Olvass!

KönyvesBlog

Termeszvárak, villámok - Le Clézio esszéje

2010. június 29. nyikolaj

A

Le Clézio, J.M.G: Az afrikai - Apám könyve

Ulpius-ház, 2009, 199 oldal, 2499 Ft

 

Esszéregény, visszaemlékezés. Mondhatnánk hagyományos francia próza: elegáns, szellemes. Ám gondolatai közé Le Clézió beilleszti Afrika tömbszerű - az ösztönökkel közvetlenül érintkező - méhkas hangjait.

„L'Afrique était puissante. Pour l'enfant que j'étais, la violence était générale, indiscutable. Elle donnait de l'enthousiasme. Il est difficile d'en parler aujourd'hui, après tant de catastrophes et d'abandon.” [„Afrika nagyon erős volt. A gyermek, aki voltam, úgy érezte, hogy az erőszak itt általános, vitathatatlan. Ez lelkesedéssel töltött el. Ma már annyi katasztrófa és veszteség után, nehéz erről beszélni.”] – az idézett szakasz kulcsszava a „violence.” A magyar fordító a legtisztább, legegyszerűbb megoldást választva erőszaknak fordította, noha ez csupán egy a jelentések közül. A francia nyelv ezzel a szóval egyben valami szilaj, vad, szenvedéllyel teli dologra is utal. Ám, ha ezek közül a szavak közül választott volna a fordító, kétségkívül elkente volna a valódi jelentést, elfedve annak pejoratív jelentéstartományát, azt, amely Afrika túlfűtött, agresszív világát jellemzi. Kétségkívül nehéz választani a felmerülő lehetőségek közül, márpedig ez nem csupán az idézett szakasz, egyben az egész regény egyik kulcsszava.

A testek, a termeszvárakat romboló gyerekek, a gyarmatosító hatalmak, a törzsek erőszakát, a felejtés erőszakát s a széttépett világ romjaiból kifejlődő apai szigort fogja össze a 2008-as irodalmi Nobel-díjas J. M. G. Le Clézio visszaemlékező esszéjében. Műfaji megjelölés helyett ugyan csak annyit ír a cím alá: Apám könyve, ám a regényes életrajznak is nevezhető írás a tanulmányíró fürkésző szemével közelít tárgyához, és az esszéíró bátor eleganciájával formálja szöveggé tapasztalatait és megszerzett tudását. Ezt a műfajváltást azonban alig érzékeljük, hiszen könnyedén emeli át, írja újra esszéjében a regényeire jellemző mondatait, melyek leginkább egy régi kereskedőház fűszerüzletére emlékeztetnek.

A fordító igen jó munkát végzett, hiszen gördülékeny magyar szöveget hozott létre. Azonban - ahogy az a fent idézett szakaszban is nyomon követhető - sokszor túlságosan ragaszkodott a szótárba szedett jelentésekhez: a général természetesen fordítható általánosnak, ám a „mindent átható”szókapcsolat például kifejezőbb lett volna – persze óvakodni kell attól, hogy egy szöveg nyelvi szintjét a fordítás során megemeljük, de ez esetben az „általános” jelző kicsit slamposabb az eredetinél. Ennél viszont sokkal lényegesebb probléma az „Elle donnait de l'enthousiasme.” mondat fordítása. „Ez lelkesedéssel töltött el. ” - áll a magyar szövegben. Ezzel a mondattal azonban Le Clézio szinte kisajátítja magának az erőszak bujtotta lelkesedését, noha az eredeti szövegben az minden dolognak átadja ezt az érzést.

Le Clézió az erőszak két ellentétes formájára is rámutat: a termeszvárakat romboló, kíváncsi telepes dühre – amely családja ősi székhelyének, Mauritius szigetének állatvilágát is saját civilizációjának képére formálta – illetve a vöröshangyák csendjére, miután magára hagyják a felemésztett földeket. Ám ez a düh és ez a csend valójában egymásba torkollik, együttesen építve ki egy légszomjtól vergődő világot, amely Le Clézio apját, a gyarmati világtól viszolygó gyarmati orvost is maga alá szorítja.

Afrika vadságáról Pliniustól, Hemingwayen és Joseph Conradon át rengetegen írtak könyvet. Vajon Le Clézio mond bármi újat? Könyveket idéz az angol „gyarmati irodalomból” hogy saját Afrika-képét élesítse rajtuk. Joyce Cary Afrika képétől elhatárolja saját gyerekkorát, valóságos listát állít össze az író lajstromával szemben. S hiába olvassa William Boyd regényeit, az általa teremtett világ is idegen gyerekkori emlékeitől. A gyermekkor valósága Le Clézio számára Afrika, egy villám ütötte táj: „A valóság a legendákban lakozott.”

Beszámolója – a posztkoloniális irodalomhoz csatlakozva - nem a gyarmatosító hatalmak világfeltárását, hanem a hatalmi jelképek maradványai között élő emberek sorsát elemzi. Így lesz ez a könyv egyszerre látlelet és magyarázat, melynek kiindulópontja az emlékezet problémája. Le Clézio legutóbbi könyvei az elhalásról, a felejtésről szólnak, szereplői állandóan úton vannak, s folyamatosan szembesülnek létük átmenetiségével. Az Afrikairól írt könyve ennek a szembesülési kényszernek a gyökereit keresi.

Jean-Marie Gustave Le Clézio először 1964-ben, vagyis huszonnégy évesen jelent meg magyar nyelven. Ekkor már a Renaudot-díj tulajdonosa volt, amit „Le Procès-Verbal” [A jegyzőkönyv] című írásáért kapott. A Nagyvilágban megjelent novella – Amikor Beaumont megtudta, mi a fájdalom – egy lázadó, a nyelvvel akrobataként játszó írót mutat. Bár az animációs filmek képi megoldásait idéző nyelvi fordulatokon mára túllépett, Le Clézio írásművészetének alapvető kérdése továbbra is a nyelv. Nem véletlen: családja Mauritiusról származik, ahol a hivatalos nyelv angol, a hétköznapokban használt nyelv a Mauritiusi kreol és az irodalmi nyelv a francia. Ő maga pedig Nizzában illetve Nigériában - az ibók és a jorubák között - töltötte gyerekkorát, élt Mexikóban valamint Thaiföldön is.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr882108716

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.