Olvass!

KönyvesBlog

Irena Vrkljan: Selyem, ollók - Marina, avagy az önéletrajzról - részlet

2010. augusztus 20. könyvesblog

Irena Vrkljan: Selyem, ollók - Marina, avagy az önéletrajzról, Fordította: Radics Viktória

Gyermekkor a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban, második világháború, Tito Jugoszláviája, Nyugat-Berlin a hatvanas években – ezen terekben és időkben jár a két kisregény, a Selyem, olló és a Marina elbeszélője, a saját útját kereső, polgári neveltetése béklyóitól és az államszocializmus rejtettebb, de nem kevésbé elnyomó patriarchaizmusától egyszerre szabadulni vágyó, kreatív fiatal nő. Az első kötetben az elbeszélő saját és családjának nőtagjai hangján jutnak szóhoz női sorsok, míg a második kötet ugyanezen főhős sorsát vezeti tovább, ezekkel a kérdésekkel: „Hogyan fogjak neki egyáltalán a keresésnek? Hogy keressem azt a nőt, a nőket, a világot a fejemben?” Marina Cvetajeva orosz költőnő és Dora Novak színésznő lesznek az elbeszélő társai ezen keresésben, amely végül a modern női délszláv irodalom alapítószövegét és a női önéletírás új lehetőségeit hozza létre.

IRENA VRKLJAN 1930-ban született Belgrádban, majd 11 éves korában családjával Zágrábba költözött, késo˝ bb itt diplomázott archeológiából. Mielőtt 1966-ban Berlinbe települ, Jugoszláviában 10 verseskötete jelenik meg, filmforgatókönyveket ír és műfordítóként tevékenykedik. Ezután a berlini Filmművészeti Akadémián tanul. A mai napig Berlinben és Zágrábban él. A Selyem, olló az első regénye, mely 1984-ben jelent meg, és azonnali sikert aratott. Folytatásával, az 1986-os Marinával együtt több nyelvre lefordították, és a két kisregény a mai napig újabb és újabb kiadásokban kapható
a boltokban. Az itt most magyarul is olvasható művek után a szerző számos regényt
írt, többek között két krimit Utolsó utazás Bécsbe és A halála nappal érkezik címmel. Legutóbb 2008-ban a zágrábi könyvvásáron Irena Vrkljan három kötettel jelentkezett. Az elfelejtett ifjúság, Levél a levélről és a Selyem eltűnt, az olló megmaradt címmel.

Minta

Az áruházak előtt, a wilmersdorfi üres esti utcákon, ahol az egzotikus etno-ruhákba öltözött ifjúság úgy hiszi, hogy végre megszabadult a Nyugat villogó reklámjától, újra meg újra felbukkan emlékezetemben az a kis bolt a hajdani Belgrádban. Fényes selyem bálákban, a selyem szépsége, puha bársony, a polcok sima fája, anyám keze, amint megsimítja a szatént, élénk színek, török kávé a hátsó helyiségben, odakint a por az utcán, a gyapjú halotti bűze. Ez a régi kép aztán gyorsan és ijedten visszasüllyed a mélybe, meleget keres és fedezéket, a színe elváltozik, de nem öregszik. A tengeri csikó mintája a selymen lassan göngyölődik ki a pulton, és így, hullámmozgásban marad meg az emlékezetben. A selyem redői örökkévalók. Az olló, amivel vágták, tompa volt, a nyele cikornyás. Az olló karcolásai a pulton mindent túléltek: a megvásárolt selymet, a mintát, az én félelmemet. Mert a tengeri csikót megsértették, félbevágták. A feje a boltban maradt, a selyembálában a polcon. Teste még sokáig ott nyugodott a már rég elhordott szoknya szélén.
Lánynevelés. Szidás, olykor kéjesen. Elkísértem anyámat Doroslovac úr kozmetikai szalonjába, elbűvöltek a fiatalító illatok. Elkísértem a fodrászhoz, és szépnek találtam a festett fürtöket. Én voltam a háziasszony választott társnője, ugyanazokat a kirakatokat bámultam. Ennek ellenére, voltaképpen logikátlanul, egyre többször állok a neurotikus apám pártjára. Ő jelentette a másik, az értelmes életet, az odakintet, a tudást, a könyveket, a beszélgetéseket. Amikor nem volt otthon, az idő a mindennapos portörléssel telt, bevásárlásokkal, mosással. Na de a könnyű ütéseket, amelyeket anyámtól kapok, nem adom vissza a babáknak, nem szívesen játszom velük, nem etetem őket. Gyűlölöm utánozni az anyaságot, nem tanulok főzni a babáknak. Mégis pontos tükörképe vagyok azoknak a képességeknek, amelyekkel anyám rendelkezett vagy nem rendelkezett. Ő sem igen főzött, az ő lenyomata, kópiája, kicsinyített mása vagyok. Megpróbáltam átkelni a másik partra, a férfivilág csalóka önállóságába, nem láttam át a szerepcseréken, gyorsan zátonyra futottam a terméketlen partokon, kacéran és kissé sután. A szökési kísérletek hiábavalónak látszottak. Visszaesések. Maradt a szomorú maszkírozás a tükör előtt, a tánc cilinderrel és bottal, ismét a selyem, a díszek és a vicik-vacakok. Egy kis nő lenyomata, a baba babája. Minden szoba kaucsukszerkezetté változik, selyem fürtökkel és üvegszemekkel. És így elkezdtem tördösni a babák kezét, lábát, és a születésnapomra ezentúl csak könyveket kaptam. Gyűlölet, amit az olvasás szeretetének értelmeztek. Annak is eljött az ideje, de kerülőutakon, rossz gyerekkönyveken és képregényeken keresztül. A tenyerembe vájtam a körmöm, nem, nem vagyunk babák, érzem. Hosszú fürtjeimet 1941. március 27-én estefelé vágtam le.
Az ablaknál álltunk, és lenéztünk az utcára. Az utcán emberáradat hömpölygött. „Inkább a háború, mint a paktum!” Senki sem mondta meg, kik ezek az emberek, és miért kiabálnak. A szüleim becsukták az ablakot, és elmentünk aludni. Ez és ikerhúgaim születése volt a háború előjátéka. A vasárnap, április 6-a, üvegpor-függönyöket és felfoghatatlan hőséget hozott. Stukák vijjogása, robbanások. Vadul kicibáltak az ágyból. Sírás a pincében, ahol az emberek a szénen ültek, tűz, később véres kéz a villanyvezetéken, törmelék, kövek, semmit sem értettem az egészből. Semmit abból, ahogy a nőkkel és gyerekekkel zsúfolásig tömött vonaton elmenekültünk Belgrádból. Hirtelen golyózápor zúdult, a német pilóta olyan alacsonyan repült, hogy láttuk az arcát, a sínek mellett hasaltunk, a vagon deszkái nem nyújtottak fedezéket. A támadás után az emberek lassan feltápászkodtak, de nem mindenki. A halottak fekve maradtak a fűben, s mi folytattuk utunkat. Elöl, a mozdonyon teljesen hiábavalóan lobogott a mi bőröndünkből való fehér lepedő. Minden egyéb, a kék poharak és a finom porcelán is veszendőbe ment. Amikor apám elment Belgrádba a holmiért, már németek laktak a lakásunkban. A bútort azonban épen találta. Nyilván németül beszélt velük. Minden egyebet sorsnak tekintettek. A rokonokhoz menekültünk Zágrábba, ahol a quisling-kormány kikiáltotta a Független Horvát Államot. És minden elölről kezdődött: a munka, a pénzkeresés, a Boehler-vas. Úgy hitték, hogy minden jóra fordul, a háború mindössze néhány hétig fog tartani, ez semmi, nem olyan szörnyű, csak egy kis történelmi kellemetlenség.
Maradt a félelem a nagy zajtól. Ha valahol becsapódott egy ajtó, a földre vetettem magam. Orvost hívtak. Az orvos azzal vigasztalta a családot, hogy az idő minden sebet begyógyít. S maradt a fájdalmas sóvárgás a padlás szigetei után, a selyem tengeri csikó után.
Viktorija néni lakása, ahol az első időkben laktunk, régimódi volt, háromszobás lakás szutykos ablakokkal. A hosszú, sötét folyosón álltak a szekrények, rajtuk rumos meggybefőttek, örök ételszag. A kis karosszékek a szobában pirosak voltak, az egyikben mindig ott hevert Đeki kutya. Amikor megsimogattam, barna zsír maradt a tenyeremen, mely fekete morzsák formájában jött le. A kanalak minden levesnek savanykás fém ízt kölcsönöztek. Az asztal fölötti lámpa nappal is égett. A nagynéni fiait csak a tartalékok beszerzése érdekelte, zsákszámra vásárolták a lisztet meg a cukrot, és így ez is ott állt a folyosón. De volt udvar is, és az udvarban egy nagy fa. Órákig üldögéltem a fa alatt, és a semmibe bámultam. Ez a fa meg a nagynéni elnyűhetetlen, naftalin- és zsírszagot árasztó, virágmintás ruhája, csupán ez maradt meg bennem. Semmiféle tudás a háborúról, a németekről, a hegyi partizánokról. Üres napok voltak ezek az öreg nagynénik lakásában. Viktorijának volt még két nővére, akik a földszinten laktak, mind a hárman folyton főztek, paszi-ánszoztak, főztek. Ellenállásom abban fejeződött ki, hogy elfelejtettema Vinogradska utcát. Ez az utca még ma is a nagynénik öreg, ráncosbőrére emlékeztet, a tompa unalomra, s pincéikben a patkányszagra.
Az 1941-es iskolaév hátramaradt részét az evangélikus általános iskolában szintén eltörölte a feledés. Eztán két hónapig a volt Jelačić bán téren laktunk. Abban a házban van ma a Belvárosi Gyógyszertár. Csupán a lakás üvegajtajára emlékszem és rajta a napfoltokra. Eztán átköltöztünk a Buconjić utca 10. alá. Hálószoba, étkező, apa dolgozószobája, gyerekszoba és a hall a lakás közepén; itt aludtam én. Akkortájt mindenkinek útban voltam, nem volt íróasztalom, és ismét a lányszobába menekültem, ott olvastam. A családot lekötötték az ikrek, és ismét jött egy szakácsnő. És jöttek a vendégek, a tánc, a vacsorák. Színészek képeit gyűjtöttem, Röck Marika, de Kowa és így tovább. Gyűlöltema Popeye-filmeket meg a spenótot, ami erősíti az izmokat. A kis Shirley Temple összetört üveggömbjét sirattam meg, a butácska dalokat a rádióban, „Végy nekem tarka lufit”, amit szívesen hallgattam. Sima, felvilágosulatlan polgári világ. Ennyi báj nyomot hagy.
Tizenegy évesen gimnáziumba írattak, az irgalmas nővérekhez. Fehér térdharisnya, fekete köpeny, hajfonat. Beleszerettem a fiatal Estera nővérbe, aki biológiát tanított, így aztán én is apáca akartam lenni. Estera azzal a szeretettel szerette védenceit, mely a magányos, üres hálófülkékben születik, és megmutatta nekünk rövidre nyírt haját a fehér sapka alatt, meg a lelapított, leszorított melleit. Később elhagyta a kolostort, férjhez ment, és még sokáig írt nekem leveleket. A mellékelt fényképen kövér volt, már nem volt aurája, a mellette levő férfi kopasz.
Akkor eljött Nagypéntek. Az orgona alatt Jézus festett faszobra, az emberek pénzt dobáltak rá, adományt a templomnak. Többet nem akartam misére menni. Valahol itt, a Szent Balázs-templomban, mely olyan volt, mint egy törökfürdő, a szentképek, az egyenruhák és a csempészek között, valahol ebben a tudatlanságból és ösztönösségből előállt káoszban – a Zrinjevacon egy öregasszonynak, aki sárga csillagot viselt a kabátján, térdepelve meg kellett pucolnia egy német tiszt magas szárú csizmáját –, valahol a családi élet egyik sarkában felhagytam a királykisasszonyok, a szép hölgyek, anya báli ruhájának a rajzolásával. Egy kis érzéspatak áttört a színeken és a képzeleten, és szétszakított, összegyűrt minden selymet. A megmaradt rajzok később anyám fiókjában sárgultak. Kész, vége. Ceruzával rajzoltam fákat, ciprusokat, a papírlapokat peremtől peremig besatíroztam.
Az 1941-es év: apáca akartam lenni, később nem voltam hajlandó többé részt venni a misén, az első regények, Šenoa, Đalski. Az osztályban kinyújtott karral kellett köszönni, usztasa módra. Már nem rajzoltam szép ruhákat, mindenkinek útban voltam.
A Buconjić utcai ház tulajdonosai, az idős Šlezinger házaspár, a földszinten laktak. Fölöttünk egy ezredes lakott, akit egy katona furikázott automobilban, a fiai a keleti fronton harcoltak. Hogy a Šlezinger családot kiűzték ebből a lakásból, azt én nem tudtam. Amiként azt sem hallottam soha, hogy ők zsidók. Egy napon egy katona állt a földszinti lakásuk előtt. A ház mögötti kertben, az ablakon át Šlezingerné megsúgta nekem, hogy nem szabad elhagyniuk a lakást. Este a konyhai erkélyünkről észrevétlenül leereszkedtem a kertbe, és az ablakon át benyújtottam neki egy tábla csokoládét. Másnap üres volt a lakásuk. Valaki a házban azt mondta, hogy elköltöztek. Az éjszakai transzportról, teherautóval, csak a háború után értesültem az unokájuktól, Darko Suvintól. A Blau család, szüleim ismerősei öngyilkosságot követtek el. Ezt is csak 1945-ben tudtam meg. Apa barátja, Sirovy, a festő, ő is öngyilkos lett valamivel később.
Körözvények a kerítéseken. A rádióban Zarah Leander énekelt. Megszállás. „Lili Marleen”. Német katonák a városban. A főposta levegőbe repült. Később megismertem annak a tisztviselőnőnek a férjét, aki a diverziót végrehajtotta, s aki egy illegális csoporthoz tartozott. A jasenovaci tábor, hullák úsznak a Szávában. Zsidók, akik hirtelen eltűntek, akiket elhurcoltak, meggyilkoltak. Miért nem mondott nekem senki semmit? Ne a gyerek előtt, mondta olykor apa, ha benyitottam a szobába. Halál az országban, német filmek a moziban. Ez a szörnyű kevercs. Légitámadások, tizenegy éves gyerek, értelmetlen nevelés, mindent meg kell enni, kezi’csókolom, nyolckor ágyba.
Látom azt a gyereket a szürke, néptelen utcán. Nincs mellette senki. Ma a családi temetéseken nem veszek fel feketét. Megváltozott az érzés, s mégis érzés maradt, jelmez nélkül, szín nélkül. Ez az érzés csodálkozó, alázatos és dühös.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr592234925

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.