Olvass!

KönyvesBlog

Kiss Tibor Noé: Inkognitó - részlet [Könyvhét2010]

2010. június 05. könyvesblog

Kiss Tibor Noé: Inkognitó, Alexandra, 2010

Mi van akkor, amikor az ember legszívesebben kibújna a saját neméből? Milyen érzés lehet, amikor egy futballbolond kamasz felismeri, hogy női ruhában, kisminkelve érzi jól magát? Mi történik ilyenkor? Mi történik benne, és mi történik vele? Mi történik, amikor rájön, hogy ez nem múló szeszély, hanem maradandó állapot? Mire számíthat, amikor először végigbukdácsol az utcán magas sarkú cipőben?

Az Inkognitó olyan tapasztalatokról szól, amelyekről a mai magyar társadalom nagyon keveset tud. A transzneműség egész kérdéskörét a tömegmédia felületes képei uralják: a gay-pride parádék groteszk alakjai vagy a bulvársajtó által időnként felkapott figurák. Kiss Tibor Noé könyvét egy világ választja el mindettől. A könyv egy olyan fiatal története az ezredforduló Magyarországán, aki a felnőtté válás során szembesül alakulóban lévő identitásának nem szabályos vonásaival. Nem véletlen, hogy az Inkognitó alapképlete klasszikus nevelődési regényekre emlékeztet, persze nem éppen klasszikus dilemmákkal. Az olvasó mégis hasonló szorongással aggódik ifjú hőséért, aki talán nem is sejti, mennyire kiszolgáltatott és sebezhető abban a világban, amelybe éppen belepottyant.

Az Inkognitó minden ízében kortárs próza, érzékeny tollal megírt elsőkönyv és kockázatos coming out.

Kiss Tibor Noé 1976-ban született Budapesten. Jelenleg Pécsett él. Az
Inkognitó az első könyve.

5. fejezet

Átlépek a küszöbön. A térdem reszket a hidegtől, a szél az arcomba fújja a hajamat. A szemközti ház egyik lakásában villanyt gyújtanak, valaki a függönyt félrehúzva végignéz az utcán. Látja, ahogy a faleveleket kupacokba gyűjti, majd újra szétrombolja a szél. Látja, ahogy a hajamba túrok a kapualjban, majd bizonytalan léptekkel elindulok a park felé. Szitál az eső, újabb és újabb karikákat rajzolva a tócsákba. Egy taxi áll a járdán, a sofőr a kormányra terített újságot olvassa. Az alak eltűnik az ablakból, az utca üres. Léptek egymás után, az aszfalt kemény, a csizma kényelmes. Megnyugtat a csend. A felhők közül kibukkan a hold, egy pillanatra nem azonosítom magam.

*

Nevem Kiss Tibor, születtem 1976. február 19-én. Lakcímem, személyi igazolvány-számom, TB-számom. Egy fehér köpenyes férfi ült velem szemben, fehér zokniban és papucsban. Nagyokat sóhajtott, az órájára nézett. Az űrlap rubrikáit elfoglalták az adataim.

Az ablakkal szemben a klinika parkja, gesztenyefák, szemeteskukák, padok. A napfény trapézokat hasított ki az udvarból, a bokrok közt madarak cikáztak, a kőkerítésen túl egy gyárkémény okádta magából a füstöt. Az íróasztal letört fogantyúit bámultam, a zsírfoltos ujjlenyomatokat a vitrines szekrény üveglapján, a mocsoktól szürkéllő függönyöket. A doktor tovább sóhajtozott, majd előhúzott a fiókból egy vászonzsebkendőt. Aztán levette a szemüvegét, és tisztogatni kezdte a lencséket, végtére is mi a problémája?

Hetek óta fogalmaztam a választ erre a kérdésre. Jegyzeteket készítettem, komplett beszédeket írtam, szerkesztettem, javítottam, töröltem. A lehető legalaposabb feleletet szerettem volna megadni a doktornak, mégis képtelen voltam válaszolni, csak némán meredtem magam elé. Fehér csempék, fehér papírlapok, áthúzott sorok, áthúzott mondatok, áthúzott oldalak, üres oldalak egy füzetben, közelítési kísérletek, szüntelen távolodás. A doktor fenyegető fújtatása.

Szeretném megtudni, hogy valójában nő vagyok-e vagy férfi. Nem ismertem meg a saját hangomat. Öntudatlanul fakadtak ki belőlem a szavak, mély sebet hagyva maguk után. A seb minden lélegzetvétellel egyre tágult, de nem fájt. Lelassult szívverések pumpálták ki belőlem a mondat maradványait, ki vagyok én, miért érzem magam jobban női ruhákban, szükségem van-e operációra? A kimondhatatlan kérdések egymás után törtek darabokra a csempéken, egy csattanás, egy csattanás, egy lüktetés. Lelassult szívverések, kellemes bizsergés a sebtájékon. A huzat belemarkolt a függönybe, nem eresztette.

*

Csak nehogy szembe kelljen néznem valakivel, csak nehogy valaki azonosítson. A park üres, a fák koronái alatt a hold sem látja lépteimet. A pavilonok körül máskor gyerekek kergetőznek, a bokrok között gumilabda pattog, a szökőkút vizében kamaszok mártóztatják a lábukat, a cukrászda teraszán nyugdíjasok kártyáznak, a zöldséges a rekeszeknek dőlve cigarettázik.

A szél süvít, egy villám cikkcakkos vonalakat rajzol a háztetők fölé, a szemközti épület második emeletén valaki az ablak mellé lép. Bádogkukák, macskakövek, közlekedési táblák, a szürke tónusai. Két vörös fénycsík a félhomályba égve, egy autó hátsó lámpái. Minden lépéssel egyre közelebb.

*

Egy nő áll a mólón. A messzeségbe néz, egyik kezét szemellenzőként tartja maga elé, a másik a csípőjén pihen. Mosolyog, ahogy a szél összekócolja haját, ahogy belekap a szoknyájába. Fél lábával a korlátra támaszkodik, combjain megfeszülnek az izmok. Sandale 24.99 DM, Jacke 34.99 DM, Leinentasche 19.99 DM. Egy nő állt a mólón, a Quelle-katalógus harminchetedik oldalán.

Behúztam magam mögött a kaput. A zsanérok nyikorogtak. A buszmegálló felé indultam, a sziklák, a vitorlások és a sirályok a katalógusban maradtak. Kockás szoknyában, fehér blúzban, fekete szandálban, fekete parókában léptem ki az utcára. Először, női ruhába öltözve. Csak nyugodj meg, hajtogatta Kinga, ne idegeskedj, senki sem vesz észre semmit, ha természetesen viselkedsz. A nap vörösen izzott, a fák árnyékai pontokká zsugorodtak, a smink égette az arcomat. A lelepleződéstől rettegve vonszoltam magam a járdán. Felperzselt fűszálak csonkjai. A kerítések mögött acsarkodó kutyák. Lehúzott redőnyök lőrései, a kerti törpe gúnyos mosolya.

Az emberek magukba roskadva utaztak a villamoson. Lehunyt szemmel fújtattak, a tetrisz gombjait nyomkodták, vagy az összekarcolt ablak mögül meredtek az Üllői útra. Bámulták a kocsmák elé kikötött kutyákat, a villanytelep transzformátorházait, a butikok bódéit. A villamosvezető kihajított egy csikket a sínek közé, majd becsukta az ajtókat. Senki sem nézett rám a villamoson.

Bádog és beton mindenütt. Az egyik oldalon piac, a másikon lakótelep. Valaki utánunk fütyült a halszagú sikátorokból, a gyorsétterem bejáratánál egy középkorú férfi engedett maga elé bennünket. Megnyugodtam. A sajtburgert, a sült krumplit és a kólát Kinga kérte, a hangommal mindent tönkre tettem volna. Csak csendben mosolyogtam. Egy félreeső asztalhoz ültünk, az ablak mellé. Kezdtem megszokni, hogy mindenki egy nőt lát bennem. Kezdtem magam is úgy viselkedni, ahogy azt a nőktől láttam, és ahogy azt a nőktől várják. Megigazítottam a műanyag parókát, mintha a hajamba túrtam volna. Nőnek tettettem magam, és a színjáték egyre jobban felszabadított.

A mólón állok. Combomon megfeszül a szoknya, a hajam összekócolom, a korlátra támaszkodva mosolygok, kémlelem a messzeséget. Magam vagyok a messzeség, magam vagyok a színjátékban.

*

Tibor gázt ad. Becsatolom a biztonsági övet, táskám a mellkasomhoz, térdem a műszerfalhoz szorul. Tibor vörösre égett arccal ül a kombi Volvóban, aranyláncán Krisztus-medál fityeg. Alul találsz egy kallantyút, azzal hátrébb tolhatod az ülést. A rakpartra kanyarodunk, a víz csillog, visszatükrözve a város fényeit. Egy sétahajó fordul szembe a sodrással a Margit-híd alatt. Az út mellett turistabusz parkol, a sofőr a gumikat ellenőrzi. A parlament oldalát faállványok támasztják, mintha a tornyok bele akarnának zuhanni a Dunába. A Roosevelt térnél egy villamos bújik elő az alagútból. Az Erzsébet-hídnál pirosra vált a jelzőlámpa, Tibor fékez, térdem a műszerfalba ütközik. Miért rohanunk ennyire?

Tizennyolc óra, harminc perc, híreket mondunk. Ismét működésbe lépett az egyesült államokbeli St. Helens vulkán, Hajdúhadházon életveszélyesen megsérült egy késsel hátba szúrt 17 éves fiatalember, Gera Zoltán egy góllal és egy gólpasszal segítette hozzá a West Bromwich Albiont első idei győzelméhez. A Gellérthegy fölött egy villám hasít az égbe, esőcseppek kopácsolnak a szélvédőn, egyre hangosabban, vigyenek magukkal esernyőt, rövid híreinket hallották. Sárga, zöld, gáz, a mellkasom, a térdem.

*

A sziklákon keresztül gázolok a vízbe, talpam minden lépésnél mélyen a homokba fúródik. A vitorlás ringatózik az öbölben, az árboc körül sirályok köröznek.

A galambok lassú szárnycsapásokkal emelkedni kezdtek, a villamos siklott a levegőben, két lépéssel a föld fölött jártam. Kispesten, Pestlőrincen, valahol a messzeségben. Hazafelé menet minden olyan természetesnek és egyszerűnek tűnt, a kutyák nem ugattak, a kapu nem nyikorgott. Kinga az asztali naptárt lapozgatta a konyhaasztalnál ülve. A papírlapok zizegtek az ujjai között, a falióra mutatója másodpercenként kattant egyet, a kávéfőző kotyogott. Elővettem a tejet a hűtőszekrényből, az ajtó nekiütődött a kredencnek. Kinyitottam a konyhaszekrényt, négy kockacukrot tettem a tálcára.

Találni kellene neked egy női nevet. Kinga visszalapozott a spirálozott naptár első oldalához. Nem tetszett a Gyöngyvér, nem akartam olyan nevet, amelynek jelentése gyöngytestvér. Nem akartam olyan kemény lenni, mint egy Ingrid. Julianna, Zsuzsanna, Edina, Lujza, Henriett, Karina, Hajnalka, egyik nevet sem akartam. Nem éreztem, hogy valamelyikhez is közöm lenne. Elérkeztünk április végéhez, a Noémi nem hangzott rosszul. Közelebb húzódtam Kingához, éreztem a babasampon illatát. Combjaink egymáshoz tapadtak, a kiürült kávéscsészék billegni kezdtek, majd megpihentek az asztalon. Noémi, mondta Kinga.

Aztán a konyhaablakon át megláttam a talicskába hordott faleveleket, a meggyfának támasztott gereblyét. Apám levetett gumicsizmáját. Ideje lenne átöltöznöm, gondoltam, ideje lenne mára elbúcsúzni Noémitől.

*

Noémi, kiszállás. Tibor becsapja az ajtót, a Vásárcsarnok melletti utcában parkolunk, az egyetem épülete komor sziklafalként magasodik felettünk. A kandeláberek pislákolnak, a sötétség leereszkedik a városra. Egy csapat varjú rebben fel a fákról, a madarak a Duna felett köröznek. Érzem a víz illatát. Átkelünk a zebrán, a lámpa zöld figurája felvillan, kialszik, felvillan, kialszik. Csak a fehér csíkokra lépek, egyre gyorsabban. A jelzés pirosra vált, az alak egy emelettel feljebb ugrik. Vigyázzállás, gyorsítás.

Turisták fotózzák egymást a téren, a fényképezőgép vakuja bevilágítja a parkot. A Váci utca makadámköveit tisztára fürösztötte az eső, csak néhányan lézengenek a boltok között. Az egyik árus leoldozza a nejlonponyvát a pultról, a másik az üzlete előtt összegyűlt vizet tereli a csatornába. Budapest feliratú bögrék, pólók, kulcstartók és képeslapok a polcokon, fokhagyma-nyalábok és hímzések a falra akasztva.

Egy vörösre rúzsozott szájú öregasszony a pincsijét sétáltatja, kétlépésenként beleszív a cigarettába. A kutya a lábamhoz szalad, a térdem megremeg, a tettetéstől kimerevednek az arcvonásaim. A kutya végignyalja a csizmámat. Ne haragudjon, kisasszony, Fifike nagyon barátkozós. Megkönnyebbülök, nem haragszom.

Kerülgetem a tócsákat, lépkedek, suhanok, a széllel vitorlázom. Villanások, alakzatok, színek labirintusa, egy sárga fénycsík az üvegen tükröződve, piros folt, fehér vonallal átszelve, narancssárga téglalap, sötét kerettel, sötétszürke, világosszürke, a város fényeinek pontrácsa, trapézok és háromszögek, a hold gömbje. Egy berregő hang, a zár nyelve kattan, az ajtó csikorogva kitárul, egy fekete kabátos alak áll a kapualjban. Értetlenül néz végig rajtam.

*

Megfeszítettem a karomat, az izmaim összehúzódtak, megmarkoltam a rézfogantyút. Rá kellett nehezednem a kilincsre ahhoz, hogy az ajtó kinyíljon. A redőny ferdén, félig leereszkedve dőlt az oldalára, az ablakkeret peremére por tapadt, az üvegen festéknyomok, a függöny jobb oldalán egy sárga folt. Fehérre meszelt fal, kitüremkedésekkel. A szőnyeg rojtjai egymásba gabalyodtak a padlón. A golyóstoll hegye lelógott az asztallapról, a fülhallgató zsinórja a bögre köré tekeredett. A szőnyeg kikopott mintái, széklábak négyzet alakú nyomai. A szekrény oldala összekaristolva, a szekrény ajtaja kitárva, a matricák szélén tépésnyomok. A kispárna a falnak támasztva, az ing összehajtogatva, a lepedő redőin bolyhok és fénynyalábok. Ezüstcsat, fekete gumitalp, műbőr felsőrész, szövetbélés.

Kié ez, kisfiam? Anyám az ágyamon ült, ujjait a takaróba mélyesztette. A nadrágjára vasalt élek összegyűrődtek, blúzán csillogtak a gombok, az ajka elkeskenyedett. Körök és vonalak az arcán, lángvörös korongok a bőrén. Anyám az ágyamon ült, kezében a magas sarkú cipőmmel, a homlokát átszelő ráncok a szemöldökébe futottak. Elengedtem a kilincset, az ajtószárny nekivágódott az íróasztalnak. Összerezzentem.

*

Ne haragudjon, kisasszony, Fifike barátkozós. Tibor ironizál, a férfi elsuhan mellettünk. Nem válaszolok. Érzem, hogy a fekete ruhás férfi utánam fordul. Újabb és újabb alakok jönnek szembe velünk az utcán, ismeretlen arcok egymás után. Negyven körüli nő, nadrágkosztümben, festett műkörmökkel, aktatáskával, rágógumival. Egy kövér férfi, strandpapucsban, nejlonszatyorral a kezében. Egy fiú és egy lány, melegítő felsőben, egymásba karolva, kólásüveget lóbálva. Egy-egy pillanatra találkozik egymással a tekintetünk. Ennyi idő is elég ahhoz, hogy kiolvassam az arcukból, mit gondolnak rólam.

Csak szeretnék leülni egy asztalhoz. Szeretnék rendelni egy pohár bort, sajttal töltött pulykamellet, tepsiben sült krumplival, desszertnek vaníliafagylaltot. Csak szeretnék rágyújtani egy szál cigarettára, kifújni a füstöt. Csak szeretnék láthatatlanná válni, elvegyülni az idegenek között, anélkül, hogy szembesülnék a tekintetükkel, az arcukra írt kérdésekkel. De erre még soha, egyikük sem gondolt, gondolom.

*

Ősz volt, a nap a házak között bujkált, árnyékcsíkokra szabdalva az úttestet. Kovács néni faleveleket söprögetett az udvaron. Majdnem köszöntem neki, de inkább elfordítottam a fejem. Tibor ismeri Kovács nénit, Kovács néni nem ismeri Noémit.

Az autóbusz bekanyarodott a körforgalomba, átvágott a villamossíneken, megkerülte a lovardát, begurult a lakótelepre. A parkot bámultam. Gyerekek futballoztak a betonon, egy fiú kapura rúgott, Real Madrid-mezben. A busz nekilendült, nem láttam, hogy a lövésből gól lett-e. Eszembe jutott, amikor még én is a lakótelepen futballoztam. Eszembe jutott az elektromos vízszűrő monoton búgása. Eszembe jutott a kriptaszag.

Szoknyában ültem az autóbuszon, kisminkelve, parókában. Mit gondolnának rólam az egykori csapattársaim, az osztálytársaim az általános iskolából és a gimnáziumból. Mit gondolna rólam az apám, és mit gondol rólam az anyám.

A busz bekanyarodott a végállomásra, az ég beborult, a szél keresztülsöpört az átjárón, a metróperonon tinédzserek gyülekeztek. A harmadik szerelvény utolsó ajtajánál szálltam be a kocsiba. A szemközti ülésen egy kislány térdepelt, az anyja átkarolta a derekát. Az ablakon keresztül nézték az elsuhanó tárgyakat. Együtt figyelték a metróremízt, a villanypóznákat, a bokrokat. A villanófényeket az alagút falán.

Aztán szembe fordultak velem. A nő legszívesebben eltakarta volna a kislány szemét előlem. Arcáról eltűnt a mosoly, éreztem, ahogy a gyomra görcsbe rándul. Segíteni szerettem volna rajta. Lassan, nagyon lassan bólintottam. Éppen annyira hajtottam le a fejemet, hogy a mozdulattal válaszoljak neki, igen, férfi vagyok. A nő mindent megértett, és én is megértettem, hogy már Noémi puszta létezése is felkavaró az emberek számára. A kislány az anyja ölébe kéredzkedett, egymáshoz dörzsölték az orrukat.

A Kálvin tér következik, az ajtók a bal oldalon nyílnak. Felálltam az ülésről, megigazítottam a blézeremet és a retikül vállpántját. A metróajtó üvegén keresztül láttam, ahogy a nő tetőtől talpig végigmér a hátam mögött. Amikor észrevette, hogy nézem, elkapta a tekintetét. A szerelvény begördült az állomásra, az ajtó a mozgólépcső feljárója előtt nyílt ki.

*

A pincében füst és félhomály. A plafonról antik csillár lóg, a falon gyertyatartók és olajfestmények. Egy szarvasagancs és egy kitömött róka, gombszemmel. Minden hely foglalt. A pincér maga elé enged, félrenéz.

Két ismeretlen nő az asztalnál, Mona és Zita. Noémi vagyok. Mosolyogni próbálok, miközben magam alá hajtom a szoknyámat. Mona és Zita mosolyog. Tibor sört rendel, én fekete teát. A hangfalakból zene szól, a szívdobogásom felgyorsul, a hátam hasogat, a kezem zsibbadni kezd, verejtékezek. Lassú és mély lélegzetvételek. Miért nem rendelsz egy pohár bort? Mert félek, hogy a szívdobogásom még jobban felgyorsul. Mert most nem kívánom.

Beszélgetünk. Zita földrajzot tanít egy gimnáziumban, Mona kommunikációt hallgat az egyetemen. Tibor pszichiáter. A beszélgetés elterelődik, a vacsoráról a fogyókúrára, a fogyókúráról az egészségre, az egészségről a disznóhúsra, a disznóhúsról a mezőgazdaságra, a mezőgazdaságról a kecsketejre, a kecsketejről a pásztorokra, a pásztorokról a ridegtartásra, a ridegtartásról a jurtára, a jurtáról Mongóliára. Vajon Mongólia területe nagyobb-e Grönlandénál? Szerintem nagyobb.

Egy férfi ölbe tett kézzel bámul, észreveszem, félrenéz. Félrenéz, félrenéz, mindenki félrenéz, aki addig bámult, ez dühít. Megpróbálok összekuporodni, megpróbálok halkan beszélni, suttogok, a saját hangomat sem hallom. Tibor sem hallja. Húzódj közelebb, szólok rá hangosabban. Ezt meghallja egy nő a szomszéd asztalnál. Felém fordul, aztán félrenéz. Legszívesebben kiölteném rá a nyelvemet, de inkább Zitára mosolygok, mintha minden olyan természetes lenne. Számomra az is. De ezzel egyedül vagyok. És így már nem is olyan természetes.

*

Jó estét uram, állított meg az ellenőr. Mintha a smink végigfolyt volna az arcomon, mintha a paróka műanyagszálai a fejbőrömbe égtek volna. A retikül pántjai lecsúsztak a vállamról, a táska majdnem a kőkockákra zuhant. Az ellenőrnő ösztönösen kapott utána, de még időben magamhoz szorítottam. Legszívesebben összezsugorodtam volna a retikül sötétjében, bevackolva magam a rúzs, a púder és a parfüm közé, betakarózva a harisnyába, magamra húzva a cipzárt. Ne haragudjon hölgyem, ma egész nap csak férfiakkal volt dolgom. Az ellenőrnő zavartan motyogott, majd visszaadta a diákigazolványomat.

A Kálvin téren villamos csilingelt, a szálloda halljában pezsgők durrogtak, a templom harangja megkondult. Nem érdekeltek a szembejövők. Nem akartam olvasni a tekintetükben, csak nézegettem a kirakatokat. Beültem egy moziba, az Agyament Harryt adták, az életlen Robin Williams-szel. A film után vettem egy doboz bonbont az ellenőrnőnek, de már nem állt ott a peronon.

Anyám tízre jött értem a könyvtár elé. Leültem egy padra a szökőkút mellett. A kanyarodó autók reflektorai az arcomba világítottak, a szemközti irodaépület üvegablakaiban a benzinkút fényei tükröződtek. A szél felerősödött, fázni kezdett a lábam. Csigalassúsággal teltek a percek. Ötvennégy, ötvenöt, az autó leparkolt a járdasziget mellé. Beszálltam.

Anyám a kormányba kapaszkodott. Az arcán hullámoztak a ráncok. Ugye nem volt semmi baj? Aggódott értem, nem szerette, ha Noémi késő este mászkál az utcákon. Nem volt semmi baj. Anyám kinézett az ablakon. Valaki egy defektes biciklit tolt a járdán. Anyám nézte, ahogy a gumiabroncsok gurulnak az aszfalton. Odaadtam neki a bonbont.

*

Évit egy házibuliban ismertem meg. Vonzotta minden őrültség, két nappal később már Noémivel akart találkozni. Hajnalig beszélgettem vele az erkélyen, aztán lekísértem a villamosmegállóba. Akkor már hetek óta nem sétáltam távolabb a Jászai Mari térnél, hosszabb utazások szóba sem jöhettek. Kockázatos lett volna, a szívdobogásom bármikor felgyorsulhatott.

Évi megérkezik. Bemutatom Zitának és Monának, Tibort ismeri. A beszélgetés elterelődik, az időjárástól a hajfestékekig jutunk, tizenegy témaváltással. Azonosság, ordítozás, ádámcsutka, cukrászda, komplett, cselló, repedés, India, mosoly, tetézte, paszta, özönlenek, elárasztanak, betemetnek a szavak, mintha csak véletlenszerűen olvasnák fel őket egy szótárból. Villanybojler, jelmezbál, kentaur, kaláka, deltoid, inuit, folytatom magamban, csak főnevek jutnak eszembe. Pincér, tányér, szalvéta, hasábburgonya, marhasült, brassói, tartármártás, uborka, főnevekkel minden leírható. Só, bors, paprika. Kés, villa, olló, leírható, megfogalmazható. Évi lesöpör egy hajszálat a blúzáról, Mona megigazítja a szemüvegét, Zita közelebb húzódik az asztalhoz, Tibor ölbe tett kézzel magyaráz.

*

Számítógépasztal, kerékpár, televízió. Állólámpa, kisszekrény, perzsaszőnyeg. A dobozokban könyvek, jegyzetfüzetek, magnókazetták, befőttesüvegek, tányérok. A nejlonzsákokban nadrágok, pulóverek, blúzok, zoknik. Ponyva, a fémkeretre szíjazva. Az utánfutó kerekei a sárba süllyedve. Az autóban anyám, apám, Kinga és én.

Kamionok, színtelenség, porban fulladozó kertek, a ponyva ellenőrzése, Dunaföldvár. Parkoló, presszó, betonpad, egy üveg kóla, fenyőfák a domboldalon, Szekszárd. Pécs előtt viadukt, szerpentin, kapaszkodósáv, emelkedő, lejtő, emelkedő. Tévétorony, kazamata, magasház. Panelházak a lejtőkön, ablaktalan gyárépületek. A zsinagógánál jobbra, a dzsáminál jobbra, a lépcsőházban balra, a bejárati ajtó után balra. Fényesre csiszolt parketta, a frissen meszelt fal illata, a rekamié rugójának kattanása. Anyám az ablaknál állva telefonált, apám a konyhaasztalnál ülve cigarettázott, Kinga ruhákat csomagolt ki az egyik zsákból.

1997. augusztus 30. Pécsre költöztem Kingával. Konzervdobozok a düledező polcokon, polimerszalag a centrifuga vezetékén, salétromos fal az előszobában. Galambok a moziépület homlokzatán, galambok a főutcán, a sikátorokban. A főtéren kanyarodó, köhögő autóbusz. Antikvárium, galéria, fotószalon, tervezőiroda, sétálóutca, sétatér, gesztenyefa, szökőkút, tulipán, kockakő, kandeláber, katedrális. Kattintás a szerelmesek lakatfalánál, kulcs a kanálisban. Koppan.

*

A kávéfőző bekapcsol, a hangfalak halkan sisteregnek. Mona elindul a mosdó felé, átlépve egy gyűrődést a szőnyegen. Az asztal alatt hirtelen hozzám ér valami, összerezzenek. Évi mosolyog, az ő lába az. Én is megpróbálok mosolyogni, de csak verejtékezni tudok az erőfeszítéstől, a szívdobogásom felgyorsul, a hátam hasogat, nemsokára elsötétül előttem a világ. Remegő kézzel nyúlok a cigarettásdoboz felé, egyik slukk a másik után. Füstcsíkok a levegőben, a csillár körül táncolva, a plafonnak ütközve, a lámpafényben szétterülve. Áttetsző fátyol ereszkedik az arcokra, füstcsíkokat fújok a levegőbe.

Egy férfi felköhög, tekintetében undor és gyűlölet. Dohányzik egy női ruhába öltözött férfi, gondolja, egy női ruhába öltözött férfi dohányzik, gondolja, gondolom. Gyűlölöm magam. Unom, hogy gyűlölöm magam. Dühít, hogy unom, hogy gyűlölöm magam. Egy, kettő, három, négy, öt, nyolc, tizenhét szívdobbanás.

A férfi felsegíti feleségére az irhakabátot, az asszony megigazítja a gallért, Károly bácsi vigyáz a dauerra, Irma néni mosolyog, Frakkra a szomszéd vigyáz. Szervusz Noémi, szervusz Noémi. Évi mosolyog, egyik kezével integet, a másik a térdemen, a csizmámon. Remélem nem látja senki, nem látja senki az asztal alatt a kezet a lakkon. Frakk, slukk, lakk. Mosoly, mosolyog, mosolyogni, mosolyognak, egyes számban, mosolygok, gondolom.

Egy lány kirohan a pult mögül. A mobiltelefon a fülén, szervusz Károly, szervusz Noémi, szervusz Akárki. Kettesével veszi a lépcsőket. A pincér félrehúzódik az útjából, tálcával a kezében egyensúlyoz tovább. A főtt krumpli száraz volt és ízetlen, ezt meg kell mondanom neki. Mosolyogva, kőkeményen, krumpli, száraz, ízetlen. De reklamálhat-e bármiért is egy férfi, női ruhában?

*

Hajszálerek a vakolaton. Szibéria folyói, az Ob, a Jenyiszej, a Léna. Festékfoltok alakzatai, Románia lenyomata, Németország lenyomata, apró göröngyökkel. Brassó, Torda, Kolozsvár, Craiova, Drezda, Dortmund, Nürnberg, Bréma. Göröngyök tetszőleges hálózata, képzeletbeli vonalakkal összekötve, háromszög, négyszög, nyolcszög, piramis, kunyhó, bástya, korona, egyre bonyolultabb formák a plafonon. A szőnyegen feküdtem Kingával, lehunyt szemmel hallgattuk a zenét, a gitár a szekrény alatt rezonált.

Az üvegajtó félig nyitva, a doktor hetente a műbőrfotelben, az íróasztalnál, az ablaknál. A kezemet tördeltem, szeretném megtudni, hogy valójában nő vagyok-e vagy férfi. Naponta, óránként tettem fel magamnak a végső kérdést, a kezemet tördeltem. Nem érkezett válasz. Bevettem a gyógyszert, visszaadtam a relaxációs kazettát.

Összekulcsoltuk az ujjainkat, Kinga közelebb bújt hozzám, a testem mindig melegebb volt az övénél. A szalag forgott. Gitár és hegedűvonó.

Kilégzés, zihálás, légszomj. Talán én is tehetek erről, kisfiam. Vagy kislányom. Anyám egyszerre zokogott és nevetett, könnyezve ölelt magához. Parfümillat, nikotinszag, némaság, tehetetlenség.

A cipő szorította az ujjaimat. Kibújtam belőle, tompa puffanással esett a szőnyegre. A lábujjaim bizseregtek.

Kurva anyád, köcsög buzi. Tökmagot köpködtek, üvöltöttek. Nem hittek a szemüknek, amikor elmentek előttem, aztán röhögni kezdtek. A labda pattogott. Beleszívtam a cigarettába, keresztbe tettem a lábam. A daru lassan a Duna felé fordult, a tetőről munkások bámultak, nadrágot kellett volna húznom. Szibériában, a Jenyiszej partján, Krasznojarszkban vajon hordanak-e szoknyát a nők? Ez itt a Lágymányosi híd, Ferencváros, itt nem. A ti kurva anyátokat. A labda pattogott, egyre távolabb.

Töredékes ütemek, talán üstdob. Egy sötét, hideg csarnokot láttam magam előtt, talán templomot, talán kriptát. A gitárhúr finom remegése, egy kristályos női hang. Az ujjaimmal végigsiklottam Kinga meztelen hasán, alámerülve a köldökében, megkapaszkodva a derekában.

Megigazítottam a blézeremet, a szoknyámat, a táska vállpántját. A metróajtó üvegében a nő arca, az arcom, a homlokom, a szemem, a szájam, az orrom, az állam, a fülem, a hajam, a nyakam, a fogam, mindez én vagyok.

*

Az ajkam nyoma, téglabarna rúzsfolt a porcelánpoháron. Téglabarna rúzsfolt, az ajkam nyoma a porcelánpoháron. Az ajkam téglabarna, rúzsfolt nyoma a porcelánpoháron. Az ajkam rúzsfolt, a porcelánpohár nyoma téglabarna.

Másodpercekre érvényes arcok egy diafilmen, a kacér Noémi, a szerény Noémi, a közönséges Noémi, a férfias Noémi, a nőies Noémi, életre keltem a falra, a téglabarna falra vetített kockákat, a kockák nyomát, a kockák téglabarna nyomát, az ajkam nyomát, a rúzsfoltot a porcelánpoháron. Cellulóz-acetátba égetve mosolygok, fejem lehajtom, a hajamba túrok, az ujjaimat tördelem. Egyik szerep a másik után, pózra póz, mindez én vagyok.

A falra kifeszített róka gombszemében megcsillanó fény, a kerámiatányér pereméhez tapadó hagymakarika, a konyhakőre zuhanó edények csörömpölése, a sör kesernyés íze a szájban, a cigarettázó alak árnyképe a lambérián. A zavart Noémi az utolsó előtti diafilmkockán, az utolsó diafilmkockán.

Igen, köszönöm, ízlett. Krumpli, száraz, ízetlen. Mosolyogva, kőkeményen.

Szóra, szóra, szóra szó, leírható, megfogalmazható. Valójában nő vagyok-e vagy férfi? Távoli, ismeretlen, idegen szavak, másodpercekre érvényes arcok, másodpercekre érvényes szavak egymás után. Lerombolhatatlan, fölépíthetetlen, megfogalmazhatatlan. Felhajtom az utolsó korty teát, elnyomom a cigarettámat.

Az ajkam nyoma, téglabarna rúzsfolt a porcelánpoháron. Az Altaj lova, pézsmabanda húsbolt az óceánszonáron.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr252049970

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.