Olvass!

KönyvesBlog

Amerikai anzix a kertvárosból

2010. szeptember 13. barraban

 

Elizabeth Strout: Kisvárosi életek

General Press Kiadó, 2010, 351 o., 2800 ft, Fordította Szieberth Ádám
A-

 


A kertvárosi életmodell az Egyesült Államok (egyik) gyenge pontja. A megvalósult amerikai álom paradicsomi ígéretét kínálja tálcán: a takaros házikók, a vakítóan fehér kerítés, a szabályosra nyírt gyep, a mosolygó kerti törpe, a nyitva felejthető ajtók/ablakok, a békés családi élet akolmelege, a lustálkodó jólét: a jómódra és nyugalmas polgári létre vágyó tehetős társadalom sine qua non-jai, minden nett, konszolidált és pirospozsgás - látszólag.

Számtalan könyvből, filmből és tévésorozatból tudható, hogy ez persze nem így van. A kertvárosi Amerikában a "tiszta udvar - rendes ház" tábla mögött hús-vér anomáliák: vérgőzös titkokat őrizgető neurotikák, stikában a tükörbe vicsorgó pszichopaták, hasadt lelkek és szétszakadt elmék (tehát komplett, megelevenedett pszichiátriai kórrajzok) kartotékrendszere rejtőzik. Másrészt ez a világ a „keep smiling”-ra kondicionált, kényszer-internalizált, frusztrációkkal birkózó, értékvesztett családok panoptikuma is, akik kerítésük biztonsága mögé menekülve sem képesek egymással kooperálni, és a tisztességes és sikeres látszat megőrzésének oltárán lelki épségüket áldozzák fel (ahogy például Judith Guest Átlagemberek című regényének családja teszi - Robert Redford készített filmet belőle).

Elizabeth Strout Pulitzer-díjas regénye, vagy novelláskötete – így is, úgy is olvasható - az utóbbi zsánerhez áll közelebb. Nem ironizál, nem gúnyolódik, és nem is csap le vasököllel, nem hasogatja fel borotvaéles késekkel a „suburban” létforma szövetét, hogy megmutassa, mi van benne/alatta. A Kisvárosi életek (szerintem bántóan közhelyes magyarítás, az eredeti cím Olive Kitteridge, a főhősnő neve) melankolikus, borongós módon veszi tudomásul, hogy az élet könyörtelen. Valószínűleg mindenhol az, de itt, ebben a cseppnyi univerzumban, a „mindenki mindenkit ismer” rácsai mögé nyomorított, lehangoló otthonosságban jobban szemügyre vehető. A 13 történet legtöbb hőse idős, torzóban maradt életén búsongó, zilált lélek, aki a családi idill és megvalósult boldogság romjain ül tort, vagy örök magányát siratja. Mintha megállt volna az idő: a mobiltelefonok, szeptember 11, és néhány email- váltás futó említését leszámítva olyan, mintha az ötvenes években, a hippikorszak, Vietnam, és az ellenkultúra előtti (cukormáztalanított) időszakban járnánk. A kapcsolatok instabilitása az egyetlen stabilitás. A hosszú házasságok, a ki nem beszélt anya-gyerek konfliktusok súlyosan terheltek, következményük az évtizedek némasága után földcsuszamlásszerűen bekövetkező agresszív és visszhangtalan „beolvasás”, vagy a pánikszerű menekülés nagyobb, ismeretlen vidékek, kapcsolatok felé. A megvalósulatlan szerelmekért, a házas férfival folytatott liaisonért eltékozolt tehetség és alkoholba fojtott boldogtalanság az ár. A fiatalok ennek az útnak az elején tartanak, a középkorúak pedig rajta botorkálnak: szuicid gondolatok, halálba vezető, pszichés étkezési zavarok, kényszercselekvések, homályos elvágyódás kíséri lépéseiket. Mindenki mindenre túl későn ébred rá, például miután a halál már elválaszt, és a kár helyrehozhatatlan.

És mégis: a kertváros-tematikájú művek közül Strout könyve egyike a legoptimistábbaknak. Nem utolsósorban a vége miatt, ami totális és szentimentális hepiend helyett csendesen, szinte zárójelben hagyja jóvá a bizakodás örök emberi privilégiumát, de az öngyilkosság gondolatával foglalkozó Kevin váratlan „ajándéka” a sorstól, vagy az időskori nagy szerelmet átélő Harmon története is ígéreteket rejt, kiskaput a jövőre, amiben már nem hitt az égvilágon senki. Strout visszafogottan érzelmes stílusának, lírai hangulatú természetleírásokban bővelkedő betéteinek van egyfajta elemeltség-hatása, amely a legszánnivalóbb, legnyomorultabb sorsokat is átsugározza. A regény végül is nem állít többet, mint hogy a pokol nem a másik ember, hanem éppen a hiánya az: a válságból való kilábalás egyetlen eszköze a kommunikáció, a valós emberi kontaktus, ha beszélsz magadról, és akad, aki meghallgatja. A kertváros-művek többsége az érzelmi és kapcsolati deficitek krónikája, feloldozás nélkül: a Kivárosi életek azonban kegyes, és megadja nekünk a reményt.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr712185007

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.