Olvass!

KönyvesBlog

A nőfaló Mad Max bosszúja [Vizesblokk-sorozat 3.]

2010. július 27. -Szűcs Gyula-

A
Hombre #1-4
Írta: Antonio Segura, rajzolta: José Ortiz

Cimoc magazin/Norma Editorial, 1981

40 fokban az ember legszívesebben flordai gyilkosságokról, vérszomjas kalózokról, és egyéb tengerparti történetekről olvas. A Könyvesblog új, nyári sorozatába beválogattunk mindent, amiben az óceán, a vízpart és a bikinis nő a fő téma.

Csöcsök, fegyverek, bosszú, világvége. Nekem ezek külön-külön is nagyszerű hívószavak, ha képregényről van szó. Antonio Segura és José Ortiz posztapokaliptikus balladájában viszont mindegyik elem egyformán hangsúlyos, így azonnal a kedvencem lett. A Mad Max óta minden világpusztító kataklizma után játszódó történetben fontos kellék a tuningolt kocsi, a szöges alkarvédő, a punkfrizurás fosztogató, na meg persze a végeláthatatlan sivatag. Segura és Ortiz viszont csak a felhőkarcoló-csonkokat és az autóroncsokat vette át a kötelező külsőségek közül. A történeteikben felbukkanó elaljasult, rabszolgákat tartó és kannibalizmusra vetemedő, belterjes redneck-családok a Mad Max-rip offok helyett inkább Cormac McCarthy legbrutálisabb regényeit idézik, a rosszfiúkat halomra lövő, magányos lovas alakja pedig a spagettiwesternekből lehet ismerős.

A képregény főszereplője Hombre, egy mogorva, 50 körüli revolverhős, aki először lő, aztán meg nem kérdez semmit, inkább gyorsan odébbáll a lovával, miután kifosztott minden hullát. Az érzelem számára fölösleges luxus, hiszen elég időt töltött a romok között és a senkiföldjén ahhoz, hogy megtanulja: minél jobban kötődik valakihez, annál nehezebb lesz elfelejteni az illetőt, amikor sírt kel neki ásni és megbosszulni a halálát. Hombre persze csak látszólag tipikus jóságos igazságtevő: a gyerekeket, az öregeket, sőt még a kutyákat is ugyanúgy hidegvérrel fejbe lövi, ha a saját igazságérzete úgy diktálja.

Segura és Ortiz különbejáratú Mad Max-világának brutalitása már az első részben gyomron rúgja az olvasót. Hombre a nyitójelenetben szokás szerint menekül: most épp egy lövöldözésbe fulladó családi drámába keveredett (az apa őt gyanúsítja a lánya megerőszakolásával, de a sztori végére kiderül, hogy valójában a lány egoista bátyja volt a liliomtipró, ezért a hajtóvadászatot túlélt apa főbe lövi magát). Ezután hősünk egy őrült redneck család lakókocsis táborába keveredik, ahol egy ketrecben tartott, húsosra hízlalt fogolyból a szeme láttára főznek vacsorát, de mivel nem akar desszert lenni a lakoma után, jól feltrancsírozza az egybegyűlteket. A félőrült, tolókocsis családfőnek - nesze neked politikai korrektség, muhaha! - különleges halálnemet tartogat: beledobja a még gőzölgő üstbe (később pedig hasonló kegyetlenséggel számol le egy kutyaviadalokat szervező, népnyúzó bandavezérrel is: bezárja a saját kiéheztetett vérebei közé).

A folytatásban éveket ugrunk előre. Hombre látszólag megtalálta a boldogságot egy Frazetta-festményekre kívánkozó, csöcsös-faros lovászlány oldalán, aki a farmer szüleivel meg a testvérével él egy nádasban, ahol még a világvége előtt megfeneklett egy hajó. Itt már az alkotók morbid humora is megvillan: a tinédzser srác az apjára és Hombrére is rettentő irigy, mivel ők bármikor dughatnak, neki meg csak a kézimunka marad - holott más családok sosem csinálnak lelkiismereti problémát a vérfertőzésből és egyéb devianciákból. A családi idillnek persze hamar vége szakad, mert ugye mindig akad egy bűnbanda, akiknek egyszerűbb fegyverrel elvenni a javakat, mint saját maguknak előteremteni: felgyújtják a hajót, és lemészárolják a családot.

Ezen a ponton keveredik bele a történetbe Attila, aki a nevével ellentétben nő, ráadásul a szemrevalóbb fajtából: ő a posztapokaliptikus zsáner tipikus "új barbárja" (lásd a hasonló témájú filmket a New Barbarianstól a She-Wolves of the Wastelandig), aki a pusztaságban íjjal, nyíllal és párducbikiniben mászkál, és Vörös Sonját meghazudtoló hatékonysággal aprítja fel azokat, akik le akarják tépni róla az utóbbit. Hombréhoz hasonlóan őt is a bosszúvágy fűti: a banditák mészárolták le a családját.

A közös rambózások és bélkiontások után a bosszú természetesen beteljesül, a két hős pedig elkezd vonzódni egymáshoz, de néhány gyors numerát leszámítva itt még nincs igazából semmi közöttük. El is sodródnak egymás mellől, és ez nemcsak amiatt jön kapóra az írónak, hogy elmélyítheti Hombre örök dilemmáját ("Magányosan őrüljek meg a sivatagban, vagy szeressek bele újra valakibe, akit a veszélyes életem miatt előbb vagy utóbb úgyis nekem kell eltemetni?"), de olyan groteszk és fülledten erotikus intermezzókba lökheti a magányosan kóborló Attilát, mint a negyedik kötetben olvasható, kifordított Hófehérke-történet, amiben hét vén, alkoholista bányász (az egyikük természetesen néma) a melóból hazaérve egy meztelen amazont találnak az ágyukban...

Segura és Ortiz briliáns könnyedséggel ötvözik a Mad Max-filmek posztapokaliptikus hangulatát a spagetiwesternnel, az erotikával, a humorral és McCarthy vérben tocsogó skalpolásaival, így a Hombre mindegyik műfaj kedvelőinek kellemes nyári kikapcsolódást nyújthat.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr442169439

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.