Olvass!

KönyvesBlog

Don Juan vs Don Quijote

2010. augusztus 31. florescu

B+

Robert Menasse: Don Juan de la Macha, avagy a vágy iskolája

Ford.: Szijj Ferenc, Kalligram Könyvkiadó, 2010, 207 oldal, 2040 Ft

 

Nathan, regényünk főhőse kizökkent az időből, de ez természetesen nem akadályozza őt a sorozatos hódításban. Nathan azonban kissé fásult, nem érti saját nőügyeit, csak sodródik az árral. Nathan szülei elváltak, a fiú anyjához került, egy ágyban aludta vele végig a pubertást, ezután viszont az életművész apuka állást szerzett neki egy újságnál. Nathannak mindene megvan, mégsem elégedett, beszélgető-terapeutához jár, a regény tulajdonképpen a foglalkozások részletes jegyzőkönyve. Nathannak volt, van (lesz) felesége, voltak, vannak (lesznek) szeretői, biztosított az egzisztencia, viszont valamikor régen megállt számára az idő: gondolkodni, dolgozni, érezni és éreztetni képes, de nagy általánosságban nem tud mit kezdeni az élettel. Nathan valahol irigylésre méltó szerencsefi, valahol lúzer – folyamatosan bibizne, de ez nem jó, megállapodna, de ez sem jó. Nathan őrlődik. Nathan elvan.

Menasse prózája friss és üde, egyszerre szórakoztató és elvont, de nem egy tankönyv. Mert ugye az alcím erre determinálna a szöveget. A „de la Mancha” kitétellel is vitatkoznék: Cervantes ködlovagja számomra az időben-jelen-való-létet, illetve ennek illékony, „pontszerű” voltát sokkal összetettebben „megélő” figura, nem egyszerűen egy újgazdag ficsúr, akinek gondjai vannak a merevedéssel és a magömléssel azért, mert a mami szuszogott mellette esténként, nem egy barátnő vagy egy ócska luvnya. A Don Juan-effektus sem áll, hogy úgy mondjam „fagyott kutyalábakon”, de ezzel nem is kekeckednék tovább, hiszen Nathan voltaképpen mindig (több) társra lel az aktuális közegben.

A szerző – hasonlóan olyan honfitársaihoz, mint Jelinek vagy Bernhard – elég keményen osztja az osztrák állapotokat, de a szidalmak hangereje jelentősen csökken Nathan története, és az ehhez kapcsolódó életvezetési tanácsadások, rövid eszmefuttatások mellett. Nathan „elviszi a balhét”. A regény egyszerre több szálon fut, a visszatekintő jellegű történetmesélés egyidejűleg több karaktert vagy epizódot mozgósít. Anya, apa, első feleség, első szerető, második feleség, második szerető, stb. – csak minden kissé összekutyulva. Menasse prózáját határozottan feldobja az abszurd-groteszk színezet, ugyanakkor elmélyíti a személyes élettörténet „nemzeti” narratívába, történelembe helyezésének kényszere. Kényszerről beszélek, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy Nathan milyen körülmények között volt gyerek, pályakezdő majd szerető, milyen bel- és külpolitikai események játszottak közre az egyetemi pályafutás, és a Nathan, illetve közeli barátainak életét nagyban befolyásoló, saját szakállukra működtetett újságíró-szakkör alatt/után.

Bár azt gondolom, hogy a regény néhol túlírt, illetve sokkal jobb színben akarja magát feltüntetni, mint amilyen, Menasse mégis ügyes. Nincsenek rossz epizódok, mesterkélt bekezdések, a probléma inkább az, hogy az egész egy laza csuklógyakorlatnak tűnik. Menasse ilyen értelemben azt csinálja, mint a már befutott művészek a sokadik alkotás után: kiráznak valamit magukból, aztán vegyevigye, úgyis lesz rá kereslet, úgyis elkel, úgyis beszopják. De lehet, hogy Menasse már megteheti, nem tudom.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr942138395

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.