Olvass!

KönyvesBlog

Szabó T. Anna: Villany - részlet [Könyvhét2010]

2010. június 03. könyvesblog

Szabó T. Anna: Villany, 2010, Magvető, Budapest

Ez a könyv az elvesztett ártatlanságról szól. Arról, hogyan lehet visszanyerni legalább egy keveset a világ gyermekien őszinte és egyszerű látásából, megértéséből. Mindezt úgy, hogy az ember már túl van életútjának felén, és Babits szavaival így szólítja meg magát: ,,Égésed fáj csak, de fájásod égjen", s e lángok hol a poklot, hol a tisztítótüzet idézik. Ez a könyv természetesen sok mindenről szól még. Például a mesterek fontosságáról, akik nemcsak a költőt, de magát a személyt is elvarázsolják, útba igazítják, óvják lépteit. Szól még a hétköznapok tompa fényéről, de az istenélmények világosságáról is - épp ez benne a villamosság, a delej, az áram. S hogy mi lehetne a konklúzió? Szabó T. Anna egyik versét ekképp zárja: ,,Futás játszani!". A felszólítást vegyük komolyan: ez a könyv a legtöbbet talán mégis a játékról tudja.

Foncsor

Tükör által homályosan –
papíron a fény fonákja.
Üres vízen hullám oson –
álmunkat a semmi látja.
Úgy látjuk a teleholdat,
mint fákat a víztükörben –
állókép örvénye forgat,
fehér űrben pörget körben.
Jön a reggel – fej a tóból:
álmainkból ki-kilátunk.
Üvegderengésben lóbál
elfelejtett mélyvilágunk.

 

Villany

Hogy jár az áram keresztül a testen!
Még ég a lélek izzószála.
Teszi a dolgát minden sejtje bennem,
hála, hála.

Láttam, akibe hálni jár a lélek.
Azóta sem tudok gondolni másra.
Még ég a villany, még lélegzem, élek,
hála, hála.

A fájdalom is csak életjelenség,
a szag, az íz, az űr is, amit érzek.
Azóta sem tudok gondolni másra:
még élek, élek.

Átjár a nap, átjár a fény halála,
hullámlanak a napok és az éjek.
Áramuk átváj, átnyilall a testen:
halál a hála. Égek.


A majdnem

A majdnem az a nem, de szinte mégis.
A majdnem az az éppen hogy, de nem.
A majdnem a közép: nem, de igen,
igen, de nem.
Ahogy megyek az utcán,
vágják a fát többemeletnyi géppel,
és pont azt mondom: „Azért, hogy az ág
agyon ne vágjon senkit” – s éppen akkor,
és éppen oda, ahová épp lépnék,
süvítve, mint a gránát, hegyesen,
becsapódik egy súlyos ágdarab.

A szív kihagy és az idő megáll,
mint a halálban. De a láb mozog,
továbblépek, mint szakadék felett
a semmiben a rajzfilmfigurák.
Még vagyok, pedig majdnem.
Vagyok, de mégsem.

Mint amikor a vipera felett
épphogy átléptem. Mint mikor a sínről
szabadultam a gyorsvonat elől.
Mint amikor az örvényes folyó
kiforgatott magából. Mint mikor
egy pillantáson múlt az ütközés,
vagy amikor az anyám visszarántott
kétévesen négy emeletnyi mélyből.
Szédülök ennyi majdnemtől: a mély
hányszor összezárult, elengedett.

Vajon hány majdnemem van? Átlépek-e még
glóriával a szakadék felett,
lesz-e még út a puszta semmiből,
hogy mégis éljek? Hányszor hunyja le
örvényszemét a halál angyala,
hogy meg ne lásson? Milliméterek
és másodpercek: a pallos zuhan,
roppant súllyal, de nem rám, csak mellém,
és ez: a majdnem. Még nem az ítélet,
csak felfüggesztett. Függök életem
fonalán, mint a zsinóron a báb,
és a nemlét felett becsukott szemmel
átlépkedek.
A majdnem: az a nem.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr612049880

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.