Olvass!

KönyvesBlog

Herta Müller: Az esztétika kavarja fel a politikát

2010. december 21. valuska

Nobel-díjas íróval ritkán lehet egy órára leülni beszélgetni, de a 2009-es díjazottal Herta Müllerrel sikerült. Beszél írásról, diktatúráról, a nők helyzetéről, Romániáról és politikáról is. Krakkóban minisajtóbeszélgetésen vettünk részt a Conrad Festivalon, a kérdések ott hangzottak el.

Herta Müller prózája politikai, A róka volt a vadász, A király meghajol és gyilkol című könyvében a saját diktatúrabeli tapasztalataival foglalkozik, a Lélegzethinta a bánáti svábok deportálásáról. Az írónő szerint minden ami az egyénnel kapcsolatos, de a belső életen kívül zajlik, azt lehet politikaiként értelmezni. Fontos meglátása, hogy "az irodalomban, sőt minden művészi ágazatban az esztétika kavarja fel a politikai jelentést", és ez lehet az oka annak, hogy az ember csinálja. "Ha engem nem izgatna, hogy a diktatúra alatt mi történt, nem írnék. Nem kell feltétlenül kritikusnak lenni a diktatúrával szemben. A vélemény persze szerepel a szövegben, legfeljebb nincs egy az egyben kimondva. Ha a szöveg jó, az olvasónak meg kell tudnia találni a véleményt. Nem kell explicit módon szerepelnie a szövegben, különben ismeretterjesztő irodalomról beszélnénk vagy a szocializmusból jól ismert agitációról, csak ellenkező előjellel. Úgy gondolom egyszerűen máshogy fejeződik ki."

A beszélgetésen felmerült, hogy hiába volt diktatúra, történhettek ott jó dolgok is. Müller undorodott a rendszertől, szerinte az ízléstelen volt, így képtelen volt bármi jót keresni a rendszerben. "Pár évig dolgoztam egy gyárban. A funkcionáriusok, párttitkárok, KISZ-tagok hallatlanul arrogánsak és rettenetesen buták voltak. Egész nap csak lazsáltak, és bosszantották a munkásokat, akik reggel 4-5 órakor keltek, vonattal utaztak a gyárba, egész nap dolgoztak, és csak estére értek haza. Az egyén nem számított akkoriban. Elég korán felismertem ezt, mert éreztették az emberrel. Soha nem próbáltam semmi jót keresni abban a rendszerben."

A diktatúra pont ezért válhatott mindenkinek közös tapasztalatává, olyan közös identitássá, aminek feldolgozása nélkül lehetetlen továbblépni. Müller szerint a diktatúra edzi és alakítja az embert. A kelet-európai posztdiktatórikus társadalmakat mind érintette ez a tapasztalat, így "mindannyiunknak van mit behoznunk". Konkrét jelei is lehetnek az írónő szerint, így például gyakran abban nyilvánul ez meg, hogy túlreagálunl dolgokat, egyes embereket megbélyegzünk, vagy egyáltalán nem foglalkozunk velük, ráadásul szerinte mindenkiben van egy kevés kisebbségi komplexus, ami a diktatúra alatt rögzült bennünk. "Egyes személyek jellemvonása idővel a társadalom sajátja lesz, mert egyre több ember rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal".

Az írás saját életében betöltött szerepéről nem nagyon tud beszélni, annyira természetesnek tarja, bár az elmúlt időszakban nincs ideje írni: "Minden könyvem után legalább 2-3 évig, csak a kollázsokkal foglalkoztam. Olyankor az az érzésem, mindent kiadtam magamból, és szükségem van pár év normális életre, amíg megint írni tudok". Lengyelországban a Conrad Festivalra időzítve jelent meg izgalmas és szórakoztató képeslapkönyve, ami csak azért születhetett meg, mert sokat utazott, és lusta volt mindig képeslapokat írni. "Voltak katalóguscéduláim, és általában vettem a pályaudvaron, vagy a reptéren újságot. Akkoriban  még fel lehetett vinni a repülőre ollót. Képeslapírás helyett az újságból kivágott mondatokat ragasztottam a cédulára egy kis ragasztóstifttel. Aztán képeslap helyett azt küldtem el borítékban. Egy idő után függő lettem és otthon is elkezdtem ezzel foglalkozni".

Gyerekként nagyon szeretett volna szépen rajzolni, de egyáltalán nem ment neki, viszont "az ollóval viszont működik a képalkotás is" - mondta nevetve. Azt is kihívásnak tartja, hogy mindegy mit csinál, rá kell férnie egy ilyen kártyára: "a kártyákra került dolgok közül aztán sok visszajön a prózában, elvégre csak egy feje van az embernek".

Ez az egy fej meg egy nőé, így jogosan merült fel, mit számít a női tapasztalat a regényei megírásában, illetve a diktatúrákban mennyire voltak más problémáik a nőknek. A beszégletésnek ezen a pontján néhány mondatban bemutatta, mennyire bonyolult is a helyzet: "A férfiakat is meglehetett szégyeníteni, csak más módszerekkel mint a nőket. Szóval ez a felosztás nem vezet messzire. A legutóbbi regényem főszereplője például egy férfi. Írás közben nem foglalkozom ezzel. Oskar Pastior író emlékei alapján dolgoztam, és nem gondolom, hogy csak azért mert nő vagyok, a főszereplőmnek is nőnek kéne lennie. Persze, ha egy nő mesélte volna nekem amit Oskar Pastior, lehetett volna nő a főhős."

Herta Müller elmondta, hogy Romániában a nőket törvény kötelezte öt gyerek szülésére. Fogamzásgátló nem volt, egy abortuszért pedig börtönbe lehetett jutni. Számos nő meghalt, mert nem akart már gyereket szülni, ezért kuruzslóhoz ment, ahogy ez a cannes-i fődíjas román filmben, a 4 hónap, 3 hét, 2 napban is láthattuk. A meglévő gyerekek aztán árvaházba jutottak, mert az apa sok esetben lelépett. Ez a törvény például számtalan nőt juttatott a temetőbe. De persze a másik oldalon, a hatalomgyakorlók közt is voltak nők, akik esetleg más nőket börtönbe juttattak. Müller szerint mindig a személytől függött, hogy mennyire élt a hatalmával.

Az irodalomnak mindig fontos szerepe van a traumák feldolgozásában, részben ezért kapta a román diktatúra végének 20 évfordulójára 2009-ben a Nobel-díjat Herta Müller, aki 1987-ben akkori férjével települt át Németországba Romániából. "A leghosszabb kárt az okozza amitől a leginkább szenvedett az ember. Azt hiszem az irodalom mindig próbálja limitálni a kárt, így mindig van köze ehhez a kárhoz azoknál az embereknél akik ezt a kárt elismerik. A humor is legtöbbször valaki kárából táplálkozik. Számtalan szerző írt erről. Olyanok akik valamilyen extrém tapasztalatokkal rendelkeznek, melyeket a történelem indukált: háborúk, lágerek, gyilkosság, börtön, deportálás, halál. Ezek mind olyan körülmények melyeket az ember nem választott, de mégis érinti őt, vagy a hozzá közelieket, és ezzel meg kell birkóznia. Persze olyanokkal is történnek ilyen dolgok akik nem írnak. Náluk nem lesz fehéren-feketén papírra vetve, nekik máshogy kell feldolgozniuk ezeket a dolgokat. A fodrásznak, az építésznek, a gyógyszerésznek is meg kell találnia a módját erre. Ilyen értelemben az írók ugyanazt csinálják amit mások

Az interjú egyáltalán nem jöhetett volna létre Katarzyna Sitko és Owczarek Artur segítsége nélkül.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr632470493

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.