Olvass!

KönyvesBlog

Anna Gavalda: Kis kiruccanás - részlet [Könyvhét2010]

2010. június 12. könyvesblog

Anna Gavalda: Kis kiruccanás, Magvető, Budapest, 2010

Simon egy vidéki esküvőre indul a feleségével, aki nem felhőtlenül boldog, hogy a férje testvérei is velük utaznak. A két lány, Garance és Lola, teljesen mások, mint ő, és mindent meg is tesznek azért, hogy érezze, sosem léphet be közös titkos világukba. Ám az ezt követő eseményt még álmában sem feltételezné... Amikor megérkeznek és megtudják, hogy a negyedik testvér, Vincent nem vesz részt az unalmasnak ígérkező szertartáson, köszönés nélkül faképnél hagyják a násznépet és Simon feleségét, hogy hármasban abba a kastélyba ruccanjanak, ahol Vincent dolgozik. Életük fordulópontja lesz ez a kaland. Mind a négy testvér érzi, hogy ez a lopott alkalom az utolsó nagy találkozás, mely lezárja a fiatalkorukat. A Kis kiruccanás Anna Gavalda elbűvölő stílusában mesél a gyermekkori kötelékekről, melyek egész életünket meghatározzák.

Nagyon jól el tudom képzelni, min vesztek össze. Valószínűleg rajtam. Az utolsó szóig el tudom képzelni a beszélgetésüket. Tegnap délután felhívtam a bátyámat, hogy el tudna-e vinni. „Milyen hülye kérdés”, felelte kedves, játékos sértettséggel. Utána az ostoba libára nyilván rájött az idegbaj, hogy akkor nekik kerülőt kell tenniük. Erre a bátyám valószínűleg vállat vont, mire a kis drága rátett egy lapáttal. „Na de édesem, a Clichy tér éppenséggel nem esik útba Limoge felé, ha jól tudom...” A bátyám megszívta magát, nem adta be a derekát, haragban feküdtek le aludni, és Carine a Seggel Neked szállóban aludt. Rosszkedvűen ébredt. A bio pótkávéját iszogatva újra rázendített: „Na de tényleg, az a semmittevő húgod igazán felkelhetett volna, és eljöhetett volna idáig. Ami azt illeti, nem hal bele a munkába, vagy talán igen?” Simon nem hagyta felhúzni magát. A térképet tanulmányozta. Erre Carine bement duzzogni a Kaufman & Broad fürdőszobájába (emlékszem, amikor először jártunk náluk... Carine-nak valami mályvaszín muszlinsál volt a nyakában, ide-oda libbent a cserepes növényei között, és turbékolva mutatta be a maga Petit Trianonját: „Ez itt a konyha... funkcionális. Ez itt az ebédlő.… barátságos. Ez itt a nappali... variálható. Ez itt Léo szobája... játékos.

Ez itt a mosókonyha… elengedhetetlenül szükséges. Ez itt a fürdőszoba... dupla mosdóval. Az itt a mi szobánk... világos. Ez itt a...” Olyan volt, mintha árulná azt a házat. Utána Simon kivitt minket az állomásra, és mielőtt elbúcsúztunk, neki is elismételtük: „Nagyon szép a házad...” „Igen, funkcionális”, felelte a fejét csóválva. Visszaúton sem Lola, sem Vincent, sem én nem szóltunk egy szót sem. Szomorúan üldögéltünk a fülke egy-egy sarkában, és valószínűleg ugyanarra gondoltunk. Hogy elveszí19 tettük a bátyánkat, és hogy az élet sokkal nehezebb lesz nélküle), majd az otthonuk és az én lakásom között biztos vagy tízszer az órájára nézett, minden pirosnál felnyögött, és amikor megérkeztek, és dudálni kezdett – mert ő dudált, abban biztos vagyok –, nem hallottam meg őket. A fene a fene a fene. Édes kis Simonon, nagyon sajnálom, hogy miattam kellett elszenvedned ezt az egészet... Ígérem, hogy legközelebb másképp szervezem meg. Jobban csinálom a dolgaimat. Korábban kelek. Nem iszom többé. És nem is kártyázom. A legközelebbi találkozásunkkor már stabilabb leszek, ígérem... Igenis. Találok egyet. Egy jó srácot. Fehér lesz. És egyke. Jogsival és egy hibrid Toyotával. Kicsípek egy olyat, aki a postán dolgozik, mert az apukája is a postán dolgozott, és úgy melózza le a hetet, hogy sose beteg. És nem dohányzik. Már be is írtam az elvárások kö20 zé a társkereső oldalra. Nem hiszed? Hát majd meglátod. Mit röhögsz, hülye? És akkor nem zrikállak többé szombat reggel, hogy vigyél le kocsival vidékre. Majd azt mondom az én kis plüssmackómnak: „Hé! Mackókám! Elviszel az unokatesóm esküvőjére azzal a jó kis GPS-eddel, amiben benne van Korzika is?” És hopp, az ügy már el is van intézve. Most miért röhögsz olyan hülyén? Azt hiszed, nem vagyok elég ügyes, hogy olyan legyek, mint mindenki más? Hogy kicsípjek egy aranypofát, fényvisszaverő mellénnyel a kalaptartón és Disneyland matricával az ablakon? Egy vőlegényt, akinek az ebédszünetemben alsógatyát vásárolhatnék a Zarában? Ó, igen... Ha csak erre gondolok, máris meghatódom... Egy derék fiút.

Egy korrekt embert. Nem túl bonyolultat. Akinek egy rakás pénze és takarékbetétkönyve is van. És aki nem gurul dühbe soha. És akinek nincs is más gondja, mint hogy összevesse a polcon lévő termékek árát a katalógus áraival, hogy azután megjegyezze: „Ne csűrjük-csa21 varjuk, édes, a Casto és a Leroy Merlin között csak a kiszolgálás a különbség... És akivel mindig az alagsorból megyünk be a házba, hogy ne koszoljuk össze az előszobát. És a cipőnket majd mindig a lépcső alján hagyjuk, hogy ne koszoljuk össze a lépcsőt. És jóban leszünk a szomszédokkal, akik olyan aranyosak. És gázpalackos barbecue-nk lesz, a gyerekek miatt, mert az ingatlan így nagyon biztonságos, ahogy a sógornőm mondaná, és... Ó, micsoda boldogság! Ez túl szörnyű volt. Elaludtam. Egy Orléans melletti benzinkút parkolójában tértem magamhoz. Kómás állapotban. Bambán, csorgó nyállal. Alig bírtam kinyitni a szemem, és furcsán nehéznek éreztem a hajam. Egyébként meg is tapogattam, nem tudtam elhinni, hogy igazi haj. Simon a pénztár előtt állt. Carine a sminkjét tatarozta. Én lecövekeltem egy kávéautomata előtt. Csak fél perc múlva jöttem rá, hogy elvehetem a poharat. Cukor és meggyőződés nélkül felhajtottam. Valószínűleg rossz gombot nyomtam meg. Nincs egy kicsit paradicsomleves íze ennek a cappucinónak? Brrr. Ez jó hosszú napnak ígérkezik.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr552049586

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.