Olvass!

KönyvesBlog

[Ezt olvassuk] Szepes: A vörös oroszlán - 1.

2010. november 19. florescu

Egy napon, kora délután odakészítettem A vörös oroszlánt az éjjeliszekrényként funkcionáló szekrénykére egy Blake-kötet mellé (Blake már hónapok óta porosodik – nekikészültem, hogy belevetem magam, aztán a lendület alábbhagyott –, szóval nem kell rosszra gondolni). Tudtam, este, lefekvés előtt látok majd neki az olvasásnak. És így is lett… A kötet bevezetéséből két érdekes dogot emelnék ki: az egyik a könyv ismert hányattatásához kapcsolódik, a másik egy allúzió. Szepes reinkarnációról beszél, ráadásul hangsúlyozza, hogy a könyv bezúzása inkább használt, mintsem ártott volna neki. (Hát igen, a kultusz kiépülésének jól ismert mozzanata a „tiltott gyümölcs a legédesebb” analógiájára történő izgatott befogadás.) A könyv tulajdonképpen önálló életre kelt – a mai irodalomértés egyik közhelyének korai előfordulásával szembesülhetünk. Anélkül, hogy komolyabban belemennék ennek hátterébe, a 20. század néhány irányzata szinte megszemélyesítette a könyvet/szöveget (jelen esetben mindegy), mondván, a könyvek/szövegek „egymást olvassák” (amennyiben komoly kapcsolat van köztük), írójuk pedig a kötet borítóján megjelenő név formájában tulajdonképpen maga is a könyv/szöveg részének számít. Érdekes kifejezés a „pszichoarcheológiai réteg” (ilyenből állítólag sokat találunk majd a könyben), nekem önkéntelenül is a Foucault nevű jóember jutott eszembe, aki a múlt század számos nagysikerű könyvében fejlesztette ki az archeológiai elemzés elméletét (és gyakorlatát) – mindez közel áll az eszmetörténethez, de mégsem az. (Kapcsolódó olvasnivaló: érdeklődőknek A szavak és a dolgok, bátrabb érdeklődőknek A tudás archeológiája.)

Csapó.

Ideje rátérni a regényre. Illetve rátérnék a regényre, ha nem következne egy újabb „előszó”, hiszen a sztori egy a könyvbe másolt kéziratból kerekedik ki, amely a titokzatos nevű Adam Cadmontól került a narrátor kezébe. Narrátorunk orvos, a meta-pszichoanalízis kifejlesztője. Ezzel kapcsolatban nem kínoz minket súlyosabb eszmefuttatásokkal, de az egyértelmű, hogy itt a pszichoanalízis még elvontabb – félve írom le! – ezoterikus formájáról van szó. Egy nap narrátorunk levelet kap A. C.-től, aki mindent tud a világtól elvonult orvosról, felkészíti őt látogatására. Narrátorunk csodálkozik, majd vendéget fogad, majd az Új Szabadító eljöveteléről szóló traktátust hallgatja végig, majd elfogadja a gondjaira bízott kéziratot. Végül olvasni kezd, és vele együtt mi is belemélyedhetünk a Wolandra hajazó figura hieroglifaszerű betűivel jegyzett iratába.

Csapó.

A kézirat a felvezetőben már idézett részlettel indul. Szerzője, Eliphas Levy egyébként felbukkan A Pendragon legendában is, Bátky János, a főhős a nála olvasott feketemise leírására hivatkozik, amikor meg kell magyaráznia a regény csodás zárójelenetének egy-két epizódját. Ne feledjük, hogy innentől kezdve Cadmon szövegét olvassuk, bár bizonyára a narrátor is hallott már a varázslóként is ismeretes 19. századi okkult szerzőről. „Hans Burgner ma már olyan idegen nekem, mint testem elhalt, kicserélődött sejtjei. Néhány évszázaddal ezelőtt mégis ő volt az, akire örömök, szorongások, sejtelmek izgatott elfogultságával rámondtam: ez vagyok én!” – így az első mondatok. Tekintve, hogy a kézirat szerzőjét Adam Cadmonnak, az önéletrajzi ihletésű munka narrátorát pedig Hans Burgnernek, hívják, itt csak valami ördögi dologról lehet szó, bár az sem kizárt, hogy Cadmon egy „fiktív” szöveget adott meglepett narrátorunk kezébe. Mindenesetre megkapjuk a pontos paramétereket, a helyszín a Német-Római Birodalom, a helyszín a 16. század, közelebbről Swandorf, Burgner születési helye. Megtudjuk, hogy a szülők nem jöttek ki éppen jól egymással, ráadásul Hans eredeti apját illetően is kételyek merülnek fel. Lényeges esemény a Sebastian nevű nagybácsi felbukkanása, akinek látványától még az igencsak zavaros viselkedésű anyuka is behúzza fülét-farkát. Sebastian amolyan alkimista lenne, aki viszont inkább a kocsmákban fellelhető folyadékok ízlelgetésével jut el a katarzisig az aranycsinálás helyett. Sebastian mindenesetre beavatja a kíváncsi fiút a titkos tanokba, Hans pedig egyre jobban szomjazik ezek mélyebb megismerésére. Nos, először a névadó apuka, aztán Sebastian vesz búcsút az élők világától, így Hans tizennyolc évesen útra is kel, hogy egyszerre szabaduljon meg kibírhatatlan anyjától, és hogy meglelje a választ kérdéseire.

Nürnbergbe menet összefut egy Vincenzo nevű kuruzslóval, akitől trükköket tanul, majd – jogosan – meglopja. Nürnbergben apró-cseprő munkákból él, de közben vércse módjára lesi az alkalmat, hogy célját elérje. Hogy, hogy nem a fogadóba érkezik egy Eduard Anselmus Rochard nevű orvos, akinek figurája nyomban megigézi főhősünket. Kiszimatolja, hogy alkímiáról szóló könyvek vannak nála, ráadásul sikerül beszélnie vele. Hansnak beugranak Sebastian szavai, miszerint a titkok ismerői állandó bujkálásra kényszerülnek – a fiú betör Rochard szobájába, megtalálja naplóját, amelyből értesül arról, hogy az úriember is kipécézte magának. Némi győzködés után Rochard felfogadja famulusául: „Kerestük egymást, vártunk egymásra, és találkoznunk kellett a XVI. század Nürnbergjéban, hogy én egy új tapasztalati szakasz kiindulásáról nekilendüljek egy különös körívnek, ő pedig befejezhesse földi életének körforgását” – sokatmondó szavak.

Hans megismerkedik Anselmus Bahrral, a könyvtárossal. Rochard és Bahr Flamel Miklósról beszélgetnek, aki állítólag meglelte az életelixírt, Rochard ráadásul is találkozott vele – Hansban önkéntelenül felmerül a gondolat: nem ferdít-e Rochard, nem leplezni próbálja-e saját identitását? Hans kíváncsiskodni kezd, de mestere állandóan letorkolja, szerinte hans számára az elixír maga lenne a méreg. Egy következő alkalommal Hermész Triszmegisztosz Smaragdtáblája kerül szóba (infó itt), amelyből az „ami fent, az lent, és ami lent, az fent” kitételt talán sokan ismerik. Bosszantó hiba, hogy a szövegben következetesen „Tiszmegisztosz” szerepel a „Triszmegisztosz” helyett – erre azért illett volna odafigyelni! Más: lehet, hogy kissé elszállt gondolat, de a racionálisan gondolkodó Amadeus Bahr és a titkok tudója, Eduard Anselmus Rochard nevei együttesen mintha Ernst Theodor Amadeus Hoffmann Az ördög bájitala című, témájában nyugodtan A vörös oroszlánhoz köthető regényére, és főszereplőjére, Anselmusra utalnának. Vegyük ezt egy sunyi kis intertextusnak.

(A képen a regény első kiadásának címlapja látható.)

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr362427524

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.