Olvass!

KönyvesBlog

Lovas Ildikó: A kis kavics - részlet

2010. október 26. könyvesblog

Lovas Ildikó: A kis kavics, Kalligram, 2010, Budapest

,,Fekete és fehér, elefántként ezt a két színt ismerem. Persze, az élet nem fekete és fehér, a dolgok benne nem ilyenek. Nem a vagy-vagyok uralkodnak, hanem az ések, ezzel együtt a belenyugvás, beletörődés, bölcs elfogadás.

Az ezzel a ténnyel való szembesülés engem rendkívül későn ért utol. Pontosan akkor, amikor megláttam a hullát, akit az iskola padlásán találtak, megláttam, miközben szállították volna el, lecsúszott róla az anyag, amivel beborították. Azóta töltöm a mindennapjaimat az élettel. Együtt töltöm a napokat az élettel, nem a sajátommal, arról már régen letettem. Másokéival, pillanataikkal, hangulataikkal, reményeikkel, váratlan hangulatváltozásaikkal, de különösen a halálukkal, különböző halálnemekkel, öngyilkosságokkal és erőszakos halálokkal, anyagyilkos és politikai merénylő életével és az általa okozott halállal, akár egy kukkoló, kívülálló, magányos szemlélő, akinek az örömből a mosoly látványa jut, a bánatból a tekintet távolsága, az érzésből a lehetőség, a soha meg nem valósuló”– olvashatjuk A kis kavics egyik elbeszélőjének vallomását, miért kezdett nyomozni egy bácskai kisvárosban, amikor egy hullát találtak az iskola padlásán. S ez a sokrétű, krimiszerű nyomozás hogyan találkozik Leni Riefenstahl, a híres német filmrendezőnő sorsával, aki művészetével kiszolgálta a náci rendszert – nos, ez csak a könyv egyik rejtélye.

Lovas Ildikó regénye filmszerűen pergő, rendkívül gazdag és az olvasót mindvégig feszültségben tartó olvasmány. Mint egy igazi krimi.

Részlet:

Aki pontosan tudja, mennyit kockáztathat mások életéből, az legyen politikus, erre a témára írtam néhány cikket, túlságosan személyesre sikeredtek ahhoz, hogy a pályámat jó irányba befolyásolják, akkoriban még nem volt divatos a padlástörténelem-féle szemlélet, mivel már régóta nem dolgozom a szakmámban, nem is érdekel az egész, de megnyugvással tölt el, hogy nem jártam rossz irányban, csak túlságosan korán kezdtem hozzá, a világnak abban a részében korán, ahol élek. És talán túl fiatal is voltam. Ez ugyanis akkoriban történt, amikor már beláttam, hogy nem leszek színházi kritikus, de még élt bennem a remény, hogy újságíró leszek, amihez nyilván túl sok köze volt annak az idős történésznek, akivel életem első beszélgetését készítettem, és aki olyan gyönyörű ajánlást firkantott a magammal cipelt, rongyosra olvasott, általa írt könyvbe. Közben vagy előtte háború is volt, Európában a második világháború után az egyetlen.

,,És amikor vége lett, és már a mutatóujjukat rázogatták, amelyikkel meghúzták a ravaszt, a lovak mind megugrottak ijedtükben, és akkor a vezetőjük odament hozzájuk és csúnyán káromkodott, és levette a kalapját, hogy a képükbe csapjon vele. Nem is takarták le őket, még csak egy-két szót sem mondtak el felettük, ha csak azt nem veszem, hogy az egyik azt mondta, nyugodtan állíthatják majd róluk, hogy egy lövöldözés során hagyták ott a fogukat, hiszen lőni csakugyan lőttek. Mire egy másik nevetett, aztán odamentek a tűzhöz és lepisálták, aztán fölültek a lovukra és továbbmentek. Föl sem tudom fogni, miféle helyre kerültem, ahol az emberek csak így leöldösik egymást.”

Ami nem érdekel, az a szakmai előrehaladásom, valami munka mindig akad, kielégületlen testem jól alkalmazkodik az új kihívásokhoz, lefoglal a teljesítési kényszer, rövidebb-hosszabb időre elfeledkezem Lincolnról, aztán egy éjszaka, amikor nedvességben úszva ébredek, megmagyarázhatatlan, ám biztosnak vélt tudással arról, hogy percekre sem fog rám lelni a boldogság, s ettől riadt, nyüszítő állattá változom, lámpát kell kapcsolnom, hogy ne fojtsam meg magam, ne ordítsak, akár egy feladat nélküli férfi, ne zokogjak, akár egy védtelen nő, egyik sem vagyok, ilyen éjszakákon szokott eszembe jutni Lincoln, biztos tenyere, amiben saját sorsát látva is tudta, csak előre lehet menni, csak vágni át a holtakon, utat vágni a vérében fürdő ország mindennapjaiban, lassan haladni, de biztosan.

Ez az egyik dolog, amire hiába tanítottak, sehogyan sem voltam képes megjegyezni, miként lehetne lassan és biztosan haladni, az én fejemben a haladással az azonnal kapcsolódik össze, igazából mindennel, mintha csak ezt az egyetlen szót ismerném, türelmetlenség, eredmények, világos feladatokkal, azonnali megoldásokkal. Fekete és fehér, elefántként ezt a két színt ismerem. Persze, az élet nem fekete és fehér, a dolgok benne nem ilyenek. Nem a vagy-vagyok uralkodnak, hanem az ések, ezzel együtt a belenyugvás, beletörődés, bölcs elfogadás.

Az ezzel a ténnyel való szembesülés engem rendkívül későn ért utol. Pontosan akkor, amikor megláttam a hullát, akit az iskola padlásán találtak, megláttam, miközben szállították volna el, lecsúszott róla az anyag, amivel beborították. Azóta töltöm a mindennapjaimat az élettel. Együtt töltöm a napokat az élettel, nem a sajátommal, arról már régen letettem. Másokéival, pillanataikkal, hangulataikkal, reményeikkel, váratlan hangulatváltozásaikkal, de különösen a halálukkal, különböző halálnemekkel, öngyilkosságokkal és erőszakos halálokkal, anyagyilkos és politikai merénylő életével és az általa okozott halállal, akár egy kukkoló, kívülálló, magányos szemlélő, akinek az örömből a mosoly látványa jut, a bánatból a tekintet távolsága, az érzésből a lehetőség, a soha meg nem valósuló. Elég hosszú ideje csak ezt csinálom, fák mögött az árnyék, napsütésben a fehér bőrű remegés, esőben az ázott haj illata, hóban a pillán remegő vizesség. Soha nem igazán jelen, noha erőteljes akarással, fehér-fekete figyelemmel, akár egy késői és lássuk be, amatőr őgyelgő a peripatetikus iskolában, ahol ha vizsgázni kellene, rendre megbuknék, vizsgázni mindig az életből kell, nem elvekből és retorikából.

Az életelvem tehát az volt, hogy a dolgok vagy fehérek, vagy feketék, a jóval szemben a rossz áll, a becsülettel szemben a becstelenség, az őszinteséggel szemben a hazugság. Ez utóbbi nagyon fontos volt nekem, mert nem tudok hazudni, rendkívül sokat beszélek, így mindig elszóltam magam, ha hazudtam, ezen kívül pirulok, hevesen ver a szívem és lesütöm a tekintetem, nem kell Robert de Niro alakította ex-ügynöknek lenni ahhoz, hogy lássék: hazudok éppen. Ráadásul, ha nem így van, akkor pedig elfelejtem, mit hazudtam. Erről tehát letettem tízéves koromban. Befejeztem a hazugság alkalmazását, maradt a fekete vagy fehér, á vagy bé, nyögjed már ki, legyél túl rajta, ne lacafacázzunk itten. S így éltem az életem, nyilván ezért is kerültem kívül a sajátomon, senki nem gondolhatja, hogy ez normális, magam sem, beláttam. Egy idő után az ember belátja, hogy alkalmatlan a saját életére. De azért furcsa, hogy ehhez egy, a nyári melegtől összeaszott fejű öngyilkos (már elhiszem) vezeti rá. Bár nem rögtön, hanem fokozatosan, lépésről-lépésre.
Ezt már tudod, tanúja voltál.

Kivont kardként járok a világban. Damaszkuszi acél, mondanám, de csak valami gyöngécske bácskai, időnként köszörűshöz vihető, élezhető, vércseppektől szennyezett. A kard vág, suhint ide-oda. Fekete, mondja, suhint. Fehér, mondja, suhint. Tévedés ne essék, a vér a sajátom, a kard bennem van, röntgenre ha mennék, kimutatná. Itt van ez a nő, bensője összeszabdalva, lelke már nincs, csak véres cafatok, mintha disznótor, csirkevágás lett volna benne, mert folyton öli a kard éle, ha kiderül, nem fekete, nem fehér. S hát akkor mit lehetne tenni? A kedves sorozataim, filmjeim mellett zongorazenét hallgatni. Biztonságos, fekete-fehér, egyértelműen az, mégis bejárja a csodákat, amikre az élet, a nem-fekete és nem-fehér élet képtelen. A lenyomódó billentyűkbe kapaszkodom a fülemmel, amit már régen becsuktam, akaszkodom a szememmel, amit már régen lehunytam, nem termelődnek könnyeim, fizikai adottság, túl világos hozzá a szemem, a szivárványhártyám, persze, ha sírok, akkor igen, de miért tenném? Ahhoz közel kellene kerülnöm az életemhez, de erről már beszéltem. S mégis, amikor zongorazenét hallgatok, mintha megérintene valami abból a rég feladott vágyból, hogy összehozok mindent, kerekre szabom, testemmel varrom kerekre az életem, harmóniákkal töltöm meg, fekete és fehér, mély és magas hangokkal, sikollyal és dörmögéssel, öleléssel és eltolással, kitárulkozással és befogadással, szorítással és ellágyulással, elkerekülő szemmel, akár egy amatőr őgyelgő, aki pillanatokra megpihen, s azt hiszi, örökre. Aztán újra elér a csönd, a hallgatás, a kardom ideje, elhallgatnak a billentyűk, mégsem járhatunk zongorával a lelkünkben, noha van erre irányuló feszülés. Egyre kevesebb vagy egyre több, az évek múlásával, azt hittem, egyre kevesebb, de úgy tűnik, fordítva van ez, nem is fordítva, hanem másként: a kevesebb lesz a több. Az időnk kevesebb, a feszülés több, a kizárulás több, a mások hangulatváltásainak, mosolyának figyelése, rezdüléseinek követése kevesebb, a tőlük való szenvedés több. Amikor utolért az ezzel való szembesülés, akkor értettem meg, hogy az élet nem fekete és fehér, nem vagy-vagyokból áll, hanem ésekből, de már késő volt, túlságosan messzire mentem, nem maradt szabad kapacitás a lelkemben a bölcs belátásra, a belenyugvásra, a beletörődésre. Ülök saját csendemben, árnyék vagyok a fák mögött, fénytelen remegés a napsütésben. Cafatos lélekkel, széttrancsírozott állatként nyüszítenek benne a napok hordalékai, ugyan ki dönthetné el, fehér-e vagy fekete? S mi az igaz, mi a hazugság, mi a becsületes, mi a becstelen. Válaszaink pedig nincsenek. Úgy halunk meg, hogy a legfontosabbra nem találjuk meg a választ. A kérdés mégis az, keressük-e? Visszakeresünk-e, talán a gyerekkornak abba a pillanatába, amikor még úgy hittük, lehetséges a teljesség, hogy addig kell mennünk, akár világgá futnunk, míg be nem bizonyosodik, hogy a világban rend uralkodik, a fekete és fehér megbonthatatlan, tökéletes egysége. De hát mi értelme van ennek? Mi értelme van arra tenni fel az életet, az élet egy részét, hogy a semmi szélén billegve értelmet, bátorítást és magyarázatot keressünk mindarra, ami megsemmisíti a fekete és fehér tökéletes egységét és tanulságok nélkül szabálytalanságokra tagolja...

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr942399970

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.