaszínû sötétítôfüggönyön, csörömpölés a konyha felôl, égettpirítós- és kávéillat. A szüleim megpuszilnak, mielôtt elmennek dolgozni. A puszin érzôdik, hogy valamin már összevesztek, halkan, a konyhában.
Az egész lakásban rend, száraz, fehér napfény. Megérintem a kávégép meleg üvegét. Kinyitom a hûtôt, megnyomom a jégadagolót
az ajtón. Gargarizáló hang. Lepottyan a rácsra pár kocka. Kisétálok a télikertbe. Az üvegen keresztül bámulom az üres úszómedencét. Oké. Itthon vagyok. Now what? Megállok
a konyhában a mosogató elôtt. Kinézek az ablakon, két téglalap alakú kontúr a murván. A kocsik helye. Kocsi nélkül nem létezel. Lenézek a pultra. Hangyák menetelnek vékony csíkban a mézesbögre felé. A nappaliban leülök a kikapcsolt tévéhez.
Reggel hét. Reggel nyolc. Reggel kilenc. Semmi sem történik. Teljes csend.
Nézem magam az elôszobatükörben, amikor a telefon megcsörren. Istenem, csak ne keressen senki, ne akarjon senki találkozni. A zoknim a vastag padlószônyegen, mint hernyó a fûben. A telefon megráz, ahogy felveszem. Az állkapcsom görcsöl.
Felébredtél?
Igen. Mikor jöttök?
Hat körül végzünk, so hétre otthon leszünk. Van a fridge-ben csiki, ha akarsz ebédre.
Ja, oké.
Este megyünk át Szerepiékhez. Jössz?
Kanállal szedek a rizsbôl egy átlátszó üvegtányérra. Egy másik kanállal veszek a csirkébôl. Anya nem szereti, ha ugyanazzal a kanállal nyúlok különbözô ételekbe. Csípôvel belököm a hûtôt. Ülök és nézem a kaját. A kezem a kockás viaszosvásznon. Felállok és a für--
dôszobába megyek. A tányért megbillentem, az étel a vécében csobban. Vízcseppek az ülôkén. Amerikai vécé, áll benne a víz, utálom. Nézem a szétbomló ételt.
Eltelik a nap, senki nem telefonál, nincs is kedvem bratyizni a régi haverokkal. Unatkozom, amikor magukról mesélnek, és még jobban unatkozom, amikor magamról kell beszélni. Közben sms-eznek. Elkalandoznak a gondolataim, már nem érdekel
a mondat, amibe belekezdtem.
Nyolckor kezdünk készülôdni. A fürdôszobák és hálószobák fénye kiszûrôdik a folyosóra. A konyhában a kávégép pici piros gombja világít. Kint a medence alján mozdulatlanul fekszenek
a barna levelek. Beleköpök a mosdókagylóba. Kávéíz a számban, lepedék a fogamon. Apa borotválkozik, hallgatja az esti híreket, Anya „felteszi az arcát”. Megszólal a telefon. Anya felveszi a szobájában.
Hello? Oh, Matthew, hi! Yes, she’s here. Oh, I mean, she’s not in right now, but she gonna call you tomorrow. How’s your Mom? Good!
Okay! Bye-bye.
Melltartóban áll a félhomályban.
Elmondtad Mattnek, hogy itthon vagyok?
Majd felhívod holnap, és leépíted.
Megpillantom magam Anya tikfa keretes tükrében. Elkapom a szemem.
Felkapcsolja a sárga fényû lámpát, kihúz egy fiókot, harisnyát keres. Leülök az ágyra és hátradôlök. Az egész ágy megmozdul. Elfelejtettem, hogy vízágya van.
Bocs, hogy rád ordítottam.
Semmi baj. De most már öltözz, mindjárt indulunk.
Kilépünk a házból, frissen és illatosan, kasmírpulcsik, vajpuha bôrdzsekik, fényes haj és tiszta cipô a csikorgó murván, hihetetlen jó idô, beszállunk a Volvóba.
Te még nem is voltál Szerepiék új házában? Gyurikát sem láttad azóta, mi? Nagyon megváltozott.
Döccen az autó egy fekvôrendôrön. Próbálok a tájra figyelni, a házakra, a többi autóra. A kocsink rendszáma az ablak sarkába gravírozva. Letekerem egy picit az ablakot, és megpróbálom belélegezni a tavasz illatát, de csak a huzat csap a szemembe.
Ismeretlen környék, beboruló fák, végtelen kanyargós út. Aztán egy domb tetején szürke, emeletes családi ház. Elôtte betonplacc betonkeverôvel, mellette ovális medence ponyvával letakarva. Belül is szürke minden, az összes bútor a régi. Kitömött bébicápa a kandalló fölött, Szász Endre-tányérok a vitrinben,
a videomagnó pislogó órája. A tévé elôtt a földön Playstation.
Hideg van, a bôrkanapé roppan, ahogy ráülünk. Arról beszélgetünk, milyen az élet magyarban. Gyuri bácsi és Erzsi néni megereszkedtek, hájasabbak. A fejemben még mindig bácsi meg néni, koncentrálok, hogy Gyuri, Erzsi. Erzsi papucsban. A lábujjkörme pataszerû.
Eszünk, senkinek sem tûnik fel, hogy Gyurika nem ül az asztalnál. Nincs neki terítve. Vacsora után zserbó. Amerika mint háttérdíszlet az emigráns magyaroknak, akik zserbót majszolnak a gulyás után. A második zserbót leteszem a morzsák közé.
Gyurika itthon van?
Igen, odafönt.
Alig bírok felmászni a lépcsôn, magas és meredek. Mély, szôrös szônyeg borítja a fokokat. A folyosó végtelen, csomó ajtó, benyitok az elsôn, fehér csempe és sarokkád, sampon a kád mellett. Még törülközô sincs.
Tévé hangja a folyosó végén. Bekopogok. Kusza ôsz haj a fo--
tel háttámláján. A karfán ráncos kéz. Öreg, vizenyôs szempár. Egy pillanatra eszméletemet vesztem. A gravitáció elenged.
Annus néni, hogy tetszik lenni?
Annus néni Gyuri bácsi anyukája. Még él. Itt ül. Értetlenül bámul rám.
Gyurikát keresem. Melyik a szobája?
Annus néni felemeli a kezét, és az ég felé mutat. Kinyitja
a száját, felsô protézise két milliméterrel lejjebb esik.
Megint a szürke folyosón. Újabb tévéhang. Félig nyitott ajtó.
A kopogás erejétôl nyílik. A tévében lövöldözôs film. Gyurika háttal az ágyon. Vékony és kopasz. Kemoterápia. Azonnal megszokom a látványt. Hátranéz a válla fölött. Egyáltalán nincs meglepôdve.
Hi.
Reflexbôl angolul folytatnám, de kényszerítem magam, hogy mégse. A számban átrendezem a szavakat, hogy magyarul jöjjenek ki.
Összetévesztettelek a nagymamáddal.
Kösz.
Gyurika felkönyököl. A falnak támaszkodom. A szobában ismeretlen bútorok. Egy hotelszoba személytelensége. Tájkép gémeskúttal az ágy fölött. Fehér póló a tükrösszekrényre dobva. Nyitott 168 óra az ablakban.
Ez a te szobád?
Nem, a fateromé.
Arrébb húzódik az ágyon. Leülök az ágy szélére. Bámuljuk a tévét.
Mit nézel?
Nem tudom. Csak kapcsolgatok.
Nem válaszoltál a levelemre.
Milyen levélre?
Csönd. Biztos ellopták a szülei.
Hallom, a Körszállóban dolgozol, mondja.
Örülök, hogy magyarul beszélünk. Bambul a tévére. A szülei olyan típusok, ha az egyik beteg, a másik magára hagyja.
Ez a nap is véget ér majd, csak öt percet kell kibírni, aztán megint ötöt, és így tovább, míg nem szólnak a szüleim, hogy megyünk. Engedelmesen beülök a Volvóba, ami hazaszállít az óriási házunkba, ahol lefekszem a puha ágyba. Holnap felhívom Matthew-t, hagyom, hogy udvaroljon, és még öt perc és még öt perc, míg indul a gépem. Hétfôn a Körszállóban tökéletes amerikai akcentussal üdvözlöm az érkezô vendégeket, és amikor megkérdezik, honnan tudok ilyen jól angolul, azt mondom: amerikai vagyok.
Felállok az ágyról. Gyurika hátranéz, de mikor látja, hogy az éjjeliszekrényhez megyek, és kitépek egy papírzsepit a dobozból, visszagörbül a háta, a tévé felé fordítja a fejét. A zsebkendô illata, ahogy az arcomhoz ér. Gyurika kapcsolgat. Mûholdvevôjük van. Nem fog soha a csatornák végére érni. Egy darabig állok a fal felé fordulva. Egy képrámában amorf Szász Endre-arc. Kényszerítem magam, hogy nézzek a szemébe. Látom saját arcomat az üvegben tükrözôdni.
Visszaülök az ágy szélére, kezemet a két térdem közé szorítva bámulom a tévét.
Nincs kedved lefeküdni velem?, kérdem.
Ez komoly? Úgy érted, most?
Átkapcsol az MTV-re. Faith No More: Epic.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr872050953

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.