Olvass!

KönyvesBlog

Anyák könyve

2011. február 10. fleuriste

A+
Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok

Fordította: Faragó Éva

Ulpius-Ház Kiadó 2010. 376 oldal, 3499 Ft.


A mi családunkban a nagyapám volt a nagy mesélő. Soha egy pillanatig nem vontam kétségbe azoknak – az utóbb valljuk be, csekély valóságtartalommal bíró – sztoriknak a hitelességét, melyekkel gyerekkoromban szórakoztatott minket. A nők azonban nem nagyon meséltek. Egyszerűen nem jutott rá idejük.

Mariolina Venezia regénye olvasásakor egyszerűen nem tudtam nem a saját családomra gondolni. Nem mintha akkorra lenne a hasonlóság, sőt. Mégis.

Az Ezer éve itt vagyok a Falcone-család öt nemzedékét vonultatja fel, miközben feltárul Olaszország százötven évének története, az egyesítéstől kezdve a világháborúkon, az ötvenes évek földreformján és a jól-rosszul sikerült modernizációs törekvéseken keresztül egészen az európai kommunista rendszerek bukásáig (egészen pontosan a berlini fal leomlásáig). Mindez azonban csak jelzésértékűen szerepel a könyvben, épp csak annyira, amennyire a Falcone-família életét befolyásolja.

Az ő történetük ugyanis ez, don Francesco Falcone leszármazottaié, akik bizony jó sokan vannak. Még jó, hogy a narrátor egy kis családfát rittyentett rögtön a könyv legelején, a rokoni kapcsolatok kuszaságában sokszor ez segített eligazodni. A regény szerint azonban nem csak nekem. („Írj fel mindent egy cédulára, mert már semmi sem jut az eszembe. Se a gyerekeim neve, se az, hogy ki volt az apám. Majd zsebre teszem a cédulát, hogy mindig kéznél legyen.” 9. o.)

Bár a regény épp azon a napon veszi kezdetét, amikor megszületik don Francesco egyetlen fiacskája, mindez azonban ne tévesszen meg senkit. A férfiak ebben a történetben csak mellékszereplők. Igaz, fontos és nélkülözhetetlen untermanok, akik a kellő pillanatban tovább lendítik a cselekményt, a család életét azonban nem ők, hanem asszonyaik, lányaik, anyáik egyengetik. Ők azok, akik egyetlen pillantással, hullámzó fenékmozgással vagy a bőrükből áradó búzaillattal elcsavarják a férfiak fejét (és nem ritkán pokollá teszik nőrokonaik életét), ők azok, akik elsimítják a konfliktusokat (vagy éppen gerjesztik azokat), és ők azok, akik lényegében mindent gyerekeik boldogulására tesznek fel.

„Kísérteties csönd honolt a házban. Még Rocco is úgy érezte magát, mint egy számkivetett. Csak lábujjhegyen osonhatott be a szobába, hogy köszönjön a feleségének, vagy tiszta ruhát vegyen fel, és elég volt egyetlen rossz mozdulat, hogy kihívja maga ellen az őrségben álló asszonyok haragját. Lucrezia, az anyja, Candida, az anyósa, Ninetta, a sógornője, meg Clelia, a másik sógornője mind ott sürögtek-forogtak a szobákban, és olyan mindentudó képpel sugdolóztak egymással, mint a vajákos asszonyok, még a napfényt sem eresztették be a ház falai közé, ahol szorgalmasan kogyvasztgatták a varázsfőzeteiket, a kisgalambok, pulykák, fészkükből kiragadott újszülött madárfiókák velejéből főzött erőleveseket.” (242-243. o.)

Bár a fülszöveg Márquez Száz év magányára hivatkozik, Az ezer éve itt vagyok szerintem nem tartozik a mágikus-realista művek közé. Az előbbiek fő jellegzetessége ugyanis a valóságos és a fantasztikus szoros szimbiózisa, és bár tény, hogy a regényt át- meg átszövik a varázslatos elemek,

„Ilyenkor az ajtó alatt besurranó szél kuncogása a meg nem született csecsemők gőgicsélését idézte, mely úgy fonta körül az asszonyok bokáját, mint valami láthatatlan hurok, szinte botladoztak tőle. Meg-megzörrentek az ablaküvegek. A kannákban megaludt a tej. A férfiak félregombolták az ingüket, a kislányokból ilyenkor lett nagylány.” (11. o.)

egy idő után a megfejthetetlen, különös eseményekről is kiderül, hogy legtöbbször nagyon is valóságos okaik vannak, még ha ez első blikkre nem is volt egyértelmű. Ráadásul azt sem lehet állítani, hogy a regény szereplői mindezeket a hétköznapok szerves részeként kezelnék (lásd például az olívaolajas közjátékot a történet legelején), mint ahogy az a mágikus-realista művekben történik.

Alapvetően azonban azt gondolom, kár ezen rugózni. Az Ezer éve itt vagyok egy nagyon eltalált történet, kellő arányérzékkel és stílussal megírva. Mariolina Venezia érezhetően játszik a szavakka, motívumai megkapóak, amelyek közül kiemelkedően nagy szerep jut a testiségnek („Egy páratlanul formás, egészséges hátsó, kerekded, akár a telihold.” 104. o.; „csak bámulta azt a cseresznyepiros száját, még szabadon röpködő , vállára omló fürtjeit, formás testét, kemény húsát és a két kerekded halmocskát a sötétlő szőlőszemekkel, melyek úgy meredeztek, mintha azok is egyetlen éjszaka alatt rügyeztek volna ki” 27. o.).

Az írónő bár kétségtelenül egy álomszerű világba helyezi a grottolei nyomort, szó sincs romantikáról. További piros pont, hogy a szerző még csak kísérletet sem tesz a történelem kevésbé szívderítő mozzanatainak elmismásolására („Ahogy a fasizmus teret hódított, Grottoléban az összes don készségesen csatlakozott a mozgalomhoz.” 137.o. ). Igazi belefeledkezős történet az Ezer éve itt vagyok, amely – Veneziának hála – messze túlmutat az amerikai bestsellergyárosok kreálta napsütötte Olaszország-képen.

Ha valakinek kedve van, itt beleolvashat a regénybe.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr252620919

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.