Olvass!

KönyvesBlog

Kilencven éve született Mészöly Miklós

2011. január 19. Burden

 

„A mester minden mondata meg volt szorítva. Az egyik csak éppen, a másik meg annyira, hogy egyetlen szó maradt belőle. Ezek lettek a legsúlyosabb mondatok, hiszen ezekből majdnem minden hiányzott. A mondatok között pedig olyan néma mondatok, amelyekből minden egyes szó hiányzott, s mintha majdnem meg lehetett volna mondani, hogy melyek ezek a szavak. Így nem csak írva volt, hanem olvasható, amit nem lehetett papírra vetni, de a hiányát se lehetett volna elhallgatni.”

(Nádas Péter: A mester árnyékában)

 

Megírta a megfogalmazhatatlant, és elkerülte az önmagát megírásra kínáló megfogalmazását. Belátott a tételesség és a köznapi beláthatóság objektumai mögé. Csinálta a világot és nem tettenérte.

Ezek a mondatok – bár részben tőle eredeztethetők – csak sejtetni engedik azt, ami a Mészöly Miklós írásművészetében lényegszerű. Ha jobban meggondolom, evvel az életműművel kizárólag személyes kapcsolatom van. Ami egyúttal azt jelenti, hogy csak hétköznapi olvasóként tudok viszonyulni hozzá. A szövegei mélyen bennem élnek, belém ivódtak, de kénytelen vagyok belátni, hogy nincsenek hozzájuk úgynevezett professzionális olvasói stratégiáim. Nincsenek kulcsaim. Vagy ha voltak is, régen sutba vágtam őket. Olvasom, látom a vízióit, érzem a rétegzettséget, mégsem tudom innen vagy amonnan, holmi rafinált külső nézőpontok felől megközelíteni. Pontosabban fogalmazva: ebbe az életműbe bele kell állni, derékig, nyakig, a fejünk búbjáig, ameddig lehet, és kötelező elveszni benne.

Mészöly napra pontosan kilencven évvel ezelőtt született Szekszárdon, Molnár Miklós néven. A Mészöly írói nevet 1947-ban használta először, egy évvel korábban, hogy az első kötete, a Vadvizek napvilágot látott volna. 1938 és 1942 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója volt, jog diplomát szerzett, a második világháborúban aztán frontkatonaként teljesített szolgálatot Észak-Németországban. Katonaszökevényként bujdosott, majd Szerbiában szovjet hadifogságba esett. Hazatérése után, munkásként, terménybegyűjtőként, és malomellenőrként dolgozott, 1947-től egy évig Szekszárdon volt laptulajdonos. 1949-ben vette feleségül Polcz Aleine-t. Ebben az évben már Budapesten dolgozott szabadúszóként, különböző könyvkiadóknál álnéven vállalt lektorálást. Az ötvenes évek elején az Állami Bábszínház dramaturgja volt, majd újra álnéven kényszerült dolgozni. 1950-től jó ideig csak meséket és meseátdolgozásokat közölhetett. 1956-tól szabadfoglalkozású író. A forradalomban fegyveresen ugyan nem vett részt, de közreműködött az Írószövetség forradalomi állásfoglalásának megfogalmazásában. 1957-ben Sötét jelek címmel jelent meg kötete, ezután a pártlap kritikája gyakorlatilag kiközösítette az irodalomból. Megfigyelés alatt tartották, lehallgatták a telefonját. A hatvanas évek elején pár éven keresztül tavasztól őszig a Szekszárdhoz közeli Porkoláb-völgyben időzött. Itt, a Porkoláb-völgyi présházban írta meg Az atléta halálát. 1963-ban a Miskolci Nemzeti Színház kísérleti színpadán bemutatták Az ablakmosó című drámáját. A darab mindössze két előadást ért meg, mert betiltották. A dráma egy kommentárszöveg kíséretében a Jelenkorban is megjelent, ami újabb politikai botrányt kavart. Miután az új regénye kiadását többször visszautasították, 1965-ben egy párizsi kiadóval kötött szerződést Az atléta halála megjelentetésre. Így történt, hogy a könyv előbb jelent meg faranciául (Mort d'un atlete címmel), mint magyarul. Egy évre rá németre is lefordították, és ekkor jelenhetett meg végre itthon is.


Kass János: Mészöly Miklós
 

Fölösleges azonban az életrajzi adatok további sorolása. Az már ennyiből is jól látható, hogy Mészöly megalkuvások nélküli ember volt. A politika, amelynek ritkán volt kegyeltje, soha nem érdekelte, mozgalmi szinten legalábbis aligha. A kádári éra kultúrpolitikájának abszurd kategorizáló kényszere alapján többnyire a „tűrt” kategóriába tartozott. Nem volt úgy ellenzéki, ahogy mondjuk Konrád György, de igazi független értelmiségi volt, a szónak abban az értelmében, ahogyan kevesen mondhatják el magukról.

Mészöly Miklóst az irodalmi köztudat valamiért még mindig elsősorban prózaíróként tartja számon, és ebben a minőségében tagadhatatlanul megkerülhetetlen figura. A hetvenes évek prózafurdulatának meghatározó alakítója, nélküle más lenne a mai magyar prózairodalom. Nádas Péter és Márton László mellett számos kortárs íróról tudható, deríthető ki, hogy valamiképpen Mészöly köpönyegéből bújt elő. Mészöly azon prózaírók közé tartozik, akik megkövetelik az olvasótól az aktív érzelmi és intellektuális részvételt. Szövegei nem fogják kézen az olvasót, hanem megadják az alámerülés önfeledtető szabadságát.

Mindazonáltal, ha a teljes életművet nézzük, az sem elhanyagolható, hogy szinte minden műnemben alkotott. Számos esszé- publicisztika- dráma- és mesekötet fűződik a nevéhez, s mi több, kitűnő verseket is írt. Fogarassy Miklós írja valahol, hogy Mészöly olykor szinte mentegette magát, hogy - amúgy mellékesen - verseken is dolgozik. Talán úgy érezte, hogy a versek nem egyenrangú részei az életművének? Aligha. Ez már csak azért is lenne különös, mert van legalább egy olyan költeménye, amelynek maga is kitüntetett helyet szánt az életműben: az 1980-ban elkészült Elégia. Ez a vers Mészölyt - a prózairodalmon túl - a magyar nyelvű gondolati líra legnagyobbjai közé is emeli. Ez a nagy ívű lírai alkotás a személyes kedvenceim egyike, álljon hát itt végül egy részlet belőle:

 

 

 

 

 

 

(2.)

„Zeusz, Vénusz, Gilgames, Noé, Brahma, Ozirisz, Wotan,

Baál, Moloch, valkűrök, gigászok, titánok, párkák,

múzsák –

Anyánk háromszor kavart a levesestálban

– se többször, se kevesebbszer –

mielőtt a tányérba mert.

Aztán a vemhes cédrusok köpenyes vonulása!

Méretlen kutakban a hold tegnapi arca!

S a bógni, ahogy a bika körbejárja helyét,

hogy sebzetten ledöntse agancsát!

Vagy zárás után a kisasszony a karikás kulccsal –

még egy kis rendet a polcokon,

kupacba a maradék szemetet,

a karton cigarettáknak kilóg a vége,

szájában az elmaradhatatlan cukor-nyalóka:

ajándék a jól végzett nap után;

majd lassú sétája a tűzfal mellé a szemetesvödörrel,

miközben maga is leguggol csurgatni,

és azonmód kiismerhetetlen, mint Gaia.

Vagy a rejtelmes költöző,

ki naphosszat kering a tenger fölött,

útban Amerika felé, mindig ugyanott tisztelegve –

az egykori kikötőnek? főpap szerelmesének?

Micsoda tervek az elhantolt szénben!

Micsoda csend-mise

a robbanás kultikus cigarettaszünetében!

Vagy a mellesleg leszedett gyümölcs parádés rothadása

a tálon,

a nap besüt a szobába,

a huzattal néhány hírnök belebotlik a húsába,

mintha menyasszonyt készítenének elő éjszakára,

s noha nincs társ, pírlik éjszaka is,

ahogy a szertartás előírja.

Kifogyhatatlan az álmodozás.

Szürkületbe fulladt vizeken a hojszák

mindig ugyanúgy fehérek másképp.”

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr582595958

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.