Olvass!

KönyvesBlog

Ha nem írod meg, kénytelen vagy emlékezni rá

2010. július 27. leelou

B+

Szilasi László: A szentek hárfája

Magvető Kiadó, 2010, 320 oldal, 2542 Ft

 

1924. december 24-én, karácsony éjjelén a haragosi nagytemplomban az éjféli misére összegyűlt tömeg szeme láttára Grynæus Tamás, a helyi gimnázium egyik reményteli diákja golyót ereszt a közösség egyik legtehetősebb földbirtokosának, Omaszta Mátyásnak a szívébe. Tettének indítékai mindenki számára ismeretlenek, és a gyilkosságot követő felfordulásban mind az elkövető, mind pedig a holttest nyomtalanul eltűnik a helyszínről.

E titokzatos bűnesetnek erednek a nyomába Szilasi László regényének főhősei: a gyilkosság egyik szemtanúja, a néhány évvel később a faluba érkező titokzatos nyomozópáros, az ’50-es években Haragosra száműzött, unatkozó főhadnagy, és végül a ’80-as évek legvégén a tanulmányai vége felé járó, helyi származású történészhallgató. A 20. század más-más korszakából, más-más történelmi tapasztalattal a hátuk mögött tekintenek vissza a történtekre, és próbálnak meg magyarázatot találni az újabb és újabb felmerülő kérdésekre, sokszor a magyar történelem fontos mozzanataival (az ’56-os forradalommal és a rendszerváltással) is összekapcsolva azokat.

Mindezek alapján A szentek hárfája egy átlagos történelmi kriminek tűnhet, ám a látszat ez esetben nem csupán csal, hanem kifejezetten félrevezető. Bár a regény egy-egy epizódja valóban felidézheti az olvasóban a manapság valamennyire feléledni látszó műfaj egyik legjelesebb képviselőjének számító Kondor Vilmost, vagy még inkább egyes klasszikus magyar mesélők, például Mikszáth Kálmán történeteit, Szilasi László - aki nem csupán az irodalomtörténetnek, de az irodalomelméletnek is alapos ismerője - könnyedén használja a regényírás összes fogását arra, hogy összekuszálja a hagyományos történetmesélés minden szabályát, és hogy kikísérletezze, meddig mehet el anélkül, hogy az őrületbe kergetné az olvasóit.

Az egyik ilyen trükkje például az elbeszélő személyével folytatott játék: az egymást követő fejezetekben hamar észrevesszük ugyan, hogy elbeszélőváltás történt, ám semmilyen segítséget nem kapunk ahhoz, hogy beazonosítsuk az új hang tulajdonosát vagy akár az adott szakasz jelenét, sőt, félrevezető információk tömkelegével találkozunk erre vonatkozóan. Vagy kiemelhetném példaként azt a részt is, amelyben áthúzott sorokkal, szakaszokkal találjuk magunkat szembe: később derül csak ki, hogy ezt a részt a könyv egyik szereplője korrigálta utólag. A Szentek hárfája nemcsak hogy nem enged tehát belefeledkezni a történetbe, de a szöveggel szemben időközben kialakuló összes benyomást és elvárást is folyamatosan felülírja. Ezt segíti elő a regény azon sajátossága is, hogy a sokszor valóban mélyenszántó és gyönyörködtető leírásokat minden átmenet nélkül váltják fel a durva epizódok, például egy igazán naturalisztikus orális szexjelenet, vagy egy ló lemészárlásának és elfogyasztásának a megörökítése.

Végül pedig, mikor már azt gondolnánk, hogy több meglepetést már biztosan nem tartogat, a történet egy érdekes fordulattal már-már természetfeletti magaslatokba emelkedik, lehet majd vitatkozni róla. De a kötet lényege itt sűrűsödik: „Ha nem írod meg, kénytelen vagy emlékezni rá. Ha megírod, elfelejted. Következtetés: vagy egyáltalán ne írd meg, vagy ha mégis megírod, ügyelj rá, hogy megmaradjon.”

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr132124269

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.