Olvass!

KönyvesBlog

Miklya Anna: Eloldozás - részlet [Könyvhét2010]

2010. június 03. könyvesblog

Miklya Anna: Eloldozás, Jelenkor kiadó, Budapest, 2010

Miklya Anna első regényének főszereplője és elbeszélője egy fiatal nő, aki miután egy tragikus baleset következtében elvesztette a hozzá legközelebb álló személyt, Csicsit, emlékei felidézése segítségével megpróbálja megérteni a kettejük közötti bonyolult és ellentmondásos viszonyt. Az emlékek, a haláleset előzményeinek és következményeinek felidézéséből egy olyan szerelem története bontakozik ki, mely gyerekkorától végigkíséri az elbeszélő, Janka életét, ám beteljesülése eleve lehetetlen. Janka azonban nem tud és nem is akar változtatni ezen a helyzeten, minden egyéb viszonya, amit más fiúkkal kezdeményez, kudarcra van ítélve, s csak átmenetileg enyhíti azt a magányt és űrt, amit Csicsi halála okozott. Hiába szerelmes belé barátja, Ádám, s hiába rajong érte állandó készenlétben Jávorka is, Janka képtelen arra, hogy viszonozza érzéseiket, s inkább a magányos önrombolást választja. Az első személyű, naplók vagy blogok szövegét idéző elbeszélésben az egyes részek esetleges sorrendben, az emlékezés, felidézés aktusához igazodva követik egymást, olyan mozaikot hozva létre, mely csak az utolsó lapokon áll össze egésszé.

Részlet:

„Azóta sem értem, mi célja lehetett azzal, hogy bemutatott Ádámnak. Sose szóltunk bele egymás szerelmi életébe. Ő szereti a szőkéket, jó. Én meg vonzódom a sötét hajú, sötét szemű fiúkhoz. A barátnőihez kedves voltam, némelyiket meg is kedveltem, persze, ha hagyott rá időt. Beszélgettem velük, de sosem adtam ki semmilyen titkát. Ő meg kihasználta a közöttünk lévő korkülönbséget, és imponálni próbált a fiúimnak, ez általában sikerült is. Mindig jó kocsija volt, és a legokosabb ember, akit csak ismerek.

Ádám jó barátja volt, még az egyetemről, alatta járt talán két évvel. Nem beszélt róla sokat, de néha említette a nevét. Tökinek becézte, Tökfejnek, nem is tartottam különösebben érdekesnek. Amúgy is háklis volt, ha a barátaira vetettem szemet, ez aztán lassan tabuvá merevedett, oda-vissza. Bár nekem sose voltak igazi barátnőim, egyet kivéve.

Délután hívott fel, amint kiléptem az iroda ajtaján, rezgett a zsebem. Királylány, kezdte, innen tudtam, hogy jó kedve van. Királylány, hazajött a Töki Irakból!

Először dadogni kezdtem, hirtelen azt sem tudtam, ki az a Töki, és merre van Irak. Aztán kezdtem betájolni a dolgokat. Na és?- kérdeztem. Attól még sörözünk ma este a Szimplában, ugye?

Ontani kezdte az utasításokat. Olyan hangosan beszélt, hogy le kellett halkítanom a telefonomat. Mikor, hova, kihez menjek. Vegyem fel a zöld felsőmet. Nem, nem, inkább a feketét, aminek olyan kis villogó cuccai vannak elöl, és ki van vágva a háta. Hozzak bort. Valami töményet is. A kapucsengő kódja, az emelet, jegyezzem meg. Ő nyolcra ott lesz. És feltétlen mosd meg a hajad, nevetett, majd letette. Összezavarodva álltam. A hangja mosolygott, de a nevetése száraz volt, és örömtelen.

Késve érkeztem, mint mindig. A fiúk szebbnek látnak, ha kicsit ittak már. Vodkát vittem, bort nem. Tudtam, hogy Jávorkánál nem lesz különösebb gond a piával. Csicsi a konyhában ült, magyarázott. Mellette egy valószínűtlenül szép fiú, olyan profillal, mintha egy ókori gemmáról lépett volna le. Tenyerébe támasztott fejjel, rajongva nézte Csicsit.

Tisztában vagyok vele, hogy amikor kinyitottam az ajtót, már tudta, ki vagyok. Mindig tudja. Megfeszült a háta az igyekezettől, hogy véletlenül se pillantson rám. Nem tudtam, mire jó ez, odaléptem, lerázta a válláról a kezem. Borzasztó részeg volt. Bemutatott minket egymásnak. Tönkölyös Ádám, Borka Janka. Puszi, puszi. Ádám arcán láttam, hogy sok mindent hallott már rólam, és ha nem lépek le gyorsan, pontosan ezzel a mondattal fogja kezdeni a beszélgetést. Arrébb mentem, hogy odaadjam Jávorkának a vodkát. Amikor megfordultam, Csicsi hatalmasat csapott a fenekemre, aztán harsányan elnevette magát. Hirtelen az értetlenség mellett a düh is elöntött, de nem szóltam egy szót sem. Hogyisne, még én adjam alá a lovat.

Bementem a szobába, szólt a zene, táncoltak is. Elég sokan. Jávorka mindig ad arra, hogy jó legyen a hangulat. Próbáltam elcsípni és váltani vele pár szót, de nem tarthattam fel sokáig. Mindenkivel beszélni akart, kezében pezsgőspohár, harsány volt és atyai. Beálltam a lötyögők közé, aztán ittam egy kicsit, ismét táncoltam valakivel, megint ittam. Mégis, mi mást lehet csinálni, egy házibuliban?

A fiúk, Csicsi sleppje, valóban úgy bánnak velem, mint egy királylánnyal. Kamaszkorom óta ismerem őket, és ha néha találkozunk, vagy táncolunk, pontosan tudják, mennyit engedhetnek meg maguknak. Tudják, no hiszen. Valószínűleg Csicsi idomította be őket, különböző felmenőiket, illetve csontjaik szilánkosra törését emlegetve.

Egyre felszabadultabb lettem, éreztem, hogy, mint mindig, elkezdek részegen ragyogni. Van egy ilyen állapota a nőknek, a hajnali józanodás összezuhanása előtt. Boldog voltam, és már alig éreztem a végtagjaimat a rengeteg töménytől. Mégis, ott szűkölt bennem valami, észrevettem, hogy folyton az ajtó felé fordulok, lesem, ki jön be rajta.

Jávorka lépett oda hozzám, kezében két felessel. Kitántorodtam a parkett szélére, koccintottunk, felhajtottuk. Megszédültem kicsit. Morogtam valamit a nyugtalan Jávorkának, aztán végigbotladoztam a folyosón, a kisszobáig. Tudtam, hogy van ott egy ágy, reméltem, nem foglalt.

Lehunytam a szemem, de nem aludtam. Az ajtó nagy sokára lassan kinyílt, aztán puhán becsukódott. Fáradt vagy?- kérdezte. A hangja is hihetetlenül gyönyörű volt.

Menj innen, mondtam, aztán, ahogy nem hallottam semmit, nagy nehezen feltápászkodtam és ránéztem. Ha nem lenne ez a kutyakomédia, már dugnánk, jutott eszembe, ettől nevetni, majd azonnal csuklani kezdtem. Közelebb lépett, valóban aggódott. Jól vagy?- kérdezte kicsit bátortalanabbul.

Egy darabig néztük egymást, aztán nagyon halkan azt mondtam, nem érted te szerencsétlen, hogy menj már el. Nem firtatta tovább, otthagyott. Visszafeküdtem, két kézzel dörgölni kezdtem a halántékomat. Megint nyílt az ajtó, de ezeket a lépteket már ismertem. Tántorgott. Végigdőlt az ágyon, a combomra fektette a fejét. Hánynom kell, jelentette ki, majd megcirógatta a térdemet.

Iszonyúan unlak, Csicsi, mondtam szomorúan, aztán mindketten elaludtunk.

Lassan tavaszodik, gyönyörű. Sose tudom igazán megszokni. Nem Pesten nőttem fel, hanem vidéken, és jó darabig bizalmatlanul méregettem a Thököly út platánjait, bokrait, a lakásom előtti orgonafácskát. Mégis, hogy van képük így illatozni, hajladozni, pezsegni ebben a büdös, szmogos, piszkos városban. Személyes sérelemnek éreztem. És a hajnalban csicsergő madarak! A fővárosban! Kész hányinger.

Hajlamos vagyok úgy beszélni a múltról, mintha mindent sikerült volna szépen, végképp lezárni. Mintha kívülről nézném magam, mintha a jelen is valamiféle szüntelen múlttá váló valami volna, ami persze így van. Ez a legrohadtabb. Az ember ne szemlélje állandó, könnyes nosztalgiával a saját tetteit. Az ember, szóval én, ne bocsássak meg azonnal magamnak.”

(…)

„Elmehetnénk este sétálni, írta Ádám a céges e-mailemre. A levélhez csatolt egy Amy Winehouse számot is; nem töltöm le, mert már megvan. Négy napja nem találkoztunk, és hetek óta nem szeretkeztünk. Én nem szoktam számon tartani, annyira szégyellem magam. Kétségbeesetten kutatok valami ürügy után, de nem jut eszembe semmi. Végül a legjobb barátnőmre hivatkozom: azt írom, nagyon ki van akadva. Ádám megérti. Jaj, Ádám mindent túlságosan is megért. Szinte azonnal válaszol, valószínűleg a gépe előtt várta, hogy mit írok.

Zsuzsának sose mondom el, ha vele takarózom. Ádám okos fiú, de megbízik bennem. Vagy csak fél. Nem fog ellenőrizni.

Hazafelé végig gyalog megyek. Nagyon messze lakok a munkahelyemtől, majdnem két óráig tart, mire eljutok Zuglóba. A szél mindig felfújja szoknyámat, ilyenkor érzem, hogy elpirulok, és két kézzel igyekszem leszorítani. Végig bömböl a zene a fülemben, de nem tudja elnyomni a lelkifurdalást. Amy azt sikoltja, „Love is a losing game”. Bemegyek a CBA-ba, és megveszek mindent, ami az utamba kerül. Melegszendvics-krémet, tonhalat, bagettet, tojássalátát, vaníliás pudingot. Remeg a kezem. Kapkodva fizetem ki, és szinte futok át a parkon, mintha egész nap nem ettem volna. Nem vacakolok a mosogatással, vagy hogy tiszta tányért, kést keressek elő. Már a bejárati ajtóban letépem a csomagolást egy darab füstölt sajtról, és beleharapok. Mindent felfalok, amit csak vettem, vagy a hűtőben találok. Nagyjából húsz perc múlva nincs semmi ehető a konyhámban, én pedig szabályosan zabáltam, annyit, amennyi egy egész családnak elég lenne. Végignézek a szétdobált csomagolásokon, azon gondolkodom, nincs-e valahol még egy szelet csoki.

A falnak támasztom a hátam, úgy ülök néhány percig. A hasam kerek és feszes, mint egy dob. Olyan vagyok, mint egy túltömött rongybaba, mint egy perverz játék, a leevett irodai ruhámban, a magassarkú cipőmben, a szolid sminkben, amit szétkentem az arcomon. Amint össze tudom szedni magam, feltápászkodok, és egy bögrével meg egy doboz tengeri sóval kitámolygok a fürdőszobába. Leguggolok a kád mellé. Sót szórok a bögrébe, meleg vizet öntök rá, aztán megiszom. Azonnal felkavarodik a gyomrom. Addig iszom a sós vizet, amíg öklendezni nem kezdek, akkor a fogkefémet ledugom a torkomon, és fuldokolva hányok. Nehezebben megy, mint kamaszkoromban, de végül sikerül. Alaposan kiöblítem a számat, és az orromat, ami szintén tele van tonhaldarabokkal. Annyira undorító, hogy nem is könnyebbülök meg igazán.

Megnézem magam a tükörben, a szemem iszonyúan véreres, bár ez elmúlik néhány óra alatt. Ironikus, hogy mennyi pénzt költöttem, és milyen gyorsan végezte mindez a lefolyóban. A bojler felnyög, miközben vizet engedek a fürdéshez. Néhány napja halk kopogást hallok a falakból. Először azt hittem, a szomszédok miatt, ezek viszont nem a szokásos fürdőszobai zajok, ráadásul az utca felől jönnek, olyan magasról, amit nem érhet el kint senki. Elmélázva hallgatom. Vagy rám fog robbanni néhány cső, vagy a kísértetek.

Nem, ez hülyeség. Ekkor még nem voltak halottak, nem voltak kísértetek sem.

Miközben folyik a víz a kádba, visszamegyek a konyhába, hogy rendet rakjak. Csicsi sms-e vár, szeretne velem találkozni ma este. Gondolkodás nélkül igennel válaszolok, majd beteszek két kanalat a mélyhűtőbe, hogy a szemeimre szoríthassam.”
 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr792052689

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.