Olvass!

KönyvesBlog

Felejteni, meghalni

2010. szeptember 14. florescu

A

John Banville: A tenger

ford.: Pordán Ferenc, Geopen, 2009, 223 oldal, 2990 Ft

 

„A Fehér Főnix meglebbenti szárnyait. Alant a tenger.”

Max Morden, a regény főszereplője felesége halála után gyermekkora fontos helyszínére költözik el, hogy a – később talán főműveként emlegetett – monográfiáján dolgozhasson, de közben megbarátkozzon a lehetetlennel is: feldolgozza a Társ halálát. A tenger ambivalens emlék-tér, hiszen a Grace család egykori felbukkanásával bekövetkező örömök egyúttal a naivitást szétbontó test-élmény(eke)t is elhozták Max számára. A gyermekkori vakációk azonban nem csak erről szóltak. Max „háromszólamú” (gyermekkor, Anna halála, jelen) szövege egybefolyatja az emlékeket a pillanatnyilag átélt érzelmekkel, maga is az életet és a halált elválasztó keskeny vonalon lavírozik, lévén a főhős a halál-élmények újrafelidézésének segítségével próbálja magát felkészíteni az elmúlásra.

Annyira gyönyörű ez a regény, hogy csak nehezen tudom visszafogni magamat az esetleg modorosnak vagy csöpögősnek ható jelzők használatától. Nincs is mit ragozni: Banville Booker-díjas regénye egyszerűen csodaszép. Nem mondom azt, hogy minden tekintetben pazar, „eminens” szövegről van szó, azt meg szinte biztosan állíthatom, hogy ez nem a 9-99 korosztály tipikus regénye. Hála az égnek még nem éltem át azt, mit jelent egy számunkra nagyon fontos ember elvesztése, de még így is tapasztalatlannak éreztem magam olvasás közben. Gondolom, ilyenkor annyira nyomasztóvá válik az üresség, hogy egyszerűen csak az emlékezés marad, amely viszont minduntalan érzékelhetővé vagy legalábbis észlelhetővé teszi az elhunyt szétfoszló alakmását.

Max mindenesetre nem bízza a véletlenre: ő oda menekül, ahol egy csapásra véget ért számára a gyermeki létforma. Főleg, hogy a szegény család gyermekeként betekintést kapott egy „másfajta” élet külsőségeibe, végignézhetett – az általa akkoriban vágyott, „normális” – családmodellen, szereplője lehetett egy több szinten zajló drámának, amely végül magával sodort mindent, mint egy özönvíz. Max panziója a hajdani Grace család rezidenciája, az élettér így könnyen feltöltődik a mezítlábas gyermeklábak zajával, az önfeledt kiabálások hangjával, az első komoly szavakat beburkoló szégyenlős elbeszélgetések lázas emlékével.

„Igen, ilyennek képzeltem a felnőttkort, egyfajta hosszú indián nyárnak, a béke és nyugalom állapotának, amelyben már nyoma sem maradt a gyermekkor alig elviselhető, nyers bizalmasságának, amelyben már minden talány, minden rejtély megoldódott, minden kérdés megválaszolást nyert, és a percek szinte érzékelhetetlenül szivárognak el, egyik aranyló csepp a másik után, a szinte észrevétlen végső megnyugvás felé haladva.” (82)

Egy-két helyen úgy tűnt számomra, Banville prózája túllép a maga által húzott vörös vonalon, de ezek a pillanatok gyorsan tovatűntek. A tenger olykor talán – nem hagyhatom ki! – dagályos, de a próza egyedisége, a sejtelmesen kanyargó összetett mondatok muzsikája feledteti ezeket az apróbb döccenőket.

Külön érdekessége a regénynek, hogy a lírai visszaemlékezés mellett helyet hagy bizonyos rejtélyek kibontásának és megoldásának is. A tenger enélkül is érdekes olvasmány, egy könyv, amely képes adni (nem, én sem gondoltam, hogy valaha is leírom ezt, így, de most nincs mit tennem, így érzem). Szóval nem egy nyári olvasmány, nem mulattató vagy keserédes fejlődésregény, hanem egy díszítésektől mentes – megkockáztatom – "monoton" szonáta, amely viszont képes komoly érzelmeket kiváltani olvasójából.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr122198988

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.