Olvass!

KönyvesBlog

Cigányúton

2010. szeptember 21. barraban

D

Az élet legárnyékosabb oldaláról- özv. Szabó Ferencné feljegyzései

Szerk.: Sugár Ágnes. Jószöveg Műhely Kiadó, 2009, 204.o., 2490 Ft

 

Van egy csomó olyan mű, amely faji kérdésekről, polgárjogi harcokról és egyéb nyalánkságokról szól, a főszereplő azonban nem a fekete gyerek, hanem a lánglelkű fehér ember, aki hősies elszántsággal nyúl az önmagát megvédeni nem képes, gyermeki esetlenséggel botladozó néger hóna alá. Itt is valami ilyesmi történik: a kvietált, egykor irodai alkalmazottként dolgozó magyar nő egy „elcigányosodott” somogyi falucskába költözik, hogy bearanyozza a szegények mindennapjait. Már a borítóról ordít, hogy a szegények=romák (ezt a fülszöveg is megerősíti), persze nem baj, érdekeseket is mesélhetne a faluban 6 és fél évet eltöltő „barátságos magyar öregasszony”, mondjuk gyomorszorító érzés azzal szembesülni, hogy a könyv médiatámogatója a Népszava.

A riportkönyvnek álcázott, népmesei hangulatú, érzelmes, tengernyi felkiáltójellel tarkított tanmesegyűjtemény szándéka szerint a jótettek fontosságáról szólna, bibliai segélykiáltás kíván lenni az Éghez az elnyomottakért. Hát valahogy, jó magyar szokás szerint máshogy sül el az egész, az biztos.

Először is leszögez egy megszentelt és vitathatatlan axiómát, ami az egész perspektívát meghatározza: a (ideál szerint) magyar életforma kívánatos, követendő modell, a cigány pedig rossz. Ez így van az ősrobbanás bekövetkezte óta, olyan mértékű evidencia, mint hogy a nap keleten kel és a legnagyobb focista Puskás. Világképe szimplifikált és rendpárti: léteznek emberek, akik a magyar életformát követik, „fegyelmezettek”, „tudnak viselkedni”, őket szeretni kell, ezzel ellentétes póluson tartózkodnak a civilizálatlan roma életmódtól elszakadni nem tudó renitensek, „rendbontók”, a fegyelmezetlenek, akik a legtöbbször reménytelen esetek (különösen a „megfélemlítők”), másoknál van lehetőség a javulásra (például Tihamér, a vagabund), vagy megvan az ok, miért álltak át a Sötét Oldalra (Magdi története). A tengely szigorú léte viszont megkérdőjelezhetetlen.

Közepén természetesen maga Szabó Ferencné áll, ki nem homok a szélben, de vitéz a vártán, akinek küldetése van: a végül is nem hitvány, de mindenképpen primitív és félállati vademberek civilizálását bízta rá az, aki mindent lát. Igazi heroina ő, aki rendületlenül szórja a (anyagi és szellemi) magvakat pártfogoltjainak, mint turista a morzsát a Szent Márk téri galamboknak: mártírrá nemesült patrónus, tanító, pszichológus, példamutató sztahanovista egy személyben. Az élet legárnyékosabb oldaláról tulajdonképpen laudáció - önmaga tiszteletére.

Kiválasztott protezsáltjait, kicsiny nyáját anyáskodó, vállveregető lekezeléssel illeti, Himalájányi morális magasságból tekintve rájuk, és határozott kézmozdulattal jelölve ki a saját és a cigányok pozícióját a hierarchiában: nyomát sem találni az egyenrangúságra való törekvésnek (az egyik kislányról sajnálkozva állapítja meg, hogy ha nem cigány szülők gyermeke, balerina is lehetett volna). Szabó Ferencné a többségi társadalom etnikai fölényeskedőjének tipikus képviselője, aki az autoritásban hisz (a „pazarló” családoknak legyen egy „beosztó életvitelű, bátor, határozott” problémamegoldója), megálmodja a szociális kártyát, és sokszor bizony a legprimitívebb képzettársításokkal állít elő klasszikus előítélet-képző textust.

A cigányok helyét jól körülírható, világos módon jelöli ki. Ők a „szegények”, az alárendeltek, akik fát lopnak, betöréssel szerzik a betevőt, rabjai az alkoholnak (áldozatok), vagy ők a „megfélemlítők”, minden baj okozói, akiket valahonnan betelepítettek, és akik megrontották a közösséget (agresszorok). Utóbbiakról többnyire eufemizálva és titokzatoskodva ír, hogy pontosan kik és mit akarnak azon túl, hogy – Szabóné szerint – élvezik az ijesztgetést, pontosan nem derül ki (nyakatekert rasszista logika, hogy néhány nem cigány falubelit is  hozzájuk rendel, hiszen a cigány életforma az ördögtől való, és aki rosszul viselkedik, cigányként viselkedik akkor is, ha származását tekintve nem az). Ezek az emberek tehát vagy az utcákon randalíroznak, vagy fülüket-farkukat behúzva, a félelem és a beszűkültség satujában, állati sorban tengődnek. Fájdalomföldje (erre a fantáziadús névre keresztelte a falut) egy olyan élettér egyoldalú víziója, ahol egy morálisan csökkent értékű, félállati nép non-stop aprítja egymást, sosem süt a nap, örök fagy honol a szívekben. Az olvasó pedig kedvére borzonghat: lám-lám, ilyenné válik a szent magyar anyaföld, ha cigányok egyszer oda beteszik a lábukat.

Nagyon sok a sértő jelző, persze jóakaratba csomagolt, szentenciózus és ájtatos modorban: kerekperec akarattalan, gyáva, civilizálatlan, sőt buta népnek bélyegzi a nincstelen falusi romákat, a szegénység (vagy az etnikai hovatartozás?) és az alacsony intelligencia kapcsolatát természetes összefüggésként kezelve, amiről nincs is mit vitatkozni. A romákról vallott általános képzete a megszokott sztereotipiák halmozásából áll, és portréi is olyanok, mintha nem hús-vér emberekről, hanem absztrakciókról íródtak volna. Pozitív példái szinte kizárólag áldozati szerepbe helyezik a cigányokat, vagy csak olyan tulajdonságokat szajkóz értékként, mint „takaros” vagy „tisztességes” (Józsi, aki Szabóné víziójában roma Mózesként vezetheti el szerencsétlen népét a Kánaánba, esténként „tisztaszándékú, szép emberi gondolattal hajtotta le fejét…”). Ezeken a kispolgári frázisokon, sablonokon képtelen túllátni, eseményeket, kapcsolati dinamikákat akár egy középiskolás hobbipszichológia-szakkör szintjén elemezni. A falubeli cigány-magyar együttélésről jószerével semmit sem tudunk meg, ha a szerző mégis belepiszkál, ijesztően egyoldalú következtetéseket von le. A magyarok ugyanis, szintén a típusfigurák árnyaltságával jellemezve, sokszor félnek bár, mégis tiszta szívűek, „érclelkűek” és természetesen a helyes módon akarnak élni, csak hát a cigányok az esetek döntő többségében ellehetetlenítik minden törekvésüket.

Azt hiszem, a szerző attitűdje tűpontosan reprezentálja a magyar többségi társadalom azon szeletét, amely a cigánykérdéshez pozitívan igyekszik viszonyulni, de maga sem tudja, hogyan kell: ettől függetlenül szociális érzékenysége és hatalmas szíve miatt saját vállát rendkívül elégedetten lapogatja meg. Az a magyar fiú, akit – kevés kivétel a nem cigányok között - nyomorult alkoholistának ábrázol a könyv, tömören fogalmazza meg a lényeget, még ha mást is ért alatta: „A néni rosszul csinálja, rosszul csinálja, rosszul csinálja…” S hogy a Népszava miért szentesítette a feljegyzéseket? Talán mert az „éljen a szocpol!” , a „csak így tovább a remek intézkedésekkel!” – típusú mondatok, meg Lévai Katalin neve többször olvasható, mint ahány agitációs vonat elsuhant a Szovjetunióban a szocialista erkölcsöt és a személyi kultuszt propagáló agitkákat sugározva.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr632163248

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.